Atomerőmű, 1997 (20. évfolyam, 2-12. szám)

1997-07-01 / 7-8. szám

1997. augusztus Atomerőmű 7; oldal Fő támogatója a PA Rt. Siebel Lajos ifi világbajnok Navigare necesse est! Az aranyérmes négyes (Folytatás az l. oldalról.) Jelenleg a Vak Bottyán Gimná­zium tanulója vagyok, idén vol­tam harmadik osztályos, és ugyanúgy bejárok az iskolába, mint a többiek. Emellett vég­zem naponta az edzéseket. — Mikor vált komollyá ez a napi edzés? — Volt egy nyári tábor, ahol kipróbálhattuk mind a két sportágat, a kajakot és a kenut is. Akkor már napi egy-másfél órás tréningünk volt. Jelenleg elnyúlik két órára ez az idő. Ebben van úszás, futás, kondi­zás a téli időszakban, tavasztól őszig pedig Vízen vagyunk. Egy-egy edzésen 2,5-3 kilomé­tert kell leúszni, gyorsúszásban. Mégis az úszást kedvelem az evezésen kívül legjobban. Idén nyáron szerencsénk volt, ugyanis pont akkor voltunk Dombodban edzőtáborban, amikor a Dunának nagy volt a vízszintje, így nem kellett ki­hagynunk egyetlen napot sem. — Mikor vált világossá, hogy érdemes komolyabban foglalkozni a kajakozással? — Évente morzsolódtunk le, főleg nyolcadik osztály után csappant meg a létszám, amikor elkerültek másik városba a fiúk. — Mi volt az az első komoly eredmény, amire igazán büszke? — Egy éves edzés után megnyertem a Magyar Bajnok­ságot. Az ezt követő két évben is megnyertem a bajnokságot. 1994- ben kajak egyéniben már három bajnokságot nyertem, 1995- ben pedig négyet. 1996- ban négyesben az Európa Baj­nokságot és az Ifjúsági Világ­kupát nyertük meg. Idén is né­gyesben indultunk, de ez már Ifjúsági Világbajnokság volt. Ezen a versenyen negyvenhét ország sportolói vettek részt. A mi csapatunk tagjai: Mangel Berény (Honvéd), Molnár Péter (Szeged), Gönczi Attila (MTK) és jómagam. — Hogyan emlékszik vissza arra napra, amikor megnyerték a világbajnokságot a finnor­szági Lahtiban? — Előző napon az előfutam után megcsípett a bokámon egy bogár. Ereztem, hogy nagyon viszket, és nagyon be is dagadt a lábam. Borogatni kellett, kap­tam kalciumot és gyógyszert is. Először nagyon zavart, bár nem fájt, hanem feszítette a bőrö­met. Aztán nem nagyon foglal­koztam vele. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy ellentétben a ta­valyi taktikával, amikor is öt­százig nem nagyon mentünk, hanem utána hajtottunk bele, most végig iramban megyünk. Ez azt jelenti, hogy nem túl erősen rajtolunk, hanem végig egyenletes tempóban evezünk. A tervünk sikerült, egy négyes hajóhosszal vertük meg a má­sodik helyezett spanyol csapa­tot. Ez időben három másod­percet jelentett. Egyébként di­cséret illeti a szervezőket, mert nagyon szép szállodákban vol­tunk elszállásolva, ahonnét fél óránként indultak buszok a két kilométerre lévő verseny szín­helyére. A kajakunkat itthonról kamion szállította utánunk, az előfutamot még a sajátunkkal nyertük meg. Szerencsénkre a kanadai szövetségi kapitány magyar származású, ő felaján­lotta, hogy ha a csapatuk kiesik a középdöntőben, akkor meg­kapjuk az ő amerikai gyártmá­nyú kajakjukat. Mivel a kana­dai válogatott nem jutott be a döntőbe, nagyon sportszerűek voltak, az ő hajójukkal nyertük meg a versenyt. — Kik segítik a sportban? Ki az edzője? — Az elsődleges szponzo­rom a Paksi Atomerőmű Rt., személyes szponzorom pedig a Synergon-Optotransz Kft. Makrai Csaba, aki kezdettől fogva az edzőm, hozta össze az utóbbi kapcsolatot. Csabával nagyon jó a kapcsolatom, teljes összhang van közöttünk. A csa­ládom is sokat segít, az utazta­tásomat is mindig megoldják szüleim. Hoznak, visznek az edzőtáborokba... Mindenkinek szeretnék ezúton is köszönetét mondani, akik segítettek, hogy ezt az eredményt elérjem. — Milyen távolabbi célokat tűzött maga elé? — Még jövőre is ifi leszek, szeretnék az egyéni versenyben is elindulni és szép eredményt elérni. (e.M.) Az ókori eredetű la­tin mondást - „Ha­józni, kell”! - említi legelőször Nagy Jenő, az Atom­erőmű Sportegyesü­let Vitorlás Szak­csoport technikai vezetője, a gyerme­keknek tartott vitor­lás tábor zárónap­ján. Balatonfüredi üdülésem alatt igyekeztem kicsit közelebb kerülni ehhez az érdekes és látványos vízi sporthoz, így az ok­tatóktól és a gyakor­lott versenyzőktől sokat kérdeztem szárazföldön és vízen egyaránt. — A százhúsz fős szakcsoportunk elnöke Ko­vács László ügyeletes mérnök - folytatja a bemutatkozást Nagy Jenő, miközben beszállunk az egyik túrahajóba. Megtudom, hogy április közepéig adhatták le jelentkezésüket a zömében az atomerőműben dolgozók a négy túrahajó egy-egy hetes ki­bérlésére. Az évi ezerötszáz fo­rintos karbantartási hozzájáru­lás mellett az egyheti vitorlás­bérlemény 3.000 vagy 4.500,­­Ft-jába kerül a szerencsés csa­ládoknak, persze némi társa­­dalmimunka-végzést is elvár­nak egymástól. — Teltházas idei idényünk van, június 1-től augusztus 31- ig le vannak foglalva hajóink és a szálláshelyeink - folytatja elégedetten a technikai vezető, mellesleg megemlíti, hogy húz­zam le a fejemet a rögtön kö­vetkező fordulónál. - Bum... Akik még nem ismerték, azok számára a fordulónál a vitorla­­rúd „bemutatkozó” látogatást tett. Közben fél szemmel az egy hetes vitorlástábor házi verse­nyén vizsgázó fiatalokat figyel­jük. — Június 15. és július 6. kö­zött három héten át az erőmű­ves kollégák gyermekei közül 88 fiatal ismerkedhetett meg a vitorlázással. Az évek óta mél­tán népszerű táborba visszajáró - így nagyobb gyakorlatot már megszerzett - tíz ifjú vitorlás három oktatóval az egész hetet a vízen túrahajóban tölthette. Elképzeltem, milyen romanti­kus is lehetett napokon keresz­tül körbevitorlázni a Balatont. A fiatalok mellett az erőműves dolgozókra is gondoltak a szer­vezők, így a május 17-18 kö­zötti Nyíltvízi sportnapon Paks­ról öt megtelt busz hozta le az érdeklődőket Balatonfüredre vitorlázni. — Kollégáimmal az összes hajónkat beüzemelve egyszerre negyvenöt ember számára egy órás fordulókat szerveztünk. Úgy érzem, többen megkedvel­ték ezen a hétvégén a vitorlá­zást és gyakorlati tapasztalatot szereztek. Örömmel jelentem, hogy közben már én is meg tu­dom különböztetni a tőkesúlyt a tőkehaltól, valamint az opti­­mistet a kalózhajótól. A vitor­lázás nem könnyű sport. A fizi­kai megterhelés mellett megle­hetősen sok felszereléssel kell megismerkedniük az érdeklő­dőknek, és azon felül is csak megfelelő vízibiztonság esetén ajánlott. Az oktatók a nyílt vízen próbálják ki az úszástu­dást. A kezdők félelme gyakor­lással leküzdhető és kellő jár­tasság esetén a jó vitorlázót bő­ségesen kárpótolja fáradozásai­ért az a csodálatos érzés, ami akkor tölti el, amikor hibátlanul siklik az általa irányított hajó. A fiatalok versenyét követően a mi hajónk is kikötött. Az első három érem jutalma mellett minden idei résztvevő díszes diplomát, emléklapot kapott, melyben arról szerzett igazo­lást, hogy a vitorlázás alapis­mereteit elsajátította. — Milyen legközelebbi programra készültök? -^ tettem fel utolsó kérdésemet Jenőnek. — Evek óta nagy derbinek számít az iparági vitorlás talál­kozó, ami komoly verseny is egyben. Idén az EDÁSZ Bala­tonalmádiban szeptember 18. és. 2J. között várja versenyző­ket „ Húsz, fős atomerőműves csapatunk igyekszik jó ered­ményt elérni. Az olvasóink nevében is eh­hez: — „Jó szelet kívánunk!” Sipos László Tavak, sünök, csillagok... Harminckilencen indultunk útnak jú­nius 20-án este Paksról Horvátor­szágba. A pótlólagosan meghirdetett út célállomása Karlobag volt, az uta­zás a Szociálpolitikai Osztály és Sio­­tour szervezésében jön létre. Az éj­szakai utazás első fele még hazai tá­jakon történt, a napkelte már gyö­nyörű horvát tájakon ért bennünket. A Varasdin-Zágráb-Karlovac útvona­lat választották sofőreink, akik végig kitűnő hangulatban és kellő bizton­sággal vezették buszunkat. Karlovac déli városrészén láthattuk először az egykori harcok félelmetes nyomait, majd a város alatti településeken is számos jelét tapasztaltuk az értelmet­len pusztításnak. A horvátok persze nem adják fel egykönnyen, a lerom­bolt házak helyén újak épülnek, a sé­rült házakat pedig megnagyobbítva építik újjá. Mindenhol láthatók a nemzeti büszkeség kifejezésének kü­lönböző formái, még a lerombolt épületeken is ott a nemzeti zászló. Háromórányi igazi élmény várt ránk a plitvicei tavaknál. A tórend­szer a Világörökség része, a terület gondozott és gyalogosan kb. három napot vesz igénybe a több, mint tíz tóból álló rendszer körbejárása. A ki­épített gyalogutat az aknaveszély mi­att nem volt célszerű elhagyni. Nyolc egymást követő tó alkotja azt a cso­dás világot, ahol számos vízesést te­kinthet meg a látogató, amelyek kö­zül a legnagyobb közel nyolcvan mé­ter magas. A központból induló pót­kocsis Mercedes buszok elviszik a lá­togatót valamelyik magaslatra, ahon­nan több irányban is elindulhat és kedvére barangolhat a tavak köré. Ki­rándulása végén mindenképp el kell jutnia a központi tóhoz, amelynek partjai között elektromos hajtású ha­jók közlekednek és viszik az utasokat a kiindulási helyek egyikére, vagy a végállomásra. Plitvicét elhagyva áthaladtunk né­hány elnéptelenedett falun és kisebb városon, amelyeket szintén megviselt a háború. Kora délután értük el azt a hegysé­get, ami elválasztja egymástól az or­szág sík vidékeit és a tengert. Félel­metes és élménygazdag volt az átke­lés az 1700 méter magas akadályon, főleg lefelé voltak meleg percek a szerpentinen történő leereszkedés so­rán. Már innen pompás kilátás nyílt leendő szálláshelyünkre, a karlobagi Zagreb Hotelra. A hotel néhány évvel korábban épült, jó állapotban lévő, minden lényeges szolgáltatással ellá­tott „A” kategóriás intézmény. Két­száz szoba és 15 apartman van közös kezelés alatt, az elhelyezhető vendé­gek száma meghaladja a falu lakói­nak számát. A szálloda előtt két na­gyobb betonozott terület volt kiala­kítva a vendégek számára, mivel a sziklás partszakasz miatt a víz azon­nal mélyül és nincs máshol lehetőség a személyes tárgyak és strandcikkek elhelyezésére. Sajnos a „placcon” a zuhanyozó nem működött és semmi­lyen lehetőség nem kínálkozott a napernyők rögzítésére sem. Az erő­sen lejtő partszakasz miatt a hotel alsó két szintje (uszoda és étterem) az átlagosnál sokkal magasabb volt, en­nek leküzdésére szolgált a lift, ami­nek használata a rövid, de gyakori áramszünetek miatt eléggé kockáza­tos volt. A fodrászüzlet működött, de az ajándékbolt zárva volt. Ront a szálloda megítélésén az is, hogy - va­lószínűleg az ott még előszezonnak számító időpont miatt - a környező parkok és virágkertek elhanyagolt ál­lapotban voltak, a minigolf-pályák körül gazdagon tenyészett a parlagfű és a beton virágládákban is nőtt min­den. Egy alkalmazott tett ugyan egy­szer kísérletet vállról indítható fűnyí­róval a gazd eltüntetésére, de nem volt igazán hatékony. A szállodai személyzettel német és olasz (esetleg angol) nyelven lehetett érintkezni, a boltokban a német és az orosz min­den problémát áthidalt. Sikerült ta­lálni a magyar és a horvát nyelvben egyaránt honos szavakat is: kocka, táska, gazda. A horvátok barátságos emberek, lassan eltűnik belőlük a megpróbáltatások okozta szorongás. Karlobag kis település, az itt lakók számára az idegenforgalom és a halá­szat nyújt megélhetést, a környék mezőgazdasági művelésre alkalmat­lan. Kis kikötő, néhány műemlék-jel­legű épület, éttermek és kávézók - ezek adják meg a falu karakterét. Van pár új épület is, valószínűleg nyara­lók vagy apartmanok - ottlétünk ideje alatt üresen álltak. A tenger kristálytiszta és frissen hűvös volt. A tájon honos a füge, a babér és megél a datolya is. A csapatból sokan vá­lasztották a tengeri vadászat legeny­hébb módozatát, a pipával és szem­üveggel felszerelt gyűjtők tengeri sü­nöket és csillagokat hoztak a fel­színre. Néhány nap alatt mindenki el­telt a viszonylag kevés látnivalóval és élményszerző körútra indult. A csapat egy része gyalogtúrát tett a sziklás hegyekbe, a többiek a Rab­sziget vagy Zadar városának megte­kintését választották. Ez utóbbi több évszázados múlttal bíró kikötőváros, amelyet egy félsziget beékelődése ál­tal kettős öböl övez. A félsziget iga­zán érdekes, a védőfal kapuján át­jutva a mai világból a középkorba csöppen az ember. Hangulatos terek és sikátorok, bazársor és piac, temp­lomok és egyéb műemlékek ejtik ámulatba a turistát. A kalandozások ideje is lejár egy­szer, az egy hét is gyorsan elszállt. A hotelt és a fürdési lehetőséget maxi­málisan kihasználhattuk, a szobák délelőtti leadása után sem kellett el­hagynunk a terepet, a szálloda két szobát biztosított részünkre, ahol el­helyezhettük csomagjainkat és tisz­tálkodhattunk - így egészen az esti indulásig élvezhettük a tenger nyúj­totta lehetőségeket. Vegyes érzel­mekkel tértünk haza: a hotel szolgál­tatásai és az ellátás dicséretet érde­melnek, a kapun kilépve azonban sokszor nem kellően karbantartott szállodai létesítményekkel vagy az igazi idegenforgalomra még igazán nem érett körülményekkel is találko­zott a látogató. Pihenésre és kikap­csolódásra kiválóan, élményszer­zésre kevésbé alkalmas ez a vidék. Még volt idő a közben megérkezett csoportnak átadni a legfontosabb tudnivalókat, majd hazafelé vettük utunkat. Leküzdve a szerpentineket és sík vidékre jutva méltóképpen bú­csúztatott bennünket Horvátország - a lemenő Nap sugaraiban ott feketél­­lett a magunk mögött hagyott hegyek sziluettje. vajó Bihács km Az utolsó előtti pillanatban valaki visszamondta a horvátországi társasuta­zási ajánlatot; így rövid idő maradt a készülődésre. Csak az Adria kék vizére, a napfényre gondoltam és semmi másra. ...Az éjszakai zötykölődés után jólesik egy rövid pihenőre kiszállni az autó­buszból. Verőfényes a reggel, a hegyek kékes ködben láttatják magukat. Ez már Horvátország. A parkolóból néhány perc múlva tovább indulunk. Egy szétlőtt ház, egy fel­robbantott kúria; tíz vagy talán száz üresen tátongó lakrész. Lassan ocsúdok. Az egyik udvarban egy szétszaggatott játékmaci hever. Vajon mit vétett, kinek nem engedelmeskedett? Az útjelző táblán olvasom: Bihács 44 km. Nem arra megyünk. Ismét egy szitává lőtt ház. Ismerem ezt a házat, és a másikat is. Igen. Öt éven át nap mint nap néztem a televízió képsorait a háborúról, a pusztításról. De a képek most megelevenednek. Karnyújtásnyira tőlem a tör­ténelem. Gondolataim kuszáitok. Fáradt vagyok. Végre megpillantom a tengert. Az Adria kék, gyönyörű kék. A szálloda kényelmes, a személyzet szolgálatkész. Úgy mondják, e parányi településen nagy élet vblt valamikor. Ma, a hegy­oldalba épített villák ablakai üresen, vakon bámulnak a semmibe. Kik voltak a lakói? Hová lettek? Minden olyan kísérteties. Sétálok a hegyoldalon. Odébb levelekből és vékony faágakból összefont hálószerű valamivel álcáz­nak egy rendszámnélküli személyautót. Ki és miért rejtegeti? És ki elől? Az esztelen öldöklés után ebben a kis falucskában egy család gyászol. Két kisgyermek meghalt. Épp a tengerparton játszottak... Az azúrkék tenger, a fehéren csillogó sziklafal oly csendes. Hiányzik a két gyermek vidám kacagása. Topor Magdolna

Next

/
Thumbnails
Contents