Atomerőmű, 1999 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1999-04-01 / 4. szám
6. oldal ATOMERŐMŰ 1999. április Add tovább - a stafétabotot Név: Vincze Bálint Született: 1959. október 8., Szekszárd Első munkahelye az erőműben: nyomda Kötődés Pakshoz: „Nem akartam Paksra jönni, de a sors kiszámíthatatlan, s az eltelt 16 év során megszerettem a várost.” Nagy István kérdése Bálinthoz: — Mindig kis betűkkel szerepel a neve a lapok alján. Nem szeretne-e nagy betűkkel szerepelni valahol, pl. kiállítás vagy Vincze Bálint ....-ja alkalmából? — Tömören a válaszom: nem. Ezt a szakmát háttérszakmának érzem, nem a névnek kell dominálnia, hanem az elvégzett munkának. Nem szeretem a „kirakatot”, bár voltam kirakatban, amikor még kirakatrendezőként dolgoztam. — Többször említed a szakmádat. Hol tanultad a grafikát? — Pécsett, az iparművészeti szakközépiskolában végeztem reklám-grafikus szakon, ahol most a 17 éves fiam tanul. Első munkahelyem 1979-ben Szekszárdon, a nyomdában volt. Itt jó tanítómestereim voltak, akiktől sokat tanultam, olyan dolgokat, amiknek máig is hasznát veszem. A szakma szinte teljes változáson ment keresztül. Ma már sajnos ritkán veszek ceruzát a kezembe, inkább a komputeres kiadványszerkesztés a domináns, kényelmesebb a gép előtt ülni és az igények is megkívánják ezt a fajta munkát. A szekszárdi nyomdából átcsábítottak az akkor megnyíló Skála Áruházba, ott kezdtem el kirakatot rendezni. Utána a paksi AFESZ-hoz kerültem grafikusnak és kirakatrendezőnek alkalmaztak, több megmérettetésen vettem részt a támogatásukkal. — Hogy zajlottak ezek a versenyek? — Kaptunk egy vitrint és ezt kellett berendezni saját ötletből, de egy adott témára. Ezek a fő fogyasztási cikkekből kerültek ki. Ma már szinte megszűnt a kirakatrendezés, csak árudömping van, sajnos a „multik” uralják a terepet, pedig jó városkép építő szerepe volt egy-egy érdekesen berendezett kirakatnak. — Volt kedvenc saját tervezésű kirakatod? — Talán kettő volt, ami közel állt a szívemhez. Az egyik Szegeden, stílusosan a szegedi konzervgyárnak illetve a savanyúságtartósító szereknek csináltam. A vitrin tetejére egy hengert tettem, befedtem kockás anyaggal és átkötöttem kötéllel. Az egész úgy nézett ki, mintha egy befőttes üveg lenne. A befőttes üveg belső részében savanyúságtartósítós tasakokat helyeztem el. A szlogenje az volt, hogy: „Egy jó tanács, tegye el!” A másik Egerben volt, egy kültéri vitrinben a parádi üveggyárnak készítettem egy kompozíciót. A kirakat kocka alakú volt, amit kívülről deszkákkal félig bedobozoltam, ettől úgy nézett ki, mintha egy láda lenne. A kirakat közepén egy rakodómunkásnak öltöztetett alak állt, dekk-kel a szájában, a fején svájci sapkával. Amennyi kristálypoharat csak tudtam, annyit lógattam fel damilon a kirakat tetejére. Az egész úgy nézett ki, mintha az ember dobálná őket az utcára. A szlogen pedig a következő volt: „ÜVEGPARÁD-É”. — Mikor kerültél az erőműhöz? — 1987-ben. Először a frissen megalakult nyomdába kerültem. Itt csak pár évet töltöttem. — Milyen érzés volt az ÁFESZ- nél eltöltött kreatív időszak után egy monotonabb, kötöttebb munkakörbe kerülni? — Igen, az a szabadság, amit az ÁFÉSZ biztosított, korántsem volt meg itt az erőműben. Az erőmű a maga fegyelmével, kötöttségeivel más munkarendet diktált, viszont a szakmai fejlődés tárháza nyílt meg előttem. Áhol most dolgozom, a helyhez kötöttség nem jelent problémát, szabad kezet kapok a munkámhoz. — Mikor kerültél a jelenlegi munkahelyedre? — 1989-ben, amikor megalakult a Tájékoztatási Iroda, hozzájuk kerültem. Majd a Látogató Központ felépülése után vettek fel grafikusnak a jelenlegi munkahelyemre. Itt ismét hasznosíthattam a kirakatrendezésből származó tapasztalatokat. Volt olyan, hogy ismét vissza kellett mennem Szegedre, de akkor már kiállítást terveztem az erőmű számára. — Hogyan zajlik ez a munkafolyamat? — Valójában mindig megvolt egy adott anyag. A főnökeim megadták a koncepciót és az alapján kellett öszszeállítani, a képanyagokat összeszedni, mindezt közös esztétikus formában megjeleníteni. Az adott helyen berendezni vele a kiállítótermet, ahol éppen az előadás zajlott. Kiállítottunk klubokban, de sokszor a HUNGEXPO területén. Érdekes kihívás a hely lefoglalásától a szalag átvágásáig, tehát a kiállítás kezdetétől a befejezéséig végigkísérni ezt a munkafolyamatot. Á legutóbbi ilyen nagyobb volumenű megmérettetés a NATUREXPO volt, ennek a standja itt látható a Látogató Központban. Persze ehhez kapcsolódtak filmek, előadások, de ez már nem az én részem volt, hiszen én is egy csapatmunkának vagyok a része. — Milyen rendszeresen megjelenő kiadvány grafikai munkáit végzed még? — Az Üzleti jelentés címűét, amely minden évben megjelenik és külföldre is kikerül. Az arculata teljes mértékben az én feladatom. Rengeteg látogatónak készült prospektus jelenik meg, ami állandó újítást és ötletelést igényel. A nem általános, kampányszerű kiadványok már valamilyen konkrét alkalomra készülnek. Szeretem ezt a munkát, és nem szégyellem, de sokat tanulok máig is különböző szakemberektől. — Mi az a dolog, ami kikapcsol és a szakmán kívül szívesen foglalkozol vele? — A horgászat. — Hogy kezdtél horgászni? — Először vadászni jártam, de nem vettek be egyik területtel rendelkező vadásztársasághoz sem tagnak. Régebben őrültnek tartottam a kékre fagyott horgászokat, akik meredten lesték, elmozdul-e az úszó vagy sem. Aztán rájöttem, hogy ugyanezt csinálom a magaslesen én is. Egy véletlennek köszönhetően elkezdtem horgászni és megszerettem. — Egyedül horgászol? — Igen, de az atomerőmű horgászegyesületének tagjaként sokszor találkozom a vízparton kollégákkal, barátokkal. Sokat beszélgetünk, de nem a munkáról és nem a politikáról, hanem arról, ki hogyan és miként szeretne túljárni a halak eszén. Visszatérve a kiinduló kérdésre, mégis meg kell, hogy hazudtoljam magam. — Mégpedig? — Egy helyen szívesen látnám a nevem, a „Magyar horgász” c. újság rekordok rovatában egy rekord méretű hal fényképe mellett. Persze ez a „veszély” egyelőre nem fenyeget, hisz van mit tanulni ezen a téren a profiktól. Na és a szerencse is közre kell, hogy játsszon a dologban. — Ki az az ember, akinek átadod a stafétabotot, és mit kérdeznél tőle? — Nagy Jenő barátomnak adnám át. A kérdésem hozzá: — Meggyógyult-e már a háta? L. Gócza Éva Átértékelődő szakszervezeti munka Interjú Gál Rezsővel A PADOSZ balatonfüredi továbbképzésén kértük meg Gál Rezsőt, a VDSZSZ elnökét, értékelje az ágazati szakszervezetek helyzetét, feladatait. — Az emberek számára legközvetlenebb kérdések a legfontosabbak: lesz-e nekem munkahelyem, hogyan alakul a munkabérem? Az ágazati szakszervezetek esetén ezekben a kérdésekben áttételesen jelentkezik. Aki az áttételeket nem látja, annak nem biztos, hogy világos a szakszervezet munkája. — Hogyan lehet segíteni azon, hogy eljusson minden szakszervezeti taghoz, milyen feladatokat old meg az ágazati szintű érdekképviselet ? — Én optimista vagyok. Ha elgondolkoznak az emberek, akkor látják az összefüggéseket, csak időt kell hagyni erre. Természetesen információkkal, fórumokkal ezt segíteni kell. — Az elmúlt évekhez képest változik-e a szakszervezetek szerepe az elkövetkezendő időben? — A környezet változásával párhuzamosan változik az érdekképviseletek munkája is. Ezzel párhuzamosan mindig alkalmazkodnunk kell a kihívásokhoz. Az elmúlt négy évben a legnagyobb kihívás a privatizáció és az erre adandó válaszok keresése volt. Most egy olyan szerkezet alakult ki az energiaszektorban, ami újból változni fog. Az Európai Unióval egy liberalizált energia verseny be fog köszönni ebbe az ágazatba is. Most az ezzel kapcsolatos kérdésekre kell megkeresni a válaszokat. Ám nem könnyű előre látni, hogy három-négy év múlva milyen problémák lesznek. Egy biztos, nekünk erre nagyon nagy figyelmet kell fordítani, és az új kérdésekre mindig új válaszokat kell adni. Jelenleg az embereket olyan környezeti hatás éri a privatizáció után, ahol munkanélküliség van, emiatt rendkívül megnehezedett az élethelyzet - ez alapvetően egy súlyos trauma. Ezen kívül a verseny és a folyamatos megmérettetés olyan helyzetre sarkallja az. embereket, hogy mindenkinek egyénileg meg kell felelni a munkahelyén. A kapitalizmusban egy dolog mozgatja a dolgokat: a profit.. Áz irányítókat, a menedzsmentet is a profit működteti, és a munkavállalónak és a szakszervezetnek meg kell harcolni azért, hogy a profitból részesedjenek. Ez kemény harc, amire szakmailag fel kell készülni, és csak a munkavállalókkal közösen lehet végezni. — Egyfajta megosztottság figyelhető meg a munkavállalók között. Vannak szakszervezeti tagok, és olyanok is, akik nem óhajtanak részt venni ebben a munkában... — Van egy pont, ahol a tőke érdeke egybeesik a szakszervezet és a munkavállaló érdekével. A tőkének az egy fontos érték, hogy kiszámított és nyugodt munkavállalói legyenek. Ebbe beletartozik az, hogy az érdekeket valamilyen úton harmonizálják, és kicsit furcsán hangzik, a szakszervezet ebben szolgáltatást végez. Ha létrejön az érdekharmonizáció és egy stabil, termelékeny viszony, az érték a munkáltatónak és a tulajdonosnak is. Mindezt azért mondom el, mert elgondolkoztató kellene hogy legyen azoknak, akik Magyarországon azt hiszik, hogy az érdekképviseleti munka fölösleges tevékenység. — Várható-e a hazai munkáltatók részéről, hogy kívánatosnak tartják a jövőben azt, hogy minél több szakszervezeti tag legyen egy-egy adott munkahelyen? — Ez hosszú folyamat lesz, amit ki kell érlelni. Van, ahol ezt már felismerték, van, ahol még nem. Ebben a kérdésben optimista vagyok. Demokratikus környezetben élünk, és ezek az értékek társadalmilag is értékek - ezt egyre több helyen felismerik. CM Húsvéti ajándék. Az informatikai korszerűsítés folytán lecserélt számítógépeket óvodáknak és iskoláknak adtuk át. Március 30-án Bács-Kiskun, Tolna és Baranya megye 63 intézményéből érkeztek pedagógusok, akik 187 alapgépet vettek át. Néhány hét múlva középiskolák és civil szervezetek jutnak hasonló ajándékhoz. TUV Akadémia Huszonhárom napos vendégszereplésre hívta meg a TUV Rheinland Akadémiát az Atomerőmű oktatási osztálya. Minőségügyi vezetőket és e területen dolgozó munkatársakat képeztünk két kihelyezett tanfolyamunkon. Az első -12 napos - minőségbiztosítási tanfolyamon 33 fő vett részt. Az Akadémia számára a Paksi Atomerőmű szakembereinek képzése már önmagában is kihívást jelentett, és a feladatot tovább nehezítette a résztvevők magas képzettsége, érdeklődése, aktivitása. Az oktatási programot ehhez alkalmazkodva alakítottuk ki. A tanfolyam hallgatói megismerkedtek a rendszerépítés és dokumentálás legfontosabb tudnivalóival, ízelítőt kaptak a minőségfejlesztést szolgáló statisztikai mérések és az értékelemzés módszereiből, tanultak a benchmarkingról, a probléma megoldásról és a vállalati auditálás eszközrendszerérői. Ismereteikből két vizsgán adtak számot, a sikeres vizsgázók Minőségügyi megbízott és Vállalati auditor oklevelet szerezhettek. A folytatást a 11 napos TÜV CERT audited tanfolyam jelentette. 17 résztvevője az első tanfolyam hallgatói közül került ki. A tematika tartalmazta az auditálással kapcsolatos szabvány tanulmányozását, hibaelemzési és audit technikák ismertetését és gyakoroltatását, emellett sor került kommunikációs és protokoll témák megbeszélésére is. A vizsga írásbeli és szóbeli részből állt. A TÜV két vezető auditora a szóbeli vizsga alapján jó színvonalúnak értékelte a vizsgázók tudását. Itt a tanult ismereteken, tapasztalatokon túl a helyzetfelismerő készségnek, gyors reagálóképességnek is szerepe volt a helytállásban. Á TÜV CERT auditor oklevelet minden vizsgázó megkaphatja. Az értékelőlapok tanúsága szerint a résztvevők elégedettek voltak a TÜV Rheinland Akadémia szervező munkájával, nagy elméleti felkészültséggel, sokrétű gyakorlati tapasztalattal és oktatói múlttal rendelkező előadóival, és ami egyik célunk volt: maradt hiányérzetük! Rájöttek, hogy néhány témából hasznos volna a folytatás... Az akadémia készen áll az oktatás szervezésére a minőségügy, környezetközpontú irányítás, metrológia, statisztika, menedzsment ismeretek, oktatók képzése terén. Az oktatási osztállyal kialakult rugalmas, jó együttműködésnek, reméljük, lesz folytatása. Köszönjük a vendéglátást! Major Agnes oktatási vezető A komptragédia áldozatainak keresztje „Csak az a közösség becsüli meg magát és jelenét, amelynek gondja van a múltra” (Vörösmartyi Mihály) Nem hiszem, hogy él valaki Pakson, aki ne hallott volna a komptragédiáról, és lenne ember, aki szívszorító érzés nélkül tudná végigolvasni a paksi búcsúsok szerencsétlenségének történetét. Mekkora fájdalom, gondoljunk csak bele, ha elveszítjük egy hozzátartozónkat. Pakson 1887. június 18-án 216 ember fulladt a Dunába. 216-an haltak meg. Nem egy, nem 10, nem 50, nem 100, hanem 216 ember, nő, férfi, gyermek. El lehet ezt képzelni, fel lehet ezt fogni?! „Nincs toll, mely halványan is meg tudná festeni ezt a borzalmas szerencsétlenséget, s azt az iszonyú pánikot, mely elfogta a paksiakat arra a rémítő hírre, hogy a háromszázkilencven búcsússal megrakott komp elsüllyedt a Dunán. Mint az őrültek, rohantak az utcákon a férfiak, az asszonyok és gyermekek. Jajveszékelés töltötte be az egész várost. Sokan tanácstalanul, kezüket tördelve csak álltak és sikoltoztak. Százan és százan, lovon, kocsin vágtattak a szerencsétlenség színhelyére, hol rettentő látvány tárult szemök elé.” (Borsi József) A kalocsai búcsúra az ország minden részéről zarándokoltak hívők. Paksról 400-an indultak útnak, hogy a Biskói révnél keljenek át a Dunán. Ott azonban csak egy komp várta őket, amire 399-en fel is szálltak. Még csak néhány méterre hagyták el a partot, amikor süllyedni kezdett a komp. A tragédia pillanatok alatt bekövetkezett. Nem akadt a városban olyan ház, ahol ne sirattak volna valakit. A temetés napokig tartott, volt család, ahol együtt temettek apát, anyát és gyermeket. A tragédia mély gyásszal véste be magát Paks történetébe. Emlékét őrzi a Jézus Szíve templom, a templom előtt elhelyezett emlékmű és számos múltidéző kiadvány. És őrizné emlékét a hívők által a Biskói révnél hajdan felállított kereszt, „...a szerencsétlenség színhelyén, a parton, szép Jézus Szíve emlékszobrot állítottak, hogy itt imádkozzanak a paksi hívek mindazokért, kik a Duna könyörtelen hullámai között lelték szörnyű halálukat.” A szobor most megközelíthetetlenül, elhagyatottan, megrongálva viseli szomorú sorsát, miközben tovább pusztul. Keserű panasza, bánata ez mindazoknak, akikben él még a tisztelet, az emlékezet, a szerencsétlenek iránti kegyelet. Az emlékkereszt hosszú-hosszú éveken át a hívők zarándokhelye volt. Hozzátartozók, ismerősök tették le az emlékezés virágait és gondoltak fájdalmasan elvesztett szeretteikre. Az ő adományaik, az ő könynyeik emelték a szobrot az örök emlékezés, a szeretett kegyhelyévé. Hová tűnt, mivé lett? Még több évtized múltán is megható gondossággal ápolták az emléket az arra járók. Mesélik, hogy olyanok is, akik késóTib telepedtek le Pakson, és arra vitt útjuk, megemlékeztek az áldozatokról. Az egyházi élet krónikájában kitörölhetetlen eseményként maradt fenn. A tragédiát a Dunai hajózás, a nemzetközi hajózás története is megörökítette. Bármely idegen zászló alatt, bármely nemzet hajója haladt is el a Biskói révnél, mindannyian kifejezték tiszteletüket az emlékkereszt előtt. Évek teltek, múltak, a sebek lassan gyógyultak, de az emlékezés nem hunyt ki. Csak a szobor hiányzik. A sors véletlenszerűsége, hogy az atomerőmű építkezés ezt a földterületet is érintette. A szobrot helyéről kimozdították, a vízparttól beljebb, alig észrevehető területre tették. Az erőmű védett övezetébe került, a nyilvánosságtól elzárva, megközelíthetetlenül. Eredetileg egy keresztet tartó álló alak volt látható a talpazaton, most viszont egy formátlan kőtömb. Azt mondják, egyszer valakik ledöntötték, szétverték, aztán később mások visszaemelték. Annyi bizonyos, a kereszt eltűnt, az alak végtagjai hiányoznak, emberi formája elveszett. A szobor az enyészetté lett, felismerhetetlenné vált, a talpazatába vésett szöveg egyre olvashatatlanabbá kopott. Elkeserítő. Mire ítéltetett? Nem hiszem, hogy pusztulásra, elmúlásra. Biztosan vannak az erőműben olyan vezetők, olyan munkatársak, akik átérzik a múlt tiszteletének értékét, az emlékhely megbecsülésének, az emberi érzések és a kegyelet súlyát. Köztudott, hogy a PA Rt. sok jótékony w támogatást, adakozást tett Paks városért és a környező településekért. Jó híre, lakossági támogatottsága mindenki előtt ismeretes. Az atomerőmű mindent megtesz azért, hogy ezt a jó kapcsolatot ápolja. Úgy vélem, mivel az emlékszobor történetéről, sorsáról nem tudtak, ezért nem figyeltek fel rá eddig. Bízom abban, hogy az atomerőmű a múlt megbecsülése és a paksi lakosság iránti tiszteletadás jeleként kész megtenni azt a nemes cselekedetet, hogy gondoskodik a szobor helyreállításáról, és azt elérhetővé, megközelíthetővé teszi a paksi polgárok, a katolikus hívők számára. Talán nem lesz akadálya annak, hogy az emlékszobor ismét azoké legyen, akik magukénak érzik, akik kötődnek hozzá, akik értékén becsülik. A szobor 20 éve elszakadt a várostól, az emberektől, de a 20 év nem törölte ki a szívekből, visszavárják. Sokakkal együtt reménykedem, hogy az emlékszobor visszanyeri tisztes helyét az atomerőmű segítő szándékából és a régi emlékek tisztelői megnyugvásra, lelki megbékélésre találhatnak. Lovászi Anna
