Atomerőmű, 2000 (23. évfolyam, 1-12. szám)

2000-08-01 / 8. szám

10. oldal ATOMERŐMŰ 2000. augusztus „Tour de Somogy” A természetjáró szakosztály idei programjában - a tavalyi Vas megyei túra sikere alapján- idén is megjelent a kerékpártúra. Költségvetésünk alakulása miatt egy költségérzékeny túrára volt lehetőség, így került meghirde­tésre a Somogy megyei kerékpár­túra. A túra kiinduló állomására - Kaposvárra - 33-an érkeztünk meg autóbusszal. A bringákat szállító teherautó csak 32 kerék­párt hozott, a legfiatalabb részt­vevő „poggyászként“ utazott édesapja biciklijén. Szállásfogla­lás után - tekintettel a több mint 30 (C-os melegre - eltekertünk a néhány km-re lévő Deseda­­tóhoz. Pillanatokon belül min­denki „csobbant“ a vízben. Né­hány nappal az ottlétünk után az a hír terjedt el, hogy a Deseda­­tóban krokodil van. Én minden túratársamat szemmel tartottam és teljes biztonsággal állítom, hogy közülünk senki sem tett krokodilt a tóba. Strandolás után a város határában lévő - a XI. században alapított - kolostor maradványait szerettük volna megnézni, de felújítás alatt volt. Felfrissülés után elindultunk a belvárost megnézni. Kedden reggel korán indul­tunk, első megállónk Szenna volt, ahol a falumúzeumban né­hány belső-somogyi és zselici tal­pas-favázas lakó- és gazdasági épület látható. Hosszú emelke­dőn távoztunk, egyre melegebb lett. Ez már a Zselic. Itt a kerek erdő közepén szép erdészház áll, ahol a víz frissítő hatását min­denki élvezte, különösen a spon­tán locsolóverseny résztvevői. Az ősborókás közepén volt azna­pi éjszakai szállásunk, egy kö­zépiskola középrigóci kollégiu­mában. Reggeli után folytattuk utunkat Csurgó felé. A dombok, emelkedők elmaradtak. A Dráva völgyében haladtunk. Bolhón mindenkinek megakadt a szeme a falu közepén álló gyönyörű, festett üvegablakokkal álló temp­lomon, mely a falu méretéhez képest feltűnően nagy volt. Meg­csodáltuk a kis falu nagy templo­mát. Kora délután érkeztünk Csurgóra. Megnéztük a helyi re­formátus gimnáziumot, az épü­let körül gyönyörű a park. A parkban a Festetics-kapu alatt - a helyi babona szerint- csak az el­ső évnyitón és az érettségi után szabad átmenni, mert aki nem így tesz, annak nem sikerül az érettségije (azt nem lehet bizto­san állítani, hogy aki betartja ezt a szabályt, annak sikerül). A nap utolsó defektje még épp időben jött, már csak kb. 200 m-re vol­tunk a kollégiumtól. Örömmel vettük, hogy a városi uszoda a kerítésen belül van, kb. 150 m-re a szobáinktól. Megrohantuk, a felnőttek lazították izmaikat a vízben, a gyerekek fejesugró ver­senyt rögtönöztek. Másnap reggel északnak for­dultunk és egy sűrű, sötét erdő közepén átvezető keskeny asz­­faltúton megérkeztünk az Ágnes­­laki arborétumhoz. A halasta­vakkal körülvett, századelőn te­lepített fáskertben sok különle­gességet láttunk, a gyerekeknek leginkább a selyemfenyő (pinus strobus) tetszett. Ennek kb. 30- 35 cm-es tobozai vannak és „százszámra“ volt belőlük a fa alatt. Elérkeztünk Inkére, ahol egy mellékutcában -az utcabeli­ek és a túratársak meglepetésére­­megálltunk egy ház előtt. Egyik túratársunk szüleinek háza volt. A meglepetésünk még nagyobb lett mikor megláttuk, hogy a ked­ves idős házaspár két nagy tálca „csuda finom“ süteménnyel várt bennünket. A „kalóriabombák“ pillantok alatt elfogytak. Rövid pihenő után a szőlőskertek kö­zötti földúton távoztunk. Ebéd­szünet Nemesdéden egy park ár­nyékot adó fái alatt. A nap utol­só szakasza dimbes-dombos volt. Messziről megláttuk a Mesztegnyő közepén álló temp­lom tornyát. Itt szállásunk a he­lyi faluházban volt, amely hely­­történeti, népművészeti gyűjte­ményeknek ad otthont. Vacsorá­ra tájjellegű specialitást kaptunk, neve: öhön. Tömény kaja. Utána születésnapi meglepetés. Két kis­korú társunknak akkor volt a 12. születésnapja, ezt ünnepeltük. A reggeli után a túra szerelés­­vezetőjének edzését figyeltük. Defektet javított, váltókat, féke­ket állított be és a láncokat ola­jozta szorgalmasan. Néha úgy tűnt, kimondottan élvezi, hogy ennyi biciklivel van körülvéve. Mesztegnyőt elhagyva izgalma­san kezdtünk, ugyanis egy jó mi­nőségű földút néhány km után „kilazult“, egyre homokosabb lett, helyenként „elkapartunk“. Az idő kezdett kánikulai jelleget ölteni, így a 8 km-es szakaszon kemény küzdelem árán jutot­tunk túl. Somogyfajszon meg­néztük a honfoglalás kori emlék­helyet, az őskohókat. Ezeket a ‘80-as években fedezte fel egy magyar-történelem szakos tanár. Lélekben felfrissülve indultunk tovább. Az út már pormentes volt, de hullámvasútra emlékez­tető. Somogyjád után egy kes­keny földúton velünk szemben egy kombájn, amely elakadt, vá­góasztalával beszorult a két ol­dalt futó bokrok köz»5 az utat teljes szélességében elzárva. Az út melletti búzatáblán keresztül­gázolva kerültük ki. Memyére ér­ve ebédszünetet tartottunk. A pi­henő jót tett, újult erővel indul­tunk tovább. Az idő még mele­gebb lett, a dombok még mere­­dekebbeknek tűntek. A táj szép volt, bár néha a szemünkbe folyó izzadság zavarta a nézelődést. A szakcsi kocsma után néhány km­­rel elhagytuk Somogy megyét és megérkeztünk Tolnába. A határt jelző táblánál többen éreztek egyfajta bizsergető érzést, de ezt nem a tábla, hanem a fáradtság okozta. A somogyi dombok után a tolnai „síkságon“ begurultunk Tamásiba. Azoktól, akik nem gyakorlott kerékpárosok, ez a nap elismerésre méltó teljesít­mény volt, mely egyúttal - remé­lem - az önbecsülésüket is növel­te. Másnap a csapat a termálfür­dő strandján „lazított“, ideális strandidő' n. Vasárnap reggel szomorúan láttuk, hogy az egész heti káni­kula után itt az „esőnap“. Sebaj, tulajdonképpen csak szemerkélt. Tamásit elhagyva hosszú emel­kedőn indultunk. A táj szép, az ég szomorú szürke. Diósberény előtt nem tervezett rövid megál­ló következett. A túravezető bi­cajának (micsoda blamázs!) jobb oldali hajtókarjából kitörött a pedál. A kinevezett szerelésve­zető (is) mattot kapott. Hiányos felszereléssel jött el, nem volt ná­la hegesztő készülék. Most mit csináljunk? Mesteri módon a bal oldali pedálra klipszet szerel­tünk, így az ún. egypedálos mód­szerrel indultam tovább. A Tol­nai-hegyhát azonban megköve­telte a két pedált. Gyönkön lakó ismerősünk mentette meg a hely­zetet. A lerobbant bicajt (pedig micsoda márka!) autóval elszál­lította és kölcsönadott egy jól fel­szerelt kerékpárt. Az eső közben elállt, hideg szél kezdett fújni. Hurrá! Varsádon búcsút vettünk egyik társunktól. Ő Szekszárdra tartott, mi Paks felé fordultunk. Az aszfaltútról jó minőségű földútra váltottunk, mely a Do­­nát-patak völgyében kanyargott. Két oldalt magas dombok, a pa­tak több km-en keresztül fel van duzzasztva halastónak. Festői táj, homok nincs, szintemelke­dés nincs. Űzd előtt megkerül­tük az Öreg-hegyet. Nagydoro­­gra érve ismerőssé vált a táj. Ha­zafelé tekertünk. Már láttuk a „tízemeleteseket“ mikor a kilo­méterórákon kattant a 400 km-t jelző szám. Pakson - utolsó túra­vezetői trükk- egy hirtelen balra kanyarral befordultunk a szőlő­parcellák közötti útra és előre megfontolt szándékkal beültünk egy helyre, ahol már vártak ben­nünket. Zsíros kenyér, jégkrém, üdítők és egyéb italok(!) volt a menü. Fáradtan, jó hangulatban búcsúztunk egymástól. Egyesek a túravezetőt már a következő évi terveiről faggat­ták. A válasz a természetjáró szakosztály 2001. évi program­jában lesz olvasható. Gergely László túravezető S.O.S. Staféta Bátaszéken, 2000.08.05. Nyári import humor egzotikus tájakról Oxfordi törzsfőnök Tavaszi hír volt a médiákban: „egy szekszárdi tűzoltóra rásza­kadt a pince, gyors mentés, az új­raélesztés sikerült, de nem tért magához“. Még mindig nem tért magához - kómában van. Megmozdultak a bajtársak a család segítésére. A bátaszékiek - mert bátaszéki szü­letésű a bajba jutott tűzoltó - egy sportesemény nevezési díjaiból befolyt összeggel kívántak hozzá­járulni. A felhívás eljutott az erő­műbe is, de a nevezések más ha­gyományos események miatt nem szaporodtak. Végül az erő­mű részéről 12 fő jelent meg a megbeszélt találkozón a Bátaszé­ki Önkéntes Tűzoltók szertára előtt. Még csodálkoztunk is, hogy míg a paksi laktanya előtt kézi pumpás szekerek állnak itt meg egy világháborús tűzoltóautó. Kö­zölték, hogy ez a kocsi vezeti majd a menetet a futás starthelyére, s ez Egy távoli és mégis közelinek gondolt ország kultúrája kis show­­val fűszerezve. Ez Michael Flatley receptje. Minden idők egyik legsikere­sebb táncművésze csapatával júli­us 19-én koncertet adott Magyar­­országon. Budapest utcái már a délutáni órákban benépesedtek, diákok, középkorúak és idősebbek ezrei tartottak az ország legnagyobb sportlétesítménye felé. A höm­pölygő tömeg 8 órára kényeleme­sen elfoglalta a helyét. A jegyárak hiába mozogtak 4-25 ezer forint között, még a VIP szektorban sem bukkanhattunk üres székre. He­lyesbítek: egy mindenképpen üres marad a legendás sztepptáncos előadásain, mindig fenntart egy széket néhai nagymamájának, Annie-nak, aki az első lépésekre halad a futók előtt is. A meglepe­tés még nagyobb lett, mikor az egyik fiatal elnézést kért a kocsi ál­lapotáért, mert ők ugyan előző nap gyönyörűen lemosták, kifé­nyesítették az eseményre, de az éj­jel riasztás volt, s ezzel „vonultak“ a tűzhöz. Később kiderült, hogy ez a kocsi egy Magirus Deutz, - a Mercedes elődje -, s német testvér­­városuktól kapták. Nagy öröm volt a gyerekeknek, mert nemcsak beülhettek, de ezen utazhattak az Öregrétig. Az S.O.S - Staféta rajtján mindösszesen 20 fő jelent meg (több mint fele paksi „egyensap­­kában“) A város környező utcáin „kocogtunk“ egy pár kilométer­nyi demonstrációs kört a veterán tűzoltókocsi után. Az emberek kinn álltak az utcán, s átkiabáltak a szomszédoknak - tudod, ezt írta az újság, - tehát tudtak róla. Is­merték, szerették az elől futó tűz­oltóikat is, mert számos tréfás tanítgatta. Fél kilenckor el is kez­dődött a szupershow. Táncos, hangszeres, énekes produkciók váltották egymást. Sohasem lát­tam még ekkora népünnepélyt, a degeszre tömött Népstadion csak úgy zúgott egy-egy fergeteges meg­mozdulás után. Hanghatások, fényhatások, tűzijáték, zene, dina­mizmus, ezekkel tudnám legin­kább jellemezni a látottakat. Me­reven tartott felsőtest, csattogó lábfej és sarok, feszes tempók és mozdulatok, legkülönlegesebb maszkok és ruhák és még számos kitűnő elem, amit megcsodálha­tott a nagyérdemű, a Feet of Flames (Lángoló lábak) című pro­dukcióban. Igaz, hogy rendkívül messze ül­tünk a színpadtól, de az óriás kive­títők segítségével végig nyomon tudtuk követni a több mint másfél -megjegyzést tettek, emelt han­gon, buzdításként. Minden részt­vevő névreszóló emléklapot ka­pott. Végül kölcsönösen meghatód­tunk, mert mi nagyon jól éreztük magunkat ebben a bajtársi kö­zösségben, ők meg azért, hogy mi elmentünk a felhívásra. Ere­detileg rögtön az esemény után visszaindultunk volna, de a foly­tonos unszolás hatására, vala­mint Kovács András kollégánk megkóstolta az egyik támogató által felajánlott birkából készülő paprikást, és kijelentette, „ilyen finomat még nem evett, s ezt ne­künk is meg kellett kóstolni“, hát maradtunk. Jó hangulatú baráti beszélgetés közepette együtt fo­gyasztottunk a rendkívül ízlete­sen elkészített ételből. „Ha megint hívnak, ismét elm­együnk“ - egyeztünk meg búcsú­zóul, s még sokáig integettek utá­nunk. GY. órát tartó szupershowt. A nagy tá­volság ellenére is fantasztikus volt, hiszen ennek az élő, szabadtéri koncertnek - ahol hatvanezer em­ber együtt tapsol, és éljenzik -, kü­lönös varázsa van. Hajlamosak vagyunk Michael Flatley-ben a súlyosan exhibicio­nista, egoista embert látni, s azt, hogy amit Ő bemutat, az az ír nép­zene felhígítása. S kissé átformálva az ír kultúra hagyományait előad­va lép színpadra. Mégis vajon mi­ért? Véleményem szerint ezt más­hogy nem lehet csinálni, ez ettől az, ami. Az, amire a világban ren­getegen felfigyeltek. Ha pedig nem teljesen hű, az valószínű a népsze­rűség céljából történik, de ennek ellenére az Ő és együttese tudását, profizmusát, úgy gondolom senki sem kérdőjelezheti meg. Az hiszem, tele élményekkel tá­vozott az a sokezer ember, aki nem hagyta ki ezt a nem akármi­lyen nyári estét. Baksay Adrienn ESZI-k a tudást! Jutalmazás az ESZI-ben Díjkiosztó ünnepséget tar­tottak június 23-án az Energe­tikai Szakképzési Intézetben. Már hagyománynak számít, hogy a szakközépiskola kitű­nőségeit minden évben pénz­jutalomban részesíti az iskola fenntartója, a Paksi Atomerő­mű Részvénytársaság. Kissné Hegyi Ilona, az intézmény igazgatónője adta át a díjakat a tanulóknak és felkészítő ta­náraiknak. Először a megyei, országos versenyeken eredményesen szereplő diákok kaphatták meg elismerésüket. Legin­kább az iskola arculatát muta­tó matematika, fizika, számí­tástechnika és egyéb szakmai tantárgyakban értek el szép helyezéseket, de nem volt rit­ka a humán téren szerzett ki­magasló eredmény sem. A másik kategóriában a fo­lyamatos jó tanulmányi elő­menetelért, iskolai, iskolán kívüli tevékenységekért és a közösségkovácsoló munkáért vehettek át jutalmat a tanu­lók. Ebben a tanévben rendez­ték meg először ünnepélyes keretek között a PA Rt. ösz­töndíjak átadását. Igaz, hogy egy kissé hosszúra nyúlt a ju­talmazás, de mind a pedagó­gusoknak, mind á szülőknek öröm volt hallgatni az iskola kiválóságainak, tehetségeinek nem mindennapi tanulmányi- és versenyeredményeit. „Az emberi tudás egy sza­kadatlanul növekvő folyóhoz hasonlít. Amilyen mértékben növekszik kiterjedése és felü­lete, abban a mértékben sza­porodnak az ismeretlennel való érintkezés pontjai.“ Baksay Adrienn A dzsungelben eltévednek a turisták, és egy kannibál törzs fogságába esnek. A törzsfőnök elé vezetik őket, aki hibátlan an­golsággal üdvözli a foglyokat. * Honnan ez a szép kiejtése? * Oxfordban végeztem. * Oxfordban egyetemet vég­zett, és mégis emberhúson él? * Igen, de azóta késsel-villával eszem. Keleti bölcsesség Megy az arab a sivatagban, előtte ötven méterrel a felesége. Szembejön vele egy másik arab, és fölháborodva mondja:- Ali, mit teszel? Meg vagyon írva a Koránban, hogy az asz­­szonynak ötven méterrel az ura mögött kell mennie!- így van, Ahmed valóban. Csakhogy amikor a Koránt írták, a sivatag még nem volt tele ak­nákkal. Logika Salt Lake City-ben van egy szö­kőkút és a tetején pingponglabda forog. Két cowboy versenyez, hogy ki tudja lelőni. Egyiknek sem sikerül, olyan részegek. Arra megy négykézláb egy még része­gebb cowboy, aki kéri, hogy be­léphessen a versenybe. Nemigen akarják, de a könyörgésére meg­engedik, hogy lőjön egyet. A lab­da leesik. Kérdezik, hogy csinál­ta.- Ja kérem, nem a pingponglab­dára kell célozni, hanem arra a kis emberre, aki a vizet pumpálja. Három szamuráj Három szamuráj vetélkedik, me­lyikük bánik jobban a karddal. Fel­kérnek valakit döntőbírónak. Az el­ső szamuráj kilép, a döntőbíró ki­ereszt egy skatulyából egy legyet. A szamuráj suhint a kardjával, s a légy kettévágva hull a földre.- Szép teljesítmény - mondja a bi­­ró. Jön a második, s a bíró kienged egy másik legyet. A szamuráj ket­tőt suhint a kardjával, és a légy négy darabra vágva hullik a földre.- Szuper! - mondja a bíró. Következik a harmadik szamu­ráj. A bíró ismét kienged egy le­gyet. A szamuráj suhint a karjával, de a légy tovább röpköd. A szamu­ráj viszont elégedetten meghajol.- De hiszen - csodálkozik a dönt­­nök - ez a légy még él! Mire a sza­muráj: - Az igaz, de hogy többet nem fog szaporodni, azt garantá­lom. Póker Három cowboy meg egy kutya pókerezik. Az asztalnál sokan ki* bicéinek. Egy érdeklődő megkér­dezi: - Mit szólsz ehhez a kutyá­hoz? A szomszédja megvetően mondja: - Bizony, sose lesz belőle jó játékos. Ahányszor jó lapja van, mindjárt csóválja a farkát. Nem segít a Calgon Az indián törzsfőnök kiküldi az új asszonyt a vízeséshez mosni. Az asszony nekilát a mosásnak, de fönt, a zuhatag tetején elenged egy hatalmas szikla, s az indián asszony holtan terül el odalent. A törzsfőnök hiába válj a haza felesé­gét, már pitymallik, de sehol sen­ki. Akkor fölkerekedik, kiballag a vízeséshez, s meglátja ott holt asz­­szonykáját a hatalmas kő alatt. A törzsfőnök megcsóválja a fejét, és bosszúsan mondja:- A fene egye meg! Két hónap alatt második mosógépemet tette tönkre a vízkő! Válogatta: Sipos László {Forrás: Köves József - A legna­gyobb vicckönyv, Ku.K Kiadó) Géppuskatűz a Népstadionban Michael Flatley és társulata Budapesten

Next

/
Thumbnails
Contents