Atomerőmű, 1999 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1999-11-01 / 11. szám

1999. november ATOMERŐMŰ 7. oldal Névjegy: Lippai Zoltán Nem is olyan régen az amerikai tengerészgyalogosok még arról vitatkoztak, hogy a fu­tás, az úszás, vagy a kerékpározás teszi az embert jobban próbára. Tisztelt Olvasó! Ön mire tippel? Aj amerikai parancsnokoknak sikerült elvágniuk a gordiuszi csomót. Vé­gigcsináltatták mindhármat a fiaikkal, így alakult ki USA-ban a triatlon. Az öttusa ha­gyományokkal rendelkező országunkban a magyar fiatalok hamar megkedvelték ezt az új sportágat, és egyre több nemzetközi versenyen öregbítik a honi sport hírnevét. Alábbiakban szeretnénk bemutatni az Anonym Triatlon és Szabadidős SE Bonyhád többszörös magyar válogatott senior versenyzőjét, a PA Rt. biztonsági mérnökét, Lip­­pai Zoltán távfutót, a duatlon, és triatlon versenyek szerelmesét. Mi a foglalkozása? — Jelenleg a Paksi Atom­erőmű Rt. Biztonsági Igazgató­ság esemény kivizsgálási cso­portjának biztonsági mérnöke­ként dolgozom. Korábban üzemviteli területen voltam blokkügyeletes. Az egyesülete? — Anonym Triatlon és Sza­badidő SE Bonyhád. Jelentős eredményei? — Kategóriámban 1998-ban a Duatlon Európa Bajnokságon a hetedik, idén pedig tizenne­gyedik helyezést értem el. A magyarországi triatlon sprint ranglistán első, a duatlon sprint ranglistán második, a duatlon rövidtávú ranglistán szintén második helyen jegyeznek. A hosszútávú triatlon magyar nemzeti bajnokság erőt próbára tevő távját idén hetedik alka­lommal teljesítettem. A szlovák bajnokságon harmadikként, a burgenlandi körversenyen má­sodikként értem a célba. Sportági elismerések? — A megnyert érmek és a díszes kupák. Mit szeret jobban, az egyéni, vagy csapatversenyt? — Az egyéni versenyt sok­kal jobban szeretem. Ilyenkor saját magamért küzdők, nem rontom le csapattársaim ered­ményét az esetleges gyen­gébbre sikerült felkészülésem miatt. A triatlonban van már olyan csapatverseny, amikor mindenki egyénileg teljesíti a távot és a három csapattag idő­eredményét összegzik. Ez már szimpatikusabb. Mi sportágában a legvon­zóbb? — Sokminden. Az előbb említett egyéni küzdés az idő­vel és a távval. Szerintem nem is a másikkal kell küzdeni. Bárki megméretheti magát igaz, ajánlom ne rögtön egy IRONMEN-nel kezdje. Sok embert megismersz, sokat szok­tunk beszélgetni az, úgymond „ellenfelekkel”. Szinte egy­másnak nem is a nevét jegyez­zük meg, hanem milyen bicik­lije van, vagy futócipője, mennyit fut tíz kilométeren... stb. Mi a legnehezebb a verse­nyekben és a felkészülésben? — A felkészülésben maga a felkészülés a nehéz, ezt szerin­tem minden sportoló tudja, aki nemcsak kedvtelésből edz, ha­nem készül valamire. Mikor az ember a sárban-esőben fut, bi­ciklizik, vagy ha hajnalban ál­mosan be kell mennie az uszoda hideg vizébe (brrr...), sokszor elgondolkodik min­denki - miért is csinálom? Té­len az alapozás időszakában nagyon rossz, nincs igazán mo­tiválva az ember. A versenye­ken az a legnehezebb, hogy a három különböző sportág, kü­lönböző izmokat mozgat meg és bizony sokszor meggyötri az emberi szervezetet. Ezt min­denki kipróbálhatja egy kisebb versenyen, ha elindul. Hogyan tűri a sikereket? — Ä sikerek nálam nem úgy jelentkeznek, mint más sporto­lóknál. Nem lettem ezektől az eredményektől ismert és gaz­dag személyiség. Itt a siker ab­ban nyilvánul meg, hogy sokan ismernek az országban, jelentős versenyzők is. A legaranyosab­bak a fiatalok, akik kicsit tiszte­lik is az embert, és szívesen edzenek közösen öregebbekkel is. Ezt viszont jól lehet tűrni. Hogyan tűri a kudarcokat? — Nagyon nehezen. Ha fel kell adni versenyt az, szörnyű - sajnos már átéltem egyszer. Amikor meg egy-egy verse­nyen rosszabbat megyek az el­tervezettnél, akkor napokig gondolkodom rajta, vagy az edző dorgálását hallgatom. Ilyenkor nehéz az elalvás, de annál könnyebb a hétfői edzés elkezdése. Legnagyobb sikere? — Én mindig kis sikernek örülök, mindig a pillanatnyi a legjobb. Mi volt a legnagyobb ku­darca? — Egyszer egy hosszú távú versenyen a kerékpározást a száztizedik kilométerénél felad­tam, mert fájt a térdem és utána az eredményhirdetésen ez na­gyon rossz volt. Valószínűleg ki lehetett volna bírni a fájdal­mat és befejezni a versenyt. Kedvenc időtöltése a ver­senysporton kívül? — Nem igazán van másra időm a napi 2-3 edzés mellett, talán a zenehallgatás. Az edzé­sek is sokkal könnyebbek, ha szól valami. Segítői? — Segítőim a klubbon belül a társak, illetve a más klubok versenyzői, akik akaratlanul is ösztönzik az embert. Egy-egy versenyen pénzügyi támogatást kapok a PA Rt-től illetve az ATOMIX Kft-től. Számomra még ezek a segítségek is sokat jelentenek, mert bizony az uta­zások, szállás és a felszerelések horribilis összegbe kerülnek. Hogyan tovább? — Szeretnék, ha az egész­ség engedi, további eredmé­nyeket elérni, minél hosszabb ideig. Jövőre több külföldi ver­senyre eljutni és összemérni a tudásomat másokkal. Ajánlotta: Sípos László Idén ősszel immár nyolcadik alkalommal rendezték meg a „Copa de Roses” nevű old boys labdarúgó tornát Rosesben, Catalunya csodás tengerpartján. Két éve jól szerepeltek itt a paksi „öregfiúk”, így idén az október 1. és 10. kö­zötti útra nehéz volt a kvalifikáció. Volt, akit a sérülése, volt akit a korábban lekötött egyéb programja, avagy a közel négyszáz márkás fejenkénti részvételi díj szelektált. A jól felkészült paksi csapatnak sikerült kitűzött célját elérnie, az elhódított kupával térhetett haza a spanyolországi Costa Brava vadregényes vidékéről. Az 1999-es évi ŐSZI MÉSZ FOCI kupát az " E " műszak nyerte el. Helyezési sorrend Műszak 1 E 2 B 3 D 4 F 5 A 6 C A legjobb támadójátékos címet Kerepesi László nyerte el. A legjobb védőjátékosnak Makk Imrét választották. A legjobb kapus címet Pataki Gábor érdemelte ki. A GÓL királyi címet Kerepesi László kapta. A legpechesebb játékos Horváth Nándor lett. A legsportszerűbb csapatnak az "A" műszakot ítélték. Gratulálunk !!! Sziklamászás Ausztriában Néhány mondatban szeret­ném megosztani azokat az élményeket, amelyekben egy hétvégén Ausztriában volt ré­szünk. Ezt a pár sort azoknak ajánlom, akiket érdekelnek a szép hegyek, a sziklák és főleg a sziklamászás. Az utóbbi időben tettem né­hány kísérletet arra, hogy felku­tassam azokat, akiket érdekel ez a sport. Sajnos minden bizony­nyal az én hibámból nem túl nagy sikerrel. így aztán erre a hétvégére a lehetséges kilenc fő helyett hárman vágtunk neki az Ausztriába vezető útnak. Ebből egy fő Tamás fiam volt, egy fő a cégnél szakmai gyakorlatát töltő angol egyetemista és egy fő jó­magam. Csütörtökön két órakor indultunk, és nyolc órára már meg is érkeztünk Ausztriába, a Rax és Schneeberg közti völgy­ben a Schwarza folyó partján lévő táborhelyünkre. Itt már né­pes társaság sátorozott, köztük néhány magyar sziklamászó is. Az ő angoltudásuk segítségével sikerült a legfontosabb kérdése­ket tisztázni angol útitársunkkal. Kiderült, hogy ő már gyakorlott sziklamászó, így bátran neki­vághattunk a komolyabb utak­nak is. A nyelvi nehézségeket jól oldotta az elfogyasztott bőséges vacsora, és a szintén bőséges mennyiségű sör. Közben alapo­san eljárt az idő, így aztán a másnap reggel hét órára terve­zett ébredésből semmi nem lett, csak kilenc órára sikerült indu­lóképessé tenni három fős kis csapatunkat. Ha tudtam volna, hogy tizenkét óra múlva tudok megszabadulni hátizsákomtól, biztos súlykorlátozást rendeltem volna el rá, de hát még én sem láttam előre megpróbáltatásain­kat. Terveink szerint a Stadl wand nevű sziklafalon próbáltunk sze­rencsét, én az angol sráccal egy ötös nehézségű úton indultam el a gerincre, Tamás fiam, aki szűk tíz évével még fiatalnak minő­sült erre az útra, gyalog ment fel a gerincre és ott várt be bennün­ket. Mint utóbb kiderült, ez a vá­rakozás kissé hosszúra sikerült, mert vagy három órát kucorgott a sziklák tetején étlen-szomjan, vagyis a hátizsák cipelése to­vábbra is az én tisztem volt. így aztán már nagyon várt bennün­ket, és a hátizsákban lapuló öt zsemlét, három szelet csokolá­dét, ami az egész napi ellátmá­nyunkat képezte. Ennek az el­látmánynak az útja sem volt sima ügy, már a beszállást is egy órai kemény moréna mászás után találtuk csak meg. Maga az út egy szikla élen vezetett fel­felé, a biztos pontokat néhány hajmeresztő módon megka­paszkodott fenyőfa jelentette. Kemény küzdelembe es három órába került, amíg kimásztak a kilenc kötélhosszt. Az utolsó méterekben már hallottuk a fiam kiáltozását, igaz a visszhang mi­att a mellettünk lévő szakadék­ból, ami némi riadalmat keltett bennem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megpillantottam a fejem fölött egy sziklapárká­nyon. A találkozás örömére el­fogyasztottuk a már említett öt zsemlét és a csokikat, készítet­tünk néhány fotót, és rövid ta­nácskozás után úgy döntöttünk, hogy tovább haladunk a pengeé­les gerincen immáron hárman, bár már elmúlt négy óra mire el­indultunk. Kissé aggódtam a le­felé vezető út miatt, féltem, hogy ránk sötétedik és a fejlám­pánkat természetesen nem hoz­tuk magunkkal, így komolyan veszélyeztetett bennünket a sö­tétben botorkálás réme. Hogy gondjaink tovább szaporodja­nak, sötét felhők kezdtek tor­nyosulni felettünk, amiből aztán szép csendesen az eső is megin­dult, amitől vészesen csúszni kezdett a szikla. Szerencsére a viharos szél szétkergette a fel­hőket, felszántotta a sziklát, vi­szont könnyeket csalt a szeme­inkbe, pedig az éleslátásra nagy szükségünk volt a keskeny, fel­felé szökő gerincen, amelynek mindkét oldalán néhol száz mé­teres szakadék tátongott. Négy órai borotvaélen táncolás után felértünk a csúcsra, ahol boldo­gan rúgtak le mászócipőinket, amelyek bevett szokás szerint egy számmal kisebbek a lá­bunknál. Amíg lábaink kezdték visszanyerni eredeti alakjukat és méretüket, készítettünk még né­hány fotót a lenyugvó nap fé­nyében tündöklő szédítő szikla­paradicsomról, aztán erőltetett vánszorgásban elindultunk a le­felé vezető ösvényen. A sűrű fenyőerdőben bizony már erős félhomály uralkodott, így először nagyon örültünk, amikor elértük a hatalmas mo­rénalejtőt. Aztán már csak a fiam örült, mert rettentően tet­szett neki az apró köveken való csúszkálás, mi már kevésbé él­veztük a sok esés-keléssel tarkí­tott bukdácsolást. Mutatványa­inkat közelről szemlélte néhány zerge, melyek később bemutat­ták, hogy is kell közlekedni a kőfolyamon. Hálából készítet­tünk róluk néhány fotót, ame­lyek a kevés fény miatt biztos élvezhetetlenek lesznek. Tábor­helyünkre rogyadozó lábakkal érkeztünk meg, és csak a gyor­san elfogyasztott söröknek kö­szönhettük életünket. Annyira sikerült erőre kapnunk, hogy egy fazék forró levest meg tud­tunk főzni és pillanatok alatt el is tudtuk tüntetni. Különösebb ne­hézség nélkül mély álomba zu­hantunk és másnap reggelig aludtak az igazak álmát. Másnap reggel ellenszavazat nélkül egy könnyebb és rövidebb utat vá­lasztottunk a Raxon. Mire elér­keztünk a beszálláshoz, már jó néhány parti küzdött a Hollentál néhol négyszáz méteres függő­leges falain. Mi nem estünk kí­sértésbe és maradtunk az eredeti tervünknél az Akadémia útnál, ami egy kellemes könnyed má­szást ígért. Angol barátunk és a fiam felváltva másztak előre, én szabad stílusban követtem őket. Gond csak egyszer adódott, amikor kellő biztosítás híján az útvonal könyvét tartalmazó do­boz láncát használtam köztes­nek, ami minden kötélrántására hangos csörömpöléssel vála­szolt. Az út végén újra meg­könnyebbülten rúgtuk le mászó­cipőinket, és fogyasztottuk el a most kissé bőségesebb ebédün­ket. Mire tovább indultunk volna, megérkezett a menetrend sze­rinti fekete felhő és esni kezdett az eső. így még könnyebb szív­vel mondtunk le a Rax csúcsá­nak meghódításáról és boldogan vágtunk neki a lefelé vezető út­nak. Négy órakor már meg is szabadultunk hátizsákjainktól és felüdülésképpen, de nem utolsó sorban megtisztulási szándékkal levonultunk a folyópartra. A fürdésből csak egy enyhe mosa­kodás lett, amely során alig több vizet locsoltunk magunkra, mint amennyit egy macska használ tisztálkodásra, ugyanis a kris­tálytiszta víz hőfoka alulról kö­zelítette a nulla fokot. Egyedül fiam mártózott meg a sebesen hömpölygő vízben, megriasztva néhány pisztrángot, de pár má­sodperc múlva üvöltve rohant ki ő is a partra. Vacsoráig megpróbáltam há­lózsákomba kucorodva egy ke­veset aludni, de rövid idő múlva Tamás lerángatta rólam, köve­telve a beígért forró levest. Eny­hén morcosán főztem meg egy újabb fazékkal, ami aztán pilla­natok alatt semmivé vált éhes szemeim előtt, két fiatal társam jóvoltából. Jobb híján az edé­nyek elmosogatásával vigasztal­tam magam. Közben csatlakoz­tak hozzánk angolul is tudó ba­rátaink, és mivel sörünk elfo­gyott, megkezdtük borkészlete­ink felmorzsolását, ami sikerrel is járt, mert mire eljött a lefekvés ideje, igen vidám hangulata ke­veredett a társaságnak. Vasárnap reggel úgy döntöt­tünk, hogy délelőtt már nem má­szunk, inkább egy könnyed séta keretében alaposabban meg­szemléljük a Höllental hatalmas sziklafalait. Amulva néztük azokat a partikat, amelyek ma­gabiztosan törtek a csúcs felé a sima itt-ott áthajtó sziklákon. Megállapítottuk, hogy az oszt­rákoknál igazi tömegsport a sziklamászás, hisz legalább ti­zenöt partit láttunk. Ja, kérem, könnyű azoknak, akiknek csak néhány kilométert kell ahhoz utazni, hogy egy ilyen paradi­csomban hódolhassanak ked­venc sportjuknak, és hány ilyen paradicsom van szerte Ausztriá­ban! Sétánk során újra egész kö­zelről láttunk zergéket, Tamás fiam próbálta megközelíteni őket a morénalejtőn, egész a sziklafal aljáig üldözte a kis csa­patot eredménytelenül. A köz­ben készült fotók talán most jobbak lesznek, mint amelyeket előtte kattintottunk el. Ezalatt az üldözöttek csatlakoztak egy na­gyobb csapathoz, és könnyedén megindultak fölfelé a sziklafa­lon egy kettes nehézségű úton, minden biztosítás nélkül. Fájó szívvel fordítottunk hátat a hívogató sziklarengetegnek, de sajnos indulnunk kellett haza­felé. Már csak a táborbontás és a kocsiba pakolás szomorú fel­adata volt hátra. Ez sem ment túl könnyen, mert két magyar bará­tunk bringáit és csomagjait is be kellett gyömöszölni az autóba, ők ugyanis két keréken jöttek ki­felé. Próbálkozásainkat siker ko­ronázta, még mi, utasok is befér­tünk a járgányba. Indulás után még lelkesen beszéltük meg a frissen szerzett élményeket, az­tán ahogy egyre jobban távolod­tunk a hegyektől, úrrá lett a csa­paton a szomorúság. Ezen a vésztartalékból előkapart kis da­rab sajt elfogyasztása sem segí­tett, ötünkre tizenöt deka jutott ebéd gyanánt. Kis barátunkat Kőszegnél kitettük, rájuk még egy kiadós tekerés várt Tatabá­nyáig. Mi még Enyingen elvon­tattunk egy dinnyével megpa­kolt autót a benzinkútig, jutal­munk két megtermett dinnye lett. Aztán Paks érintésével ha­zaérkeztünk Szekszárdra, és ez­zel befejeződött hétvégi kalan­dunk. Záradék; Ha valaki elolvassa ezt a kis beszámolót, és még mindig van kedve ehhez a gyö­nyörű sporthoz, hívjon fel a 86- 76-os telefonszámon és talán legközelebb már együtt kalan­dozhatunk a szédítő sziklák bi­rodalmában. Hartmann Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents