Atomerőmű, 1997 (20. évfolyam, 2-12. szám)

1997-11-01 / 11. szám

1997. november Atomerőmű 5. oldal Tények és remények Kína tanulni jött Paksra FOTÓ: BEREGNYEI MIKLÓS A Magyar Tudományos Akadémia októberi programja során 15-én tárgyalta a kis- és közepes aktivi­tású radioaktív hulladék elhelye­zésével kapcsolatos kérdéskört. A szakmai vitaülésen dr. Bállá Zol­tán, a földtudomány kandidátusa és dr. Chikán Géza, a Magyar Ál­lami Földtani Intézet (MÁÉI) fő­osztályvezetője tartott beszámolót a kutatások eddigi eredményeiről. Ismertették azt a folyamatot, amelynek során az egész országra kiteijedő vizsgálatoktól eljutottak az üveghutai fúrásokig. Előadás hangzott el az MTA független sze­repéről, a téma nemzetközi gya­korlatáról és a régióban megkez­dett, a háttérsugárzás alapállapotát felmérő vizsgálatokról. Áz ülésen a szakma képviselőin kívül részt vettek az érintett települések kül­döttei is. Köztük voltak a kutatófú­rásokat és az esetlegesen létesí­tendő hulladéktárolót ellenzők is, hozzászólásaikat inkább érzelmi és politikai, mint szakmai indíté­kok motiválták. Visszatérő érvként hozzák fel az információk hiányát és a mellőzöttséget. A régióban fo­lyó kutatások megkezdése óta az azt ellenző települések önkor­mányzatai is dokumentálhatóan megkapják a tájékoztató anyago­kat és a jelentéseket. Tekintsük most át a térségben folyó kutatások rövid történetét. A '90-es évek elején nemzeti cél­program indult a kérdés megoldá­sára, melynek során az első sza­kaszban kizárásos alapon jutottak el a Mezőföldre és az attól délre fekvő dombságra. Az első körben 300 település jöhetett szóba, majd harmincra szűkült a lista. A to­vábbi kutatások öt, majd végül há­rom település körzetét találták to­vábbi vizsgálódásra alkalmasnak (szakmai sorrendben: Bátaapáti Üveghuta nevű része, Udvari és Diósberény). A három éve inten­zíven folyó kutatások azt jelzik, hogy a gránitos kőzet előnyösebb tulajdonságokkal rendelkezik a lö­­szös környezettel szemben, ez azonban nem határozza meg köte­lezően a választandó telephelyet. Számos egyéb tényezőt kell még figyelembe venni egy adott telep­hely minősítésénél (társadalmi as­pektusok, kockázati tényezők, be­ruházási költség, megközelíthető­ség). Az Üveghután jelenleg folyó kutatások pontosan azt célozzák, hogy 1998 második felére egyér­telműen nyilatkozni lehessen a te­rület alkalmasságáról vagy alkal­matlanságáról. Közel negyven, elsősorban a ré­gióból érkezett újságíró, rádiós és tévés jelenlétében került sor 1997. október 20-án Bátaapáti község ál­talános iskolájában arra a sajtó­napra, amelyre a geológus szakma, a régió településeiből szerveződött Társadalmi Ellenőrző Tájékoztató Társulás (TETT) és az erőmű képviselői invi­tálták meg a médiu­mok képviselőit. Bá­taapáti mellett nagy kiterjedésű, több tele­pülés határát érintő gránitképződmény ta­lálható, amelyben je­lenleg négy kutatófú­rást mélyítenek a ter­vezett hulladéktárolót befogadó, kb. 600x300 m kiterje­désű területen. A négy fúrás egyikében 500 m, a másik háromban 300-300 m mélységre hatolnak le. A mintá­kat jelenleg a tervezett mélységek kétharma­dáról hozzák a fel­színre. A dr. Chikán Géza által tartott ösz­­szefoglaló alatt és után számos kérdés hangzott el a média részéről a tervezett tá­roló biztonságát, a geológiai for­máció várható viselkedését és az alkalmazott technológia minőségét illetően. A szakmai részt követően Krachun Szilárd polgármester adott áttekintést - most már a falu szempontjait ismertetve - a kuta­tások keltette társadalmi vissz­hangról. A kezdetektől fennálló pozitív hozzáállás nem változott, sőt már kézzelfoghatóan érzékel­hető az a várakozás, ami a térség­ben tapasztalható. Nem titkolt szándéka a régió vállalkozóinak, hogy a majdan létesítendő hulla­déktároló létesítési, őrzés-védelmi, szolgáltatási munkái kapcsán meg­rendelésekhez jussanak. A lakos­ság számára nem közömbös az a tény, hogy egy ekkora volumenű beruházás jelentősen hozzájárulhat a térség infrastruktúrájának fejlő­déséhez, munkalehetőséget bizto­síthat a helybélieknek. Harmadik előadóként Kováts Balázs ismer­tette a térségben évek óta folyó kommunikációs tevékenységet. A tájékoztatót követően útra kelt a csapat és felkereste a kutató­fúrások helyszínét. Itt megtudtuk, mind a négy fúrásnál éjjel-nappal folyik a munka. Ami ugyanilyen fontos, a hazai ipari gyakorlatban úttörő módon, egy független mi­nőségbiztosító cég szakemberei folyamatosan a terepen tartózkod­nak és objektív módon minden eseményt dokumentálnak. Tungli Gyula, a Golder Associates képvi­selője mutatta be röviden cégét és ismertette a területen végzett munkát. Látogatásunk ideje alatt éppen magmintát emeltek ki az ÜH-2 jelű fúrásból, a jelenlévők­nek természetesen módjuk volt ezt és a korábbi mintákat is megvizs­gálniuk. Dr. Chikán Géza előadá­sában már kitért egy új berendezés ismertetésére, ezt most üzem köz­ben is bemutatták. A hazai gyakor­latban eddig nem alkalmazott be­rendezés, az un. magszkenner az üveghutai terepen debütált. Műkö­dési elvének lényege: a magmin­tákat egy mechanizmus hosszten­gelyük mentén körbeforgatja, ez­alatt egy számítógép által vezérelt optika végigpásztázza a teljes fel­színt és az így nyert képet digitali­zált formában tárolják. Ezt számí­tógépes feldolgozás követi, ahol a tárolt adatokat összevetik a magba leeresztett digitalizáló kamera fel­vételeivel, így sokkal részletesebb információkat nyerhetnek a kőzet­ről. Az értékelésben természetesen továbbra is alkalmazzák a klasszi­kus hidrológiai, kőzetmechanikai és tektonikai vizsgálatok szolgál­tatta eredményeket is. A MÄFI képviselője szerint a jelenleg kuta­tott gránit mechanikai és hidroló­giai jelit űzői - az eddig eredmé­nyek alapján - jók, a terület alkal­masságáról azonban csak a teljes adatsor kiértékelése után dönte­nek. A munkákkal a jövő év ele­jére, az értékeléssel 1998 júliusára kell elkészülniük. A sors különös játéka talán, de ugyanezen a napon kellett még felkeresnünk Udvari községet is, ahol két témában tartottak köz­meghallgatást: gázprogram, hulla­déktároló. Kováts Balázs tájékoz­tatta a település lakosságát az Üveghután tapasztaltakról. Bár­mennyire is szeretné Udvari népe, hogy határában épüljön meg a tá­roló, erre csak akkor lesz lehető­ség, ha az üveghutai kutatások ne­gatív eredménnyel zárulnak, vagy más - társadalmi-politikai hátterű - események miatt kell helyszínt változtatni. Varga József Hét főből álló kínai küldöttség tartózkodott két hétig Pakson. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség anyagi támogatásá­val alkalmuk nyűt, hogy itt ta­nulmányozzák azt, amiben - úgy érzik - nekik még fejlődni kell, Paks pedig igen erős az adott területen. A csoport veze­tője Zhang Jiangping asszony, az Ipari Minisztérium osztály­­vezetője, európai szemmel nézve is csinos, magabiztos ifjú hölgy. Lehet is magabiztos, ő rendelkezik legnagyobb nem­zetközi tapasztalattal, járt már Japánban, az Egyesült Álla­mokban, míg a küldöttség leg­több tagja erre az útra kapta meg első útlevelét, ami szá­munkra elég meglepő, tudva, hogy valamennyien diplomás erőműves szakembe­rek (!). A Duna szálló halijá­ban beszélget­tünk, másik partnerem Zhu Xiaobin úr, volt ügye­letes mérnök, aki nem régóta az erőmű beruházás harmadik ütemének előkészítésével fog­lalkozik, mint annak vezetője. (Jelenleg ténylegesen egy darab háromszáz MWe nyomottvizes blokk üzemel az adott telephe­lyen). Mindketten elég jól tudtak angolul és bejelentkezésemkor már tudhatták, hogy én is tu­dok: bevezető erőmű látogatá­sunkon én kísértem körbe a csoportot - angolul. Ennek el­lenére hozták magukkal a kínai tolmácsot. Ez komplikáltabbá és lassabbá tette a kommuniká­ciót. Csak arra tudok gondolni, hogy a szokásos diplomáciai fogásról volt szó: a nyelvet tudó diplomaták is tolmácson keresztül tárgyalnak, mert így amíg a tolmács fordít, több idő van előkészíteni a diplo­matikus választ. Hajlandó lennék gyanúba fogni magam, hogy fantáziálok, ha nem lát­tam volna, hogy a legegysze­rűbb kérdésekre adandó vá­laszt is olyan „többfordulós” kínai társalgás előzte meg, ami - szerintem - egy kényes diplomáciai válaszjegyzék megfogalmazásához szüksé­geltetik. A csoport hat tagja a Qin Shan erőműből jött és otthoni munkaterületüknek megfelelően itt kettes csopor­tokra osztva az alábbi terüle­teket tanulmányozták:- A Paksi Atomerőmű okta­tási rendszere, benne a szimu­látor és a SAT komplex okta­tási rendszer- A karbantartás rendszere és - természetesen - az űj karban­tartási gyakorló központ.- A biztonsági kultúra kérdé­sei. Elismeréssel szóltak az itt ta­pasztaltakról. Különösen tetszett nekik a képzés kifejezetten gya­korlati irányultsága és a fogadó szakemberek türelme és kész­sége bármilyen felvilágosítás megadásában. A sokak által ész­revételezett „rezzenéstelen arc­cal” beszéltek mindenről. For­mális udvariasságnak is vehet­tem volna dicséreteiket, ha nem ismétlődik többször is, hogy „...igazán nem udvariasságból mondjuk”, meg hogy „azért épp Paksra jöttünk, mert az ügynök­ség mondta, hogy ebben Paks az egyik legjobb a világon...”. Ha­marosan még két másik csoport is jön Paksra tanulni, szintén az ENSZ anyagi támogatásával. Az egzotikus iránti természetes szomjúsággal próbáltam valami­lyen személyes érzéseket, véle­ményeket kicsalni beszélgető partnereimből. — Volt-e alkalom, hogy kö­zelebbi, nem hivatalos kapcso­latba kerüljenek magyarokkal? Érteden arckifejezés. — Találkoztak-e fehér asztal mellett vagy egyéb szórakozás közben. — Igen, egyszer meghívott bennünket az egyik szakember, és megvendégelt, ekkor alkalom nyílt arra, hogy további szakmai kérdéseket tegyünk fel. Hát ez „nem jött be”. — Mi volt olyan élményük, ami furcsa és szokatlan volt, amikor kiderült, hogy a magyar élet, a magyar emberek mások, a szokások, az életmód más mint Kínában? — Nem volt semmi, a szál­lodában is minden jó, az ég­hajlat is körülbelül olyan, mint otthon. Az ételek is ha­sonlóak (!!). Ezek után arra kell gondol­nom, hogy amit a nálunk gombamódra szaporodó kínai vendéglők feltálalnak, azok talán nem is igazi kínai éte­lek, mert azok bizony elég messze esnek a magyar konyha megszokott ízeitől. Hogy valahol belül vendége­ink is így gondolták, arra ab­ból lehet következtetni, hogy- mint egyik magyar vendég­látójuktól megtudtam - pesti kirándulásukkor első dolguk volt egy kínai éttermet felke­resni. Egyre halványabb re­ménnyel próbá­lok valami egyéni ízű meg­jegyzést kicsi­holni: — Most van a szüret és a la­kodalmak idő­szaka, nem lát­tak-e valami ilyesmit, meny­nyire lehet az más mint náluk? Ismét hosszú tárgyalás kez­dődött kínaiul. — Szüreten nem voltunk, egy lakodalmat láttunk a buszból, de nem álltunk meg- hangzott a válasz, rezzenés­telen arccal, mint fenn. Nem egyszerű színes interjút készí­teni kínaiakkal! A következő csoportokat Maoról, Hong­kong státusáról és a régi kínai erotikus irodalomról fogom faggatni. Ha ezek valame­lyike nem hozza ki őket a sod­rukból, akkor görög vendé­gekre szakosodom. Azok a legközömbösebb kérdésre is két kis adomával és mérhetet­len mennyiségű kacagással válaszolnak. Csak le kell írni és kész. Búcsúzóul kérdem őket, hogy mit üzennek az Atom­erőmű olvasóinak. Kérem, szép kalligrafikus írással írják le, hátha le tudjuk fakszimilé­ben közölni. Erre egy határ­­villongás lerendezésére ele­gendő kínai nyelvű tárgyalás kezdődött, majd megkérdez­ték, mit írjanak. Hát azt, hogy „Minden jót kívánunk az Atomerőmű Olvasóinak.” Hosszú, homlokráncoló tana­kodás után a mellékelt jókí­vánság született. „Legyen az életük vidám”, vagy valami ilyesmi - mondta a tolmács. Köszönjük. És tényleg: le­gyen! Vinnay István A világ első reaktormémöke Kilencvenöt éve, 1902. no­vember 17-én Budapesten szü­letett Wigner Jenő - magyar származású Nobel-díjas tudós - a világ első reaktormémöke. Wigner német eredetű név, bölcsőkészítőt jelent. Wigner Jenő bölcsője Pest, kedvenc költője Vörösmarty volt. „Egy­szerű magyar dalok és versek, amelyeket még 1910 előtt ta­nultam, ma is önként megszó­lalnak bennem. Az Egyesült Államokban eltöltött 60 esz­tendő után még mindig inkább magyar vagyok mint ameri­kai.” - vallotta magáról Wig­ner Jenő az egyik legnagysze­rűbb egyéniség, akit a magyar föld adott az egyetemes kultú­rának. Középiskoláját a fasori evangélikus gimnáziumban végezte. A berlini egyetemre ' iratkozott be, hogy - édesapja kívánsága szerint - vegyész­mérnök legyen, de a huszas években Berlinben bontakozott ki a modem fizika, így ez von­zotta magához. Albert Eins­tein, Max Planck és Max von Laue óráira és szemináriuma­ira járt. Polányi Mihály vezeté­sével készítette el doktori érte­kezését, amely a kvantumké­mia úttörő munkája volt: a leg­egyszerűbb kémiai reakció si­keres leírása fizikusi módsze­rekkel. Az egyetem után Új­pesten a bőrgyárban hasznosí­totta vegyészmérnöki képzettségét. (1925-26) Ami­kor a német fizikai folyóiratból értesült Heisenberg és Bohr kvantummechanikai kutatási eredményeiről, nem volt többé maradása, sietett vissza Ber­linbe és Göttingába. A harmin­cas évekre megsűrűsödtek a felhők Németország felett. A nácizmus teijeszkedésekor Neumann Jánossal, Teller Edével és Lánczos Kornéllal Amerikába hajózott és a prin­­cetoni egyetem tanára lett. Hat évtizeden át tanított, tanítvá­nyai közül többen kaptak No­bel-díjat. A harmincas évek de­rekán Szilárd Leó felkereste az atomenergia felszabadításának ötletével, amit egyetlen vezető fizikus sem vett komolyan. Wigner fölismerte, hogy a neutron-láncreakció egy ter­mészettörvénynek sem mond ellent, tehát lehetséges. A Ge­neral Electric szakértőjének je­lezte: néhány éven belül reali­tás lehet az atomenergia hasz­nosítása. Közben 1939-ben Berlinben felfedezték a mag­hasadást. A háború alatt Fer­­mivel együtt dolgozott az első láncreakció megvalósításán. „Wigner volt az egész vál­lalkozás lelkiismerete” - mondta Szilárd Leó. Predeszti­nálva volt az első atomreakto­rok megtervezésére: vegyész­mérnöki képesítése volt és tudta a magfizikát. Az első komolyabb méretű reaktorhoz a szakértők héliumos hűtést ajánlottak. Gyakorlati okokból Wigner közönséges vizet vá­lasztott hűtőközegül. Alvin Weinberg - a ma legelteijed­­tebb nyomottvizes reaktor­konstruktőre - szerint „Wigner volt az első reaktormémök”. A háború után Eisenhower ame­rikai elnök alapította „Az atom a békééit” elnevezésű díjat. Az első érmet Niels Bohr kapta (1957), a másodikat Hevesy György a radioaktív nyomjel­zés kifejlesztéséért (1958), a következő kettőt Wigner Jenő és Szilárd Leó az atomreaktor megalkotásáért (1959). Csak utánuk következett az első amerikái: Alvin Weinberg (1960). Amikor 61 éves korá­ban átvette a fizikai Nobel-dí­­jat a kvantummechanikának a természet szimmetriáira tá­maszkodó megalapozásáért és atommagra vonatkozó alkal­mazásáért, 1963-ban a stock­holmi városházán mondotta: - „Ezen ünnepi alkalomból né­hány szót szeretnék mondani egy olyan témáról, amire keve­set gondolunk, míg fiatalok vagyunk, de amit egyre inkább méltányolunk, ha visszatekin­tünk intellektuális fejlődé­sünkre. A tanáraink iránti há­lára gondolok”. Egy göttingeni időkből származó történetből megtud­hatjuk, hogy ő volt a világ leg­szelídebb embere: A strandon napozott egyik barátjával. Az észrevette, hogy hangyák másznak Wigner lábán, és megkérdezte: - Jenő, nem csípnek? - Dehogyis nem. - Akkor miért nem ölöd meg őket? - Nem tudom, melyik hangya csípett! Wigner Jenő a 80-as évek elején megtekintette a paksi atomerőművet. Azon szeren­cséseket, akik találkozhattak vele, lenyűgözte szakmai tudá­sával, tiszta gondolataival, sze­rénységével és udvariasságá­val. 1988-ban tiszteletbeli tag­jává választotta a Magyar Tu­dományos Akadémia. A Ma­gyar Nukleáris Társaság Szi­lárd Leó érmét 1994-ben sze­mélyesen vette át Princeton­­ban. A távirati irodák 1995. január 4-én hajnalban közölték a fájdalmas hírt, hogy Wigner Wigner Jenő Jenő magyar származású No­bel-díjas fizikus 92 éves korá­ban elhunyt. Az új mérnöki tu­dományt létrehozó nagyszerű tudós és szeretetreméltó em­ber, aki magyarságát mindvé­gig megőrizte, immár közénk visszahozhatatlan csillagként ragyog századunk tudományá­nak fényes egén, méltó példa­képként a mai reaktormémök utódjainak. Sipos László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents