Atomerőmű, 1999 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám
1999. november ATOMERŐMŰ 7. oldal Névjegy: Lippai Zoltán Nem is olyan régen az amerikai tengerészgyalogosok még arról vitatkoztak, hogy a futás, az úszás, vagy a kerékpározás teszi az embert jobban próbára. Tisztelt Olvasó! Ön mire tippel? Aj amerikai parancsnokoknak sikerült elvágniuk a gordiuszi csomót. Végigcsináltatták mindhármat a fiaikkal, így alakult ki USA-ban a triatlon. Az öttusa hagyományokkal rendelkező országunkban a magyar fiatalok hamar megkedvelték ezt az új sportágat, és egyre több nemzetközi versenyen öregbítik a honi sport hírnevét. Alábbiakban szeretnénk bemutatni az Anonym Triatlon és Szabadidős SE Bonyhád többszörös magyar válogatott senior versenyzőjét, a PA Rt. biztonsági mérnökét, Lippai Zoltán távfutót, a duatlon, és triatlon versenyek szerelmesét. Mi a foglalkozása? — Jelenleg a Paksi Atomerőmű Rt. Biztonsági Igazgatóság esemény kivizsgálási csoportjának biztonsági mérnökeként dolgozom. Korábban üzemviteli területen voltam blokkügyeletes. Az egyesülete? — Anonym Triatlon és Szabadidő SE Bonyhád. Jelentős eredményei? — Kategóriámban 1998-ban a Duatlon Európa Bajnokságon a hetedik, idén pedig tizennegyedik helyezést értem el. A magyarországi triatlon sprint ranglistán első, a duatlon sprint ranglistán második, a duatlon rövidtávú ranglistán szintén második helyen jegyeznek. A hosszútávú triatlon magyar nemzeti bajnokság erőt próbára tevő távját idén hetedik alkalommal teljesítettem. A szlovák bajnokságon harmadikként, a burgenlandi körversenyen másodikként értem a célba. Sportági elismerések? — A megnyert érmek és a díszes kupák. Mit szeret jobban, az egyéni, vagy csapatversenyt? — Az egyéni versenyt sokkal jobban szeretem. Ilyenkor saját magamért küzdők, nem rontom le csapattársaim eredményét az esetleges gyengébbre sikerült felkészülésem miatt. A triatlonban van már olyan csapatverseny, amikor mindenki egyénileg teljesíti a távot és a három csapattag időeredményét összegzik. Ez már szimpatikusabb. Mi sportágában a legvonzóbb? — Sokminden. Az előbb említett egyéni küzdés az idővel és a távval. Szerintem nem is a másikkal kell küzdeni. Bárki megméretheti magát igaz, ajánlom ne rögtön egy IRONMEN-nel kezdje. Sok embert megismersz, sokat szoktunk beszélgetni az, úgymond „ellenfelekkel”. Szinte egymásnak nem is a nevét jegyezzük meg, hanem milyen biciklije van, vagy futócipője, mennyit fut tíz kilométeren... stb. Mi a legnehezebb a versenyekben és a felkészülésben? — A felkészülésben maga a felkészülés a nehéz, ezt szerintem minden sportoló tudja, aki nemcsak kedvtelésből edz, hanem készül valamire. Mikor az ember a sárban-esőben fut, biciklizik, vagy ha hajnalban álmosan be kell mennie az uszoda hideg vizébe (brrr...), sokszor elgondolkodik mindenki - miért is csinálom? Télen az alapozás időszakában nagyon rossz, nincs igazán motiválva az ember. A versenyeken az a legnehezebb, hogy a három különböző sportág, különböző izmokat mozgat meg és bizony sokszor meggyötri az emberi szervezetet. Ezt mindenki kipróbálhatja egy kisebb versenyen, ha elindul. Hogyan tűri a sikereket? — Ä sikerek nálam nem úgy jelentkeznek, mint más sportolóknál. Nem lettem ezektől az eredményektől ismert és gazdag személyiség. Itt a siker abban nyilvánul meg, hogy sokan ismernek az országban, jelentős versenyzők is. A legaranyosabbak a fiatalok, akik kicsit tisztelik is az embert, és szívesen edzenek közösen öregebbekkel is. Ezt viszont jól lehet tűrni. Hogyan tűri a kudarcokat? — Nagyon nehezen. Ha fel kell adni versenyt az, szörnyű - sajnos már átéltem egyszer. Amikor meg egy-egy versenyen rosszabbat megyek az eltervezettnél, akkor napokig gondolkodom rajta, vagy az edző dorgálását hallgatom. Ilyenkor nehéz az elalvás, de annál könnyebb a hétfői edzés elkezdése. Legnagyobb sikere? — Én mindig kis sikernek örülök, mindig a pillanatnyi a legjobb. Mi volt a legnagyobb kudarca? — Egyszer egy hosszú távú versenyen a kerékpározást a száztizedik kilométerénél feladtam, mert fájt a térdem és utána az eredményhirdetésen ez nagyon rossz volt. Valószínűleg ki lehetett volna bírni a fájdalmat és befejezni a versenyt. Kedvenc időtöltése a versenysporton kívül? — Nem igazán van másra időm a napi 2-3 edzés mellett, talán a zenehallgatás. Az edzések is sokkal könnyebbek, ha szól valami. Segítői? — Segítőim a klubbon belül a társak, illetve a más klubok versenyzői, akik akaratlanul is ösztönzik az embert. Egy-egy versenyen pénzügyi támogatást kapok a PA Rt-től illetve az ATOMIX Kft-től. Számomra még ezek a segítségek is sokat jelentenek, mert bizony az utazások, szállás és a felszerelések horribilis összegbe kerülnek. Hogyan tovább? — Szeretnék, ha az egészség engedi, további eredményeket elérni, minél hosszabb ideig. Jövőre több külföldi versenyre eljutni és összemérni a tudásomat másokkal. Ajánlotta: Sípos László Idén ősszel immár nyolcadik alkalommal rendezték meg a „Copa de Roses” nevű old boys labdarúgó tornát Rosesben, Catalunya csodás tengerpartján. Két éve jól szerepeltek itt a paksi „öregfiúk”, így idén az október 1. és 10. közötti útra nehéz volt a kvalifikáció. Volt, akit a sérülése, volt akit a korábban lekötött egyéb programja, avagy a közel négyszáz márkás fejenkénti részvételi díj szelektált. A jól felkészült paksi csapatnak sikerült kitűzött célját elérnie, az elhódított kupával térhetett haza a spanyolországi Costa Brava vadregényes vidékéről. Az 1999-es évi ŐSZI MÉSZ FOCI kupát az " E " műszak nyerte el. Helyezési sorrend Műszak 1 E 2 B 3 D 4 F 5 A 6 C A legjobb támadójátékos címet Kerepesi László nyerte el. A legjobb védőjátékosnak Makk Imrét választották. A legjobb kapus címet Pataki Gábor érdemelte ki. A GÓL királyi címet Kerepesi László kapta. A legpechesebb játékos Horváth Nándor lett. A legsportszerűbb csapatnak az "A" műszakot ítélték. Gratulálunk !!! Sziklamászás Ausztriában Néhány mondatban szeretném megosztani azokat az élményeket, amelyekben egy hétvégén Ausztriában volt részünk. Ezt a pár sort azoknak ajánlom, akiket érdekelnek a szép hegyek, a sziklák és főleg a sziklamászás. Az utóbbi időben tettem néhány kísérletet arra, hogy felkutassam azokat, akiket érdekel ez a sport. Sajnos minden bizonynyal az én hibámból nem túl nagy sikerrel. így aztán erre a hétvégére a lehetséges kilenc fő helyett hárman vágtunk neki az Ausztriába vezető útnak. Ebből egy fő Tamás fiam volt, egy fő a cégnél szakmai gyakorlatát töltő angol egyetemista és egy fő jómagam. Csütörtökön két órakor indultunk, és nyolc órára már meg is érkeztünk Ausztriába, a Rax és Schneeberg közti völgyben a Schwarza folyó partján lévő táborhelyünkre. Itt már népes társaság sátorozott, köztük néhány magyar sziklamászó is. Az ő angoltudásuk segítségével sikerült a legfontosabb kérdéseket tisztázni angol útitársunkkal. Kiderült, hogy ő már gyakorlott sziklamászó, így bátran nekivághattunk a komolyabb utaknak is. A nyelvi nehézségeket jól oldotta az elfogyasztott bőséges vacsora, és a szintén bőséges mennyiségű sör. Közben alaposan eljárt az idő, így aztán a másnap reggel hét órára tervezett ébredésből semmi nem lett, csak kilenc órára sikerült indulóképessé tenni három fős kis csapatunkat. Ha tudtam volna, hogy tizenkét óra múlva tudok megszabadulni hátizsákomtól, biztos súlykorlátozást rendeltem volna el rá, de hát még én sem láttam előre megpróbáltatásainkat. Terveink szerint a Stadl wand nevű sziklafalon próbáltunk szerencsét, én az angol sráccal egy ötös nehézségű úton indultam el a gerincre, Tamás fiam, aki szűk tíz évével még fiatalnak minősült erre az útra, gyalog ment fel a gerincre és ott várt be bennünket. Mint utóbb kiderült, ez a várakozás kissé hosszúra sikerült, mert vagy három órát kucorgott a sziklák tetején étlen-szomjan, vagyis a hátizsák cipelése továbbra is az én tisztem volt. így aztán már nagyon várt bennünket, és a hátizsákban lapuló öt zsemlét, három szelet csokoládét, ami az egész napi ellátmányunkat képezte. Ennek az ellátmánynak az útja sem volt sima ügy, már a beszállást is egy órai kemény moréna mászás után találtuk csak meg. Maga az út egy szikla élen vezetett felfelé, a biztos pontokat néhány hajmeresztő módon megkapaszkodott fenyőfa jelentette. Kemény küzdelembe es három órába került, amíg kimásztak a kilenc kötélhosszt. Az utolsó méterekben már hallottuk a fiam kiáltozását, igaz a visszhang miatt a mellettünk lévő szakadékból, ami némi riadalmat keltett bennem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megpillantottam a fejem fölött egy sziklapárkányon. A találkozás örömére elfogyasztottuk a már említett öt zsemlét és a csokikat, készítettünk néhány fotót, és rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy tovább haladunk a pengeéles gerincen immáron hárman, bár már elmúlt négy óra mire elindultunk. Kissé aggódtam a lefelé vezető út miatt, féltem, hogy ránk sötétedik és a fejlámpánkat természetesen nem hoztuk magunkkal, így komolyan veszélyeztetett bennünket a sötétben botorkálás réme. Hogy gondjaink tovább szaporodjanak, sötét felhők kezdtek tornyosulni felettünk, amiből aztán szép csendesen az eső is megindult, amitől vészesen csúszni kezdett a szikla. Szerencsére a viharos szél szétkergette a felhőket, felszántotta a sziklát, viszont könnyeket csalt a szemeinkbe, pedig az éleslátásra nagy szükségünk volt a keskeny, felfelé szökő gerincen, amelynek mindkét oldalán néhol száz méteres szakadék tátongott. Négy órai borotvaélen táncolás után felértünk a csúcsra, ahol boldogan rúgtak le mászócipőinket, amelyek bevett szokás szerint egy számmal kisebbek a lábunknál. Amíg lábaink kezdték visszanyerni eredeti alakjukat és méretüket, készítettünk még néhány fotót a lenyugvó nap fényében tündöklő szédítő sziklaparadicsomról, aztán erőltetett vánszorgásban elindultunk a lefelé vezető ösvényen. A sűrű fenyőerdőben bizony már erős félhomály uralkodott, így először nagyon örültünk, amikor elértük a hatalmas morénalejtőt. Aztán már csak a fiam örült, mert rettentően tetszett neki az apró köveken való csúszkálás, mi már kevésbé élveztük a sok esés-keléssel tarkított bukdácsolást. Mutatványainkat közelről szemlélte néhány zerge, melyek később bemutatták, hogy is kell közlekedni a kőfolyamon. Hálából készítettünk róluk néhány fotót, amelyek a kevés fény miatt biztos élvezhetetlenek lesznek. Táborhelyünkre rogyadozó lábakkal érkeztünk meg, és csak a gyorsan elfogyasztott söröknek köszönhettük életünket. Annyira sikerült erőre kapnunk, hogy egy fazék forró levest meg tudtunk főzni és pillanatok alatt el is tudtuk tüntetni. Különösebb nehézség nélkül mély álomba zuhantunk és másnap reggelig aludtak az igazak álmát. Másnap reggel ellenszavazat nélkül egy könnyebb és rövidebb utat választottunk a Raxon. Mire elérkeztünk a beszálláshoz, már jó néhány parti küzdött a Hollentál néhol négyszáz méteres függőleges falain. Mi nem estünk kísértésbe és maradtunk az eredeti tervünknél az Akadémia útnál, ami egy kellemes könnyed mászást ígért. Angol barátunk és a fiam felváltva másztak előre, én szabad stílusban követtem őket. Gond csak egyszer adódott, amikor kellő biztosítás híján az útvonal könyvét tartalmazó doboz láncát használtam köztesnek, ami minden kötélrántására hangos csörömpöléssel válaszolt. Az út végén újra megkönnyebbülten rúgtuk le mászócipőinket, és fogyasztottuk el a most kissé bőségesebb ebédünket. Mire tovább indultunk volna, megérkezett a menetrend szerinti fekete felhő és esni kezdett az eső. így még könnyebb szívvel mondtunk le a Rax csúcsának meghódításáról és boldogan vágtunk neki a lefelé vezető útnak. Négy órakor már meg is szabadultunk hátizsákjainktól és felüdülésképpen, de nem utolsó sorban megtisztulási szándékkal levonultunk a folyópartra. A fürdésből csak egy enyhe mosakodás lett, amely során alig több vizet locsoltunk magunkra, mint amennyit egy macska használ tisztálkodásra, ugyanis a kristálytiszta víz hőfoka alulról közelítette a nulla fokot. Egyedül fiam mártózott meg a sebesen hömpölygő vízben, megriasztva néhány pisztrángot, de pár másodperc múlva üvöltve rohant ki ő is a partra. Vacsoráig megpróbáltam hálózsákomba kucorodva egy keveset aludni, de rövid idő múlva Tamás lerángatta rólam, követelve a beígért forró levest. Enyhén morcosán főztem meg egy újabb fazékkal, ami aztán pillanatok alatt semmivé vált éhes szemeim előtt, két fiatal társam jóvoltából. Jobb híján az edények elmosogatásával vigasztaltam magam. Közben csatlakoztak hozzánk angolul is tudó barátaink, és mivel sörünk elfogyott, megkezdtük borkészleteink felmorzsolását, ami sikerrel is járt, mert mire eljött a lefekvés ideje, igen vidám hangulata keveredett a társaságnak. Vasárnap reggel úgy döntöttünk, hogy délelőtt már nem mászunk, inkább egy könnyed séta keretében alaposabban megszemléljük a Höllental hatalmas sziklafalait. Amulva néztük azokat a partikat, amelyek magabiztosan törtek a csúcs felé a sima itt-ott áthajtó sziklákon. Megállapítottuk, hogy az osztrákoknál igazi tömegsport a sziklamászás, hisz legalább tizenöt partit láttunk. Ja, kérem, könnyű azoknak, akiknek csak néhány kilométert kell ahhoz utazni, hogy egy ilyen paradicsomban hódolhassanak kedvenc sportjuknak, és hány ilyen paradicsom van szerte Ausztriában! Sétánk során újra egész közelről láttunk zergéket, Tamás fiam próbálta megközelíteni őket a morénalejtőn, egész a sziklafal aljáig üldözte a kis csapatot eredménytelenül. A közben készült fotók talán most jobbak lesznek, mint amelyeket előtte kattintottunk el. Ezalatt az üldözöttek csatlakoztak egy nagyobb csapathoz, és könnyedén megindultak fölfelé a sziklafalon egy kettes nehézségű úton, minden biztosítás nélkül. Fájó szívvel fordítottunk hátat a hívogató sziklarengetegnek, de sajnos indulnunk kellett hazafelé. Már csak a táborbontás és a kocsiba pakolás szomorú feladata volt hátra. Ez sem ment túl könnyen, mert két magyar barátunk bringáit és csomagjait is be kellett gyömöszölni az autóba, ők ugyanis két keréken jöttek kifelé. Próbálkozásainkat siker koronázta, még mi, utasok is befértünk a járgányba. Indulás után még lelkesen beszéltük meg a frissen szerzett élményeket, aztán ahogy egyre jobban távolodtunk a hegyektől, úrrá lett a csapaton a szomorúság. Ezen a vésztartalékból előkapart kis darab sajt elfogyasztása sem segített, ötünkre tizenöt deka jutott ebéd gyanánt. Kis barátunkat Kőszegnél kitettük, rájuk még egy kiadós tekerés várt Tatabányáig. Mi még Enyingen elvontattunk egy dinnyével megpakolt autót a benzinkútig, jutalmunk két megtermett dinnye lett. Aztán Paks érintésével hazaérkeztünk Szekszárdra, és ezzel befejeződött hétvégi kalandunk. Záradék; Ha valaki elolvassa ezt a kis beszámolót, és még mindig van kedve ehhez a gyönyörű sporthoz, hívjon fel a 86- 76-os telefonszámon és talán legközelebb már együtt kalandozhatunk a szédítő sziklák birodalmában. Hartmann Miklós
