Atomerőmű, 2005 (28. évfolyam, 1-12. szám)

2005-07-01 / 7. szám

2005. július 13. oldal Látogatóban Kővári Istvánnál, a PA Rt. nyugdíjas technikusánál ________________________________________ATOMERŐMŰ Kővári István 1977. május 1-vel 94. belépőként került felvételre a Paksi Atomerőmű Vállalathoz forgácsoló csoportvezetői beosztásba. Szakmai tapasztalattal szervezte, irányította a hozzá beosztott munkatársakat. Számtalan tanfolyam - helyben és külföldi erőművekben - elvégzése után a reaktorszabályozás és bizton­ságvédelmi rendszer mechanikus karban­tartó csoporthoz (SZŰZ) került, ahol technikusként végez­te munkáját. Blok­kok leállásakor, haj­tások kiemelése, el­lenőrzése, majd az előírás szerinti mun­kálatok elvégzése után az összeszerelés minden alkalommal probléma nélkül, ha­táridőre lett elvégez­ve. Ezen műveleteket a reaktorszerelőkkel együtt végezték ösz­­szehangolt, összeszokott csapattal. Kiemelkedő munkájukat számtalan­szor elismerte a felsőbb vezetés is. 1995. december 22-vel - 38 éves munkaviszony után - korkedvez­ménnyel elment nyugdíjba. Kővári Istvánt paksi otthonában kerestem fel, hogy a közel két évtizedes dolgos, erőműves emlékekről beszélgessünk.- Jól nézel ki. Mi a titka, hogy ilyen jó kondícióban tudod tartani magad?- Köszönöm az elismerő szavakat. Nincs semmi titok ebben. Igyekszem úgy élni, hogy az egészségem semmi­féleképpen ne károsodjon. Kissé konkrétabban fogalmazva minden va­lószínűséggel a több évtizedes spor­tolásnak is köszönhetem, hogy 63 évesen is meg tudtam őrizni az erő­met. Pár éve a szívem jelezte, hogy már elmúltam 20 éves. Tudomásul vettem, és a tempóból alábbhagytam.- Mivel töltőd a megérdemelt pihe­nésedet?- A tétlenséget soha sem tudtam el­viselni. Mindig találok magamnak va­lami elfoglaltságot. Családi házunk alatti szuterin helyiségében kis barkácsműhelyt alakítottam ki. Egyik részét lakatos-, a másik részét aszta­losműhelynek rendeztem be kézi és gépi szerszámokkal, teljes felszerelés­sel. Amit meg lehet csinálni, én - ta­lán nem túlzás - profi szinten elkészí­tem. Tökéletes kikapcsolódást jelent számomra. 1980-ban Dunafoldváron vásároltunk egy telket, ami hosszú időn át szinte minden szabadidőnket lekötötte. Kis házat építettünk, gyü­mölcsöst telepítettünk. Az ottani mun­kák egyre jobban fárasztottak, és ezért tavaly eladtuk. Hét évvel ezelőtt - ré­gi álmunk teljesült, amikor Pakson családi házat tudtunk vásárolni. A mai napig mindig kitalálunk valamit, hogy még szebbé, kényelmesebbé tegyük otthonunkat. Akkor tud az ember ott­honában pihenni, ha jól érzi magát. Feleségem­mel nagyon jól érezzük magunkat a mi kis csa­ládi házunkban. -Hogyan lettél PAV-os? - Ónként jelentkeztem felvételre Lajkó Sán­dornál az akkori sze­mélyzeti osztály veze­tőjénél. Ahogy lenni szokott abban az időben a tanulás, tanfolyamok elvégzése után a blokkokon dolgoz­tunk. Én csak félig-meddig voltam „gyüttment”. Pakson, a konzervgyár­ban dolgoztam, és Dunafoldváron laktam a családommal. A feleségem szintén Pakson dolgozott, ő pár hó­nappal később követett az erőműbe. — Szép vagy kevésbé szép emlékek?- Az erőműben eltöltött 18 év. Sok tanulás, sok munka mind-mind örömöt jelentett valamennyiünk számára. Ezt nyugodt lelkiismerettel ki merem je­lenteni. Fiatalok voltunk. Szíwel-lé­­lekkel végeztük a felelősségteljes mun­kánkat. Jó munkahelyi légkör volt. A vezetőkkel jó, közvetlen munkakap­csolatban voltunk. Mindent őszintén meg lehetett beszélni. Nem voltak kül­ső zavaró tényezők. Az adott szó min­denkit arra kötelezett, hogy amit ígért teljesítse. Az elvárásoknak mindenkor, mindig meg tudtunk felelni. Nem őr­zök rossz emléket. Ezért gondolok vissza — ennyi idő után is — nagy szere­tettel a volt munkahelyemre, volt mun­katársaimra és vezetőimre. Igaz, abban az időben valamennyiünket érintett va­lamilyen formában a belső átszervezés. Nagyon sokan sajnáltuk - a mai napig is hogy a bővítés, a két 1000-es blokk építése nem valósulhatott meg. Sokat dolgoztunk az előkészítési mun­kákban. Talán a jövő generáció fogja megvalósítani, ami nekünk nem ada­tott meg. Végül is az Armatúra Kar­bantartó Osztálytól mentem nyugdíjba.- Nem kerülhetem meg, hogy ne kérdezzem meg, hogyha olyan jól érezted magad, miért mentél el 53 évesen nyugdíjba?- Annak idején ezt többen is meg­kérdezték tőlem. Tízéves koromtól 32 éves koromig aktív, igazolt labdarúgó voltam. Azt követően segéd- majd szakképzett edzőként tevékenyked­tem itt Pakson, először a PSE-nél, majd 1983-tól az ASE-nél. Engedtes­sék meg, hogy némi büszkeséggel el­mondjam, hogy az ASE-nak alapító tagja, valamint a labdarúgó-szakosz­tály megalakulásának kezdeményező­je voltam. Természetesen ezt csak úgy tudtam, tudtuk megvalósítani, hogy az atomerőmű vezetése, Pónya József akkori vezérigazgató maximálisan tá­mogatta a sportegyesületet erkölcsi és nem utolsó sorban jelentős anyagi se­gítséggel. A labdarúgócsapatunk fel­került az NB-I/B-be. Jómagam és az ASE vezetése is úgy ítélte meg, hogy a technikai vezetői, edzői munka tel­jes embert igényel. A sport szeretete arra „kényszerített”, hogy élve a lehe­tőséggel, elmenjek nyugdíjba, és tel­jes erőmmel végezzem a sporttevé­kenységemet. Sajnos a körülmények később, 2000-ben úgy alakultak, hogy az ASE labdarúgó-szakosztálya meg­szűnt. Ténylegesen ettől az időtől szá­mítom magam nyugdíjasnak. Fájó szívvel kell, hogy mondjam, közel 40 éves sporttevékenységem ezzel véget ért. Erőnlétem megőrzése érdekében tavasztól őszig kerékpározom, rövi­­debb-hosszabb távokat megtéve. Ősz­től tavaszig a Tanuszodában úszással töltöm az időmet.- Nyugdíjasként voltál az erőműben?- 2000-ig — sporttevékenységem kapcsán — számtalanszor. Öt éve nem voltam az erőműben. Részbeni oka, hogy a volt kollégáim jelentős része szintén nyugdíjas lett.- Mesélj valamit a családodról!- Feleségemmel - akivel 39 éve va­gyunk házasok - éljük csendben, megértésben, szeretetben a hétközna­pi életünket. Asszony lányunk Pakson él, és természetgyógyászként dolgo­zik. Középiskolás leányunokánk - szemünk fénye - kiváló, jó tanuló. Szerencsére helyben van, és így tud­juk kényeztetni egymást, szeretetben, boldogságban. Felnőtt fiunk Budapes­ten él, kommunikációs menedzser­ként és újságíróként tevékenykedik.- Köszönöm a beszélgetést, további jó erőt, egészséget, boldogságot kívánva neked és kedves családodnak! -MJ­Százhúsz éve született Hevesy György Nobel-díjas kémikus Vendégeket kísérve az atomerőmű látogatóközpontja előtti szobor­parkban büszkén szoktuk emleget­ni, hogy Wigner Jenő mérnök-fizi­kus mellett Hevesy György kémikus is kapott Nobel-díjat. Az általa fel­fedezett radioaktív izotópos nyom­­jelzéses vizsgálati módszertan és az ez alapján kifejlesztett diagnoszti­kai eljárások ma már emberek mil­lióinak gyógyítását te­szik lehetővé. A ki­emelkedő természet­­tudóst, a nukleáris medicina megteremtő­jét a huszadik század géniuszaként tartják nyilván. Hevesy György 1885. augusztus 1-jén Buda­pesten született. Fel­sőbb tanulmányait a bu­dapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte, majd a berlini műegyetemen folytatta. Érdeklődése a fizikális kémia felé fordult, ezért Zürichbe ment, ahol a kémia egyik elismert képviselője, Richard Lorenz mellett lett tanársegéd a Technische Hoch­­schulén. Majd 1911-ben Rutherford világhírű manchesteri laboratóriumát választja tanulmányai színhelyéül. Főnöke olyan feladattal bízta meg, amely elvezette őt ahhoz a témához, ami később a Nobel-díjat eredmé­nyezte számára. Rutherford laborjá­ban anyagszerkezeti vizsgálatok foly­tak, és olyan felfedezések születtek, mint pl. a radioaktív sugárzás alfa- és béta-komponenseinek felismerése, az alfa-sugárzás természetének feltárása és az atommag felfedezése. Hevesy itt kötött egy életre szóló barátságot Niels Bohrral. 1920 tavaszán Bohr meghívására az újonnan alapított koppenhágai laboratóriumában vál­lalt kutatásokat. A Bohr-féle atommo­­dellből kiindulva arra a következte­tésre jutott, hogy a lantanidák sora a 71-es elemmel lezárul, vagyis a kö­vetkező 72-es rendszámú elem az ún. titáncsoportból kell, hogy kikerüljön. Bizva elgondolása helyességében, úgy döntött, hogy elkezdi a hiányzó elem keresését, mégpedig cirkónium, illetve tóriumtartalmú ásványok vizs­gálatával. Igen szerencsésen a cirkó­nium tartalmú ásványokkal kezdte. Az oldható részeket eltávolította, majd munkatársa, Coster röntgen­spektroszkópiai felvételeket készített a mintáról. Már az első lemezeken megjelentek azok a színképvonalak, melyek csakis az új elemtől származ­hattak, így a felfedezés helyéről, Koppenhága régi latin neve után haf­niumra keresztelték. A tudományos közvélemény táviratokban és lelkes levelekben reagált Hevesy és Coster sikeréhez. Hevesynek több állást ajánlottak fel, amelyek közül a hozzá mindig közel álló Freiburg egyetemének fizika­kémia tanszékvezetői posztját fogadta el. Ter­mékeny évek követ­keztek: kifejlesztette a rönten-fluoreszcenciás analitikai módszert, a ritka földfémek vizsgá­lata közben fölfedezte, hogy a szamárium ra­dioaktív alfa-sugarakat bocsát ki, és itt kezdte a radioaktív izotópok alkalmazásával a növé­nyek és állatok anyag­csere-folyamatainak vizsgálatát is. Ez utóbbi módszer lényege, hogy kis mennyiségben hozzákeverte a radio­aktív izotópot a vele kémiailag azo­nosan viselkedő elemhez, amely bár­mely szervezetbe juttatva sugárzással jelzi a megtett útvonalat. Az orvostu­domány ma már elképzelhetetlen len­ne e módszer alkalmazása nélkül. A világ számos egyeteme választotta díszdoktorává, Royal Society tagja lett, és amire különösen büszke volt: megkapta a Copley Medált. A „radio­aktív izotópok indikátorként való al­kalmazásáért a kémiai kutatásban” indoklással 1943-ban megkapta a ké­miai Nobel-díjat. Az egyik legna­gyobb elismerésnek mégis azt tartot­ta, hogy a hidegháború korában, 1959-ben átvehette a radioaktív anya­gok békés felhasználásáért alapított „Atomok a Békéért” díjat. Nyolcvan­­éves korában, 1966. július 5-én halt meg Freiburgban. Legvégül egy Hevesy Györgytől származó, rá jel­lemző idézet: „Az ember bizonyítékot keres arra, hogy létezik egy megoldás. A tudomány a megoldást keresi. ” (Forrás: Bödök Zsigmond: Nobel-díjas magyarok, Nap Kiadó, Dunaszerdahely) -Sipos László-Pedagógusnapi kitüntetés az ESZI-ben A paksi Energetikai Szakközépisko­la és Kollégiumban (ESZI) megtar­tott pedagógusnapon ESZI-gyűrű kitüntetés átadására került sor. Az „ESZI Szakképzéséért” Ala­pítvány kitüntetést alapított azzal a céllal, hogy méltóképp legyen elis­merve a kiemelkedő pedagógiai, tanári, oktatói munka, a példamuta­tó magatartás, a munkafegyelem és az ESZI-ért végzett tevékenység. A kitüntetés egy tizennégy kará­tos aranyból készült gyűrű, a belső részére bevésve a kitüntetett neve és az adományozás éve. Ékessége a fehérarany „ESZI” felirat. A gyűrű Major Ferenc tervei alapján ké­szült. A gyűrűvel együtt pénzjuta­lom is jár. A kitüntetés anyagi részét az adományozó, az ESZI Intézmény­fenntartó és Működtető Alapítvány biztosítja. Az „ESZI-gyűrű” odaítélé­sére az ESZI dolgozóiból és a kurató­rium tagjaiból álló bizottság tesz ja­vaslatot. A gyűrűk minden évben a pedagógusnapi ünnepségen kerülnek átadásra. Az első kitüntetettek Bálint Józsefné könyvtáros, és Tormáné Győrfi Éva in­formatikatanár, akiknek szívből gratu­lálunk e szép elismeréshez. Bálint Józsefné 1986 júliusától, az intézmény indulási évétől dolgozik könyvtárosként a szakközépiskolában.- Miben változott a könyvtár a kez­detektől máig?-A könyvtár rengeteget fejlődött, úgy a kötetek számát, mint a teremnagysá­got illetően. Egy tanteremnyi helység­ből nőtte ki magát, és jelenleg a főisko­lai szárnyban ideális körülmények kö­zött működik. Az új helyre való költözés és a technikai fejlődés nagy kihívást je­lentett számunkra. A kötetek száma 40 ezerre emelkedett. Minden olyan doku­mentum a rendelkezésre áll, ami a taní­tást, tanulást is segíti. A tanárok munká­jához és a diákok tanórára való felké­szüléséhez egyaránt biztosított a háttér.-Milyen a kapcsolatod a diákokkal?- Mindennapi, hol felhős, hol derűs, attól függően, hogy milyen alkalomból találkozunk. Általában tisztelettudóak. aranyosak és nagyon tudáséhesek. Maximálisan kihasználják azt a lehetőséget, amit a könyvtár tud nekik nyújtani ahhoz, hogy nap­rakészek legyenek a tanulásban. A könyvtár számítógépekkel gyarapodott, elektronikus levele­zés, hálózati kapcsolat működik, amit a gyerekek rendszeresen használnak.- Miként fogadtad a kitüntetés hírét?- Nagyon nagy örömmel. Meglepődtem, de rendkívül jól­esett. Tulajdonképpen magának a gyűrűnek mint tárgynak is örültem, mert nagyon szép. Ami számomra csodálatos ebben, hogy a kollégák szavazata alapján nyertem el a kitün­tetést. Ez felbecsüli a gyűrű eszmei értékét, és számomra ez jelenti a leg­nagyobb elismerést. Tormáné Győrfi Éva 1986-tól, az is­kola alapításától kezdve vezette a szá­mítástechnika szakot 2002-ig, azóta informatikatanárként dolgozik.- Miként tekintesz vissza - közel húsz éves távlatból - a hajdani számí­tástechnikai oktatásra?- A számítástechnikai eszközök, felhasználásuk, az oktatás koncepció­ja és tematikája természetesen más volt. Ha az akkori körülményeket most számokkal, gépek darabszámai­val és teljesítményeivel idézném fel, akkor esetleg mosolyognánk, de a visszaemlékezés hamis lenne. Akkor ebben az iskolában az ország legkor­szerűbb körülményei voltak biztosít­va. A tanítás eredményessége orszá­gosan kiemelkedő volt, és ez nem­csak a gépi háttérnek volt köszönhe­tő, hanem az egyedi szakképzési tan­tervnek, az igényes tanári csapatnak, a hozzáértő PAV-os (PA Rt.-os) óra­adóknak és a kiváló képességű tanu­lóknak is. Az idő azonban elmúlott e felett, új körülmények között folyik ma már a szakképzés, és mi igyek­szünk ebből is a maximumot kihozni.- Mennyire játszik szerepet az in­formatika a más szakon tanulók kép­zésénél?- Iskolánkban mindig nagy szerepet játszott minden szak képzésénél. Ami­kor még központi előírások nem köte­leztek erre minket, akkor is minden szak - a saját speciális igényének megfelelő tananyaggal - részesült belőle. Ma már az informatikai oktatás alapkövetel­mény. Minden középiskolában biztosí­tani kell minden tanuló részére, kötelező óraszámban. Akik emelt szinten kíván­ják elsajátítani, azok további órákat vesznek fel, az informatika szakirány­ban tanulók pedig a 11. évfolyamtól kezdve igen nagy óraszámban tanulják.- Milyen érzés az ESZI-gyűrű bir­tokosának lenni?- Rendkívül megható és felemelő. Kitüntetést, elisme­rést kapni mindig jó érzés, ám ha valamit először adnak át egy remélhetőleg hosszú, év­tizedeken keresztüli folyamat elején, akkor nagyon meg­tisztelő. A kollégák megnyil­vánuló szeretete, megbecsü­lése pedig szívet melengető. A kitüntetetteknek gratulá­lunk, munkájukhoz további sok sikert kívánunk!-Lovásziné Anna-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents