Atomerőmű, 1999 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1999-10-01 / 10. szám
6. oldal ATOMERŐMŰ 1999.október Add tovább a stafétabotot! Beszélgetés Győrffy Józseffel Vázlatkészítés a Deleware folyónál N. J. (USA) Név: Győrffy József Született: 1948. április 5. Első munkahely Pakson: 1983. 03. 01. Paksi Atomerőmű Vegyészeti Osztály Kötődés Pakshoz: „Tizenhat éve élek itt. Szeretem Paksot, a Dunát. Az óvárosban a református templom utcájában családi házban élek, nyugalmas, békés környéken.” Ebben a hónapban Győrffy Józsefhez került a stafétabot, aki Kókai Péter kérdésére válaszol. Péter kérdése: — Milyen anyagot foglal magába decemberi kiállításod? — Decemberi kiállításom válogatás az elmúlt négy év anyagából. Ez idő alatt sokat utaztam és ahány ország, annyi táj, nép, kultúra, rengeteg élmény, ami megihletett, ami festésre késztetett. A képeket dr. Romváry Ferenc válogatta és zsűrizte, majd ennek eredményeként kb. negyven kép került kiállításra a Művelődési Központ nagytermében. — Melyek azok a helyek az utóbbi évek során, amelyek elvarázsoltak? — Magyarországon kedvencem a Balaton környéke, a Badacsony, Szigliget, ide mindig viszem magammal a festőállványt és az ecseteimet. Paks környékén kedvelem Györkönyt, ahol Európa egyedülálló pincefaluja található. Előfordult már, hogy a tűraszakosztállyal mentem felfedezni a szép környezetet, ismeretlen falvakat, kilátókat. Itt nincs lehetőség útközben festeni, esetleg gyorsan vázlatot készítek, de gyakran csak elraktározom magamban a „festenivalót”. Ha az ember külföldön jár, az megint egy különleges világ. Görögország például teljesen elvarázsolt. Volt lehetőségem több helyre eljutni ebben az elbűvölő országban. Kréta óriási élményt nyújtott, Santorini, mint vulkanikus sziget szintén érdekes. Szenzációsak a fehér házak, kék kupolák, szikrázó napfény. Tunézia épületeiről, sikátorairól, az ott élő emberekről sok akvarellt készítettem. Lestem, tanultam, figyeltem. — Mikor kezdtél festeni? — Általános iskolás koromban. A nyolcadikos tablónkat én készítettem. A tanáraim bíztatására, rajzversenyeken vettem részt, de magamnak is szívesen rajzolgattam. Pályaválasztásnál mégis elbizonytalanodtam, úgy éreztem ebből nem lehet majd megélni, így a művészeti iskola helyett Dunaújvárosban tanultam tovább, ahol papíripari technikusként végeztem. — Hol születtél, hol éltél 14 éves korodig? — Szüleimmel és testvéreimmel éltem egészen középiskolás koromig Dávodon, a jugoszláv határtól 6 km-re. Apám szabó volt, nagyon szépen rajzolt, talán tőle örökölhettem a rajz iránti vonzódásomat. — A pályaválasztást illetőén, ha ma dönthetnél, mást választanál? — Jó kérdés, nem tudom, elképzelhető, hogy a festészet mellett döntenék. — Vegyészként dolgozol, szereled a munkád? — Szeretem. 1983-ban kerültem az atomerőmű vegyészeti osztályára. Előtte hosszú ideig Dunaújvárosban a Vegyészeti Üzemnél voltam művezető. Most dekontamináló technológusként dolgozom, ez nagyon leköt, érdekel a munkám. Olyannyira, hogy a munkahelyemen még gondolatban sincs festés. A festés és a vegyészet jól megférnek bennem. A délután más, az már az alkotásé. — Hangulat, szabadidő' kérdése vagy minden délután festesz? — Szinte minden nap. Nem hangulatfüggő, hangulatom mindig van hozzá. Nálam van egy nagyon fontos lépés: a téma kiválasztása. Előfordul, hogy hazafelé a buszon beugrik, de vannak napok, amik töprengéssel telnek. Akkor festek, amikor gondolatban látom magam előtt a képet. Lehet, hogy a vásznon kész állapotban egészen másképp alakul, de amikor hozzákezdek, látnom kell az alapötletet. Gyakran felülök a kerékpárra, bebarangolom Paks óvárosát. Feltekerek valamelyik dombra és gyönyörködöm a Dunában. Hiába festettem meg a látképet már többször más-más szögből, mindig új nekem. Mindig más a megvilágítás, az évszak. — Szeretsz Pakson? — Tizenhat éve élek itt. Szeretem Paksot, a Dunát. A Vasmű pora után ez egy emberi léptékű, barátságos, tiszta város. Az óvárosban a református templom utcájában családi házban, nyugalmas, békés környéken élek. Építettünk az udvarba műtermet, ahol festhetek. Korábban a Szabó Erzsébet utcában laktam, ott az alagsorban festettem. Festés szempontjából borzasztó volt, mégis jól éreztem magam, amikor dolgozhattam. — Magányban, csöndben festesz? — Nem, igénylem a társaságot. Féleségem gyakran bejön, kávét hoz, vagy csak beszélgetünk egyet. — Legtöbb képed tájkép, miért? — A természet áll igazán közel hozzám. Szeretetét gyermekkoromból hoztam magammal Dávodról. Dávod nagyon szép hely. Ott található a Ferenc csatorna, a Duna egyik ága. Gyönyörű erdők, nádasok veszik körül, érdekes madárvilággal. Rajzszakkörön gyakran rajzoltunk a szabadban, ma is a természetben festek legszívesebben. — Megvannak a gyermekkori képeid? — Nincsenek, a sok költözködés alatt elkallódtak. — Kinek a véleménye a legfontosabb számodra és kinek mutatod meg eló'ször az elkészült képet? — Á feleségemnek. Kikérem a véleményét minden festményemről. Amikor megmutatom neki, már látom az arcán ha nem az igazi, de azt is, ha tetszik neki. — Szeretsz más képeiben gyönyörködni, galériákba, múzeumokba járni? — Hogyne. Ezzel kapcsolatban nagyon sok élményem volt itthon és külföldön egyaránt. Szerencsém volt eljutni a New York-i Metropolitan Múzeumba és Párizsba a modern múzeumba. Annál nagyobb élmény nincs, mint eredeti festményt tanulmányozni közelről. Látni, ahogy a művész kikeverte a színeket, hogy kente föl a vászonra. Látom a technikát, amit azóta többen használnak, de mégis az eredeti az igazi. Állsz és bámulod Rubens, Rembrandt, Cezanne, Van Gogh képeit, ezek ritka élmények. 1993-ban voltam New Yorkban a nővéremnél és az idén ősszel ismét sikerült. Vártam az utazást, hogy milyen újat tud nyújtani Amerika festészetileg. 1993-ban nem fogott meg, hogy a jövő hónap mit hoz, még nem tudom. — Melyik korba repülnél vissza festészetet tanulni és ki lenne az a festő', akitől szívesen tanulnál? — Nehéz választanom, mert rengeteg csodálatra méltó festő van Barabástól Markóig, Monet-től, Cezanne-ig. A XIX. századot választanám Magyarországon. Munkácsy Mihály mellé szegődnék festészetet tanulni. A Munkácsy-ról szóló Aranyecset című könyvet olvasva, szinte éreztem a kezemben az ecsetet, láttam magam előtt a színeket. Húsz évesen így kezdtem el olajjal festeni. — Ha szabad idődben nem festesz, akkor mit csinálsz? — Hegedülök. De ha nem hegedülök, akkor a hangszer hangjának „jobbításán” dolgozom. — Azaz...? — Van néhány hegedűm, amin kísérletezek, hogy minél szebben, tökéletesebben szóljanak. — Tanultál hegedülni? — Általános iskolában kölcsönkértem egy barátom hegedűjét, hogy kipróbáljam, nekem is menne-e. Pár héten belül szinte minden hallott dalt el tudtam játszani. Nem volt a környezetemben olyan, aki megmutatta volna a fogásokat. A TV- ből lestem el ezt-azt, hangolni nem tudtam, azt később a zeneiskolában tanultam. Dunaújvárosban kezdtem zeneiskolába járni. Zenetanárom szerint nagyon jó muzsikus válhatott volna belőlem, ha a technikum után a zenetanulmányaimat folytatom. Nem hittem neki, abba hagytam a zeneiskolát. A muzsikálást és a festészetet egyaránt szeretem, kikapcsolnak és vannak pontok, ahol összekapcsolódnak az életemben. — Milyen ponton fonódik össze a zene és a festészet? — A műteremben mindig szól a zene. Általában klaszszikus műveket hallgatok, amiben hegedűszóló van. Ha elkészül egy képem, az állvány elé állok és játszani kezdek. Én így fejezem ki az örömömet. Miközben játszom, elemzem magamban az elkészült képet. — Következő' alkalommal kiállításra vagy hangversenyre mehetünk? — A decemberi kiállításomon is többen említették, miért nem hegedülök a megnyitón. Lenne kedvem, sőt ez egy titkos vágyam. De a megnyitón amúgy is izgulok, hát még ha játszanom is kellene... A hegedülés függ az ember lelkiállapotától, ha nyugtalan, csak egy picit megremeg a keze, mellényül és már nem is szól szépen. Nem vagyok egy szereplős típus, legszívesebben a kiállításomon a sarokban megbújva figyelném az embereket. — Hogyan javítod a hegedű hangját? — Fogom a hangszert és apró darabokra szétszedem. Állítok rajta, elemeket cserélek. A hegedű hangja rengeteg dologtól függ, a lakkozástól, a fától, amiből készül. Ahogy szinte újraépítek egy hegedűt szakkönyvekből, tanulmányokból, az egy csodálatos dolog. Csináltam szegedi hangszergyári hegedűből „mesterhegedűt”, kínai, fillérekért megvásárolható hegedűből olyat, amivel koncertezni lehet. Amikor eljutok a hegedű, illetve a hang javításával egy szintre, odaadom ismerősömnek, Mohácsi Orsinak, aki hegedűművésznek tanul, kipróbálja és elmondja a véleményét. Ha más játékát hallgatom, akkor tudom hatékonyabban elemezni a hangot. Budapesten, a New York kávéházban történt, hogy egy neves zenész kölcsönadta a hegedűjét. Tízperces műsort adtam a zenekar kíséretével közel 70 embernek. Mindenkinek tetszett a népdalokból és Brahms darabokból összeállított csokor. Az előadás végén a kávéház vezetője megkérdezte, nincs-e kedvem azokon a napokon szerepelni, amikor a zenekar szünnapos. — Lenne kedved? — Nem, nekem így jó, ahogy van. — Minden? — Persze, végül is festeni is szeretek, hegedülni is. Minek a dolgokat elaprózni. — Miért dolgozol az atomerőműben, kicsit érthetetlen ? — Úgy látszik, én egy kettős világban élek. Bejövök, teszem a dolgom és szeretem a munkám. Bátran mondhatom, soha nem jövök be utálattal, sőt inkább jó a kedvem a kollégák között. — Kinek adnád tovább a stafétabotot? — Cseke Lászlót választom. Az ő hobbija, hogy repülőmodelleket gyűjt és épít. Lászlóhoz a kérdésem: Van-e már PA-18-as és lopakodó típusú gépe? (ÉVA) Fotóösszeállításunk az idei Villamos Napon készült. Az idei verseny utolsó helyezettje az Energetikai Szakképzési Intézet lett, tehát jövőre övék a rendezés joga.
