Atomerőmű, 2006 (29. évfolyam, 1-12. szám)

2006-08-01 / 8-9. szám

2006. augusztus-szeptember 1976-2006 5. oldal Új tendenciák a nukleáris energetika megítélésében, az üzemido-hosszabbítás szerepe a nukleáris energetika jövője szempontjából Cikksorozatunk nyitányaként a nukleáris energia gazdasági, poli­tikai megítéléséről szólunk, bemu­tatva egyúttal azt is. hogy aktuáli­san milyen szerepe van az atom­erőművek üzemidő-hosszabbítá­sának abban, hogy a nukleáris energetika betölthesse stratégiai szerepét az elkövetkező két-három évtizedben. A nukleáris energia gazdaságpolitikai súlyának meg­változása nem választható el a tár­sadalmi felfogás változásától, ezt cikkünkben mutatjuk be. A nukleáris energetika értékelésé­ben tapasztalható változásnak szá­mos, s egyre nyilvánvalóbb jele van: az atomerőművekben bekövetkezett üzemzavarokról szóló, túlzóan drá­maira hangszerelt híradások mellett egyre több hír szól a nukleáris energe­tika jövőjéről. Az elmúlt hideg tél és az ominózus orosz-ukrán gázvita nem az első figyelmeztetés volt, ami arra intett, hogy újra kell gondolni a nuk­leáris energetika gazdasági és politi­kai szerepéről kialakult, többé-kevés­­bé általánosan negatív álláspontot. A változás azonban csaknem két évtize­de kezdődött. Köztudott, hogy az atomerőművek és az egész iparág po­litikai „leírását”, sőt diszkriminációját a TMI baleset, majd a csernobili ka­tasztrófa váltotta ki. A nukleáris pro­jektek leállításának azonban nemcsak ez volt az oka, hanem jelentős mér­tékben a konkurens energetikai opci­ók, sokszor államilag támogatott, ál­talános térnyerése. Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy - bár az ipar­ág a fejlett országok legtöbbjében mélypontra jutott a nyolcvanas évek végére - a nukleáris energetika fel­számolására csak néhány országban történtek komoly, s alapvetően politi­kailag motivált lépések, mint például Olaszországban, Németországban, Svédországban. A legtöbb nukleáris ipari nagyhatalom, mint az USA, Oroszország, Franciaország kivárt, Japán, Dél-Korea, India, Pakisztán, Kína pedig stratégiai vagy nemzetbiz­tonsági okokból folytatta a fejleszté­seket és az atomerőművek építését. A változás sokrétű: nemcsak a nukleáris energetika értékelése, ha­nem értéke is változott. Megváltozott az iparág magatartása, stratégiája. Különösen az elmúlt évtizedben megváltoztak a gazdasági, politikai, geopolitikai körülmények. Mindezek jelentősen módosították a politikai, gazdasági elitek és a nemzetek ener­giapolitikai felfogását. Az iparágon belül az átfogó válto­zás az USA-ban indult el. Ott a TMI- baleset után (míg a világ legtöbb or­szágában később, a csernobili baleset után) az üzemeltetők igen tudatosan és felelősséggel kiküszöbölték a biz­tonsági hiányokat, s olyan magatar­tást alakítottak ki, amely a biztonsá­got természetes létfeltételként és fo­lyamatosan meglévő célként fogja fel. Ezzel párhuzamosan a nukleáris villamosenergia-termelés szokvá­nyos üzletággá vált, amely 30%-kal csökkentve a termelés önköltségét az elmúlt tíz év alatt, versenypiaci kör­nyezetben is megállja a helyét. A biz­tonság és a gazdaságosság, mint lát­szólag egymás ellen ható két törekvés a gyakorlatban teljes sikert hozott. Épp azok az atomerőművek lettek ki­emelkedők a termelési mutatókat, sőt a piaci értéküket tekintve, amelyek­ben kiemelt gondossággal kezelték a biztonsági problémákat. A kedvező változások ellenére a kilencvenes években új projektek indítására nem volt esély, pedig ennek reményében folyt ebben az időben a korszerű nyo­mott-, illetve forralóvizes reaktortí­pusok, az AP-600 és az ABWR fej­lesztése. A megoldást az iparág és a nukleáris biztonsági hatóság (az US NRC) lényegében együttesen dolgoz­ta ki. Az US NRC már 1982-ben elin­dította azt a kutatási folyamatot, amely az atomerőművek öregedését vizsgálta, s amely 1991-ben az üzem­idő-hosszabbításra vonatkozó szabá­lyozás első változatának kiadásához vezetett. Ennek a jogi háttere az volt, hogy az USA-ban az atomerőművek élettartamát trösztellenes és gazdasá­gi megfontolások alapján korlátozták 40 évben, amely korlátozás további fenntartása sem az államnak, sem a gazdaság szereplőinek nem állt érde­kében. Ugyanakkor az atomerőmű­vek műszaki-biztonsági állapota a vizsgálatok szerint lehetővé tette a korlátozás feloldását és az üzemidő­hosszabbítást egy megfelelő eljárás keretében. A kilencvenes években te­hát egy értéknövelő és értékmegőrző folyamat indult el az USA-ban, amely eredményeként 2000 óta máig 44 blokk üzemidejét meghosszabbí­tották további 20 évvel, 7 blokk ese­tében a hatósági eljárás folyik, és to­vábbi 27 blokk üzemidő-hosszabbítá­sa előkészítés alatt van. Az USA pél­dája a működő kapacitások racionális kihasználását tekintve más szem­pontból is mértékadó: csak az elmúlt öt évben 2910 MW (három 1000 MW-os blokkal felérő) teljesítmény­növelést hajtottak végre, most 580 MW teljesítménynövelés engedélye­zése folyik, amit további, előkészü­letben lévő 1300 MW követ majd. Az atomerőművek átlagos rendelkezésre állása az elmúlt öt évben 89-90% kö­zött volt, szemben a kilencvenes évek 70-75%-os átlagával. Mindennek kö­szönhetően az elmúlt évtizedben a nukleáris energia hányada a villa­­mosenergia-termelésben 20%-os szinten maradt, jóllehet a villamos­energia-termelés negyedével nőtt. Tanulságos végiggondolni a törté­néseket: az USA-ban az atomerőmű­vek öregedése és öregedéskezelése 1982-vel kezdődően vált központi kérdéssé, az üzemidő-hosszabbítás szabályozása 1991 óta létezik, az első üzemeltetési engedélyt 2000-ben hosszabbította meg az NRC, és 2006- ban a 103 működő (104 létező) blokk csaknem felének már meghosszabbí­tott üzemeltetési engedélye van. Eh­hez képest a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség első kiadványai az atom­erőművek öregedéséről és öregedés­­kezeléséről (nem az üzemidő-hosz­­szabbításról!) a kilencvenes évek ele­jére datálódnak; ma, 2006-ban még csak kézirata létezik a NAÜ öregedés­­kezelésről szóló biztonsági irányelv­ének, és egy első, nem hivatalos válto­zata a hosszú távú üzemeltetésről szó­ló irányelvnek. Az USA-n kívül csak Oroszországban hosszabbítottak meg atomerőmű üzemetetési engedélyt. Ennek oka nem az, hogy az USA-ban vagy Oroszországban az erőművek korosabbak, hanem az a taktikai el­hallgatás vagy halogatás, ahogy a töb­bi ország a kérdést kezelte. Ez érvé­nyes az egyértelműen atomerőművek­re utalt Franciaországra is, ahol csak az elmúlt évtizedben alakult ki a meg­lévő kapacitások hosszú távú tovább­­üzemelésének stratégiája. Ma már nyilvánvaló, a meglévő nukleáris kapacitásokat célszerű és le­hetséges tíz-húsz évvel az eredetileg tervezett üzemidőn túl is üzemeltetni. Igen kevés kivétellel minden üzemel­tető ország erre a lehetőségre épít, a nukleáris energetikával foglalkozó nemzetközi szervezetek, mint a NAÜ és az OECD NEA ezt szorgalmazzák. Érdemes bemutatni, hogyan viszo­nyultak a hazai történések a fő nem­zetközi folyamatokhoz: a paksi atom­erőmű továbbüzemelésének lehetősé­géről az első szakmai állásfoglalás, egy nemzetközi publikáció formájá­ban 1992-ben, azaz igen korán meg­született. 2000-ben elkészült az üzem­idő-hosszabbítás megvalósíthatósági tanulmánya. 2003-tól a tulajdonos ál­tal jóváhagyott stratégia az üzemidő­hosszabbítás, ami 2005 őszén elnyerte a parlament támogatását is. Az üzem­idő-hosszabbítás nukleáris biztonsági követelményeit, eljárását Magyaror­szág szabályozta, sőt a tárgykörhöz kapcsolódó hatósági útmutatók is ha­marosan elkészülnek, némelyikük már javított, második kiadásban. Tanulságos megvizsgálni a nukleá­ris energia átértékelését a fenntartha­tó fejlődéssel összefüggésben. Ennek fontos eleme környezetkímélő ener­giaellátás biztosítása, hiszen a fejlő­déssel járó egyre nagyobb energiafel­használás minden vonatkozásában pontosan fel sem mérhető, káros kör­nyezeti hatásokat okoz. Ezt csak kor­szerű, a környezetet kevéssé terhelő, vagy épp emissziómentes technológi­ákkal lehet mérsékelni. A nukleáris energia felhasználását a fenntartható fejlődés prófétái, mozgalmai és szak­értői korábban egyértelműen kizárták a fenntartható fejlődést szolgáló tech­nikák köréből. Józan mérlegelés alapján ma már belátható, hogy a környezeti problémákra kidolgozott zöldtervek megvalósítása nehézsé­gekbe ütközik, és hatékonyságuk korlátos. Nyilvánvaló, hogy emisz­­sziómentes technológiaként el kell is­merni a nukleáris villamosenergia­termelést. Talán nem tűnik rosszízű ismétlésnek, ha azt mondjuk, megint az USA járt élen: a 2005. évi energia­­politikai törvény értelmében ma az USA-ban a nukleáris projektek ugyanazt az állami támogatást (hitel­­garancia, adókedvezmény) élvezik, mint amit 1992 óta élvezhetnek az emissziómentes technológiák. Ettől még igen távol van a legtöbb fejlett ország, s különösen az Európai Unió. A fejlett országokban, így az Euró­pai Unióban is az utóbbi években a fenntarthatóság mellett egyre inkább az energiaellátás biztonsága vált köz­ponti kérdéssé. Az importfüggőség, illetve az energiahordozók kitermelé­sét és kereskedelmét jellemző kocká­zatok, illetve geopolitikai problémák nem elfogadható kockázatokat jelen­tenek a fejlett régiók nemzetgazdasá­gai számára. A helyzet ebben a tekin­tetben szinte krízisközeli. Az aktuális ellátásbiztonsági kockázatok, a geo­politikai problémák rövid és középtá­von árfelhajtó hatással is bírnak, ame­lyek mögött nyilván a készletek, a ki­termelés és a kereskedelem ellenőrzé­sének problémája húzódik. A fejlett gazdaságok és a fejlődők egyaránt ab­ban érdekeltek, hogy az energiaellátás biztonságos legyen, s olyan áron, hogy az a gazdaság fejlődését ser­kentse. A 2006-os tél óta Európában az ellátásbiztonság igen fontos közvé­lemény-formáló tényezővé lépett elő, s ezt a politika sem hagyhatja figyel­men kívül. A fentiek olyan komplex követelményrendszert jelentenek a fenntartható fejlődés energiastratégiá­jának kimunkálásánál, amit eleddig, a látványos, ám mérsékelten hatásos akciók, programok ellenére kevés or­szágban sikerült érvényesíteni. Az Európai Bizottság Energia és Szállítási Főigazgatósága, EC DG Energy and Trasport 2000-ben mintha a probléma megértéséig eljutott volna, ám az intézkedések csekély eredményt hoztak. Az európai energiapolitika ki­dolgozásához 2006-ban publikált új el­képzelések a korábbihoz képest igen kevés eredeti elemet tartalmaznak, de felismerhető újdonság az, hogy az ellá­tásbiztonság tekintetében a forrás és technológia szerinti sokféleség újból szerepet kap a korábban egyetlen üd­vözítő megoldás, a megújuló források felhasználása mellet. A diverz rend­szerben pedig helye van a nukleáris energia alkalmazásának, melynek kör­nyezetvédelmi, ellátásbiztonsági elő­nyeit ma már nem hallgatják el. Ezek után lássuk, milyen jövőt jó­solnak a nukleáris energetika számá­ra az USA, az Európai Unió és a vi­lág egészét tekintve, a három vi­szonylag új, 2005-ben és 2006-ban publikált prognózis szerint. Az USA Department of Energy, Energy Information Administration 2006 februárjában hozta nyilvános­ságra a 2030-ig szóló legújabb prog­­nózisát.Ez a dokumentum a kapacitás növekedése mellett 2030-ra kb. 15- 16% nukleáris hányadot jósol az USA villamosenergia-termelésében. A re­ferencia-forgatókönyv szerint 2019-ig kb. 6 GW új teljesítménnyel, és az üzemidő-hosszabbítás révén tovább­üzemelő jelenlegi kapacitásoknál mintegy 3 GW teljesítménynöveléssel lehet számolni. A megtermelt villa­mos energiát tekintve pedig 2004 és 2030 között évi 0,4% növekedés vár­ható. Ebben a prognózisban az iparág ambícióit és a 2005. évi energiapoliti­kai törvény várható kedvező hatását alig vették figyelembe. Nem véletlen az, hogy az iparág az USA-ban már rövid távon megcáfolja ezt a visszafo­gott prognózist: a jelenleg folyó elő­készületek alapján 2007-2008-ban legalább 14, de lehetséges, hogy 21 új blokkra kémek létesítési engedélyt. 2005-ben az USA Department of Energy, Energy Information Admi­nistration publikált egy 2025-ig szóló világprognózist is. Ebben a referen­ciaeset 2030-ra 422 GW nukleáris kapacitást jósol a 2002. évi 361 GW- tal szemben, a termelésnövekedés évi 0,7%-os. A nukleáris energetika rene­szánszát feltételezve évi 2%-os ter­melésnövekedés lehetséges, míg a pesszimista forgatókönyv szerint 0,8%-os évi csökkenés képzelhető el. Az Európai Unióban, és ennek tag­jaként Magyarországon is, a verseny­­képességet erősítő lisszaboni kezde­ményezés, az ellátásbiztonság (amely­nek kritikus voltára már a 2000. évi Zöld Könyv rámutatott), és a kiotói célkitűzések között kell megtalálni az egyensúlyt, és megfelelő közösségi energiastratégiát kidolgozni. A 2000. évi „Towards a European strategy for the security of energy sup­ply” címet viselő Zöld Könyv ajánlá­sai viszonylag kevés sikerrel jártak, jóllehet erről mást állít az Európai Bi­zottság önértékelése. Az egyre súlyo­sabbá váló problémák megoldására - immáron egy egységes európai uniós energiapolitika keretében - új kísérle­tet tettek a 2006 márciusában publikált „A European Strategy for Sustainable, Competitive and Secure Energy” című Zöld Könyvben. Ez a dolgozat három elemre építi a fenti hármas követel­ményre megfogalmazott választ:-A versenyképességre, amelyet belső piac, a kapcsolatok fejlesztésével, az európai villamoshálózat fejlesz­tésére, a kutatás-fejlesztés, az inno­váció serkentésére, amely a „tiszta szén” technológia, az alternatív üzemanyagok, az energiahatékony­ság, a nukleáris energetika, a szén­dioxid-megkötés témáira irányul. (Folytatás a következő oldalon.)

Next

/
Thumbnails
Contents