Atomerőmű, 1997 (20. évfolyam, 2-12. szám)

1997-03-01 / 3. szám

6. oldal Atomerőmű 1997. március Aki örömét leli a festészetben „Nekem a festés kikapcsolódás...” Munkatársunk, Nagy Sándor primer­­köri gépész festményeiből nyílt kiállí­tás február elején a paksi városi műve­lődési központban. A megnyitón Fo­­nyó Lajos képviselő baráti hangon mu­tatta be az alkotót, röviden ismertetve festői múltját és elért sikereit. Az egész hónapban nyitva tartó kiállítást nagy számban tekintették meg a művészetet kedvelő érdeklődők, barátok, ismerő­sök és erőműves kollégák. Nagy Sán­dor nem nevezi magát festőművész­nek, művésznek, vallomása szerint ő csupán egy olyan ember, aki szeret fes­teni, örömét leli a festészetben, a képek és a szobrok megalkotásában, a szép élmények sokszínű kifejezésében. — Hogyan kezdődött a fes­tészet iránti érdeklődésed? — Gyermekkoromat Szombathe­lyen töltöttem, ahol környezetem korán felfigyelt rajzkészségemre. Már kis­gyermekként szépen festegettem és is­kolás rajzaim is kitűntek. Bátyám megmutatta képeimet Jaksa István he­lyi festőművésznek, aki tehetséget lá­tott bennem és foglalkozni kezdett ve­lem. Két éven keresztül fejeket kellett rajzolnom, a perspektivikus ábrázolást gyakoroltam. Mesterem elégedett volt velem, de a rajzolás rengeteg szabad­időmet elvette, én pedig, mint 13-14 éves gyerek, inkább játszani szerettem. Mire gimnáziumba kerültem, a ked­vem teljesen elfogyott, és bár ott is volt rajz szakkör, nem éreztem különösebb vonzódást a folytatásra, így abba is hagytam. Csak később, a katonaság alatt éreztem úgy, ismét festenem kell, előkerültek hát a korábban megvásá­rolt ecsetek, festékek. Műveimet alko­tópályázatokon be is tudtam mutatni, ahol szép eredményeket értem el. Ka­tonatársaim nagy örömmel fogadták sikereimet, kiknek több képemet odaa­jándékoztam. Ez időtől, rövidebb meg­szakításokkal ugyan, de szinte folya­matosan festettem. A kihagyások, szü­netek után mindig egy nagyságrenddel jobb képek születtek. Időközben újabb gondolatok fogalmazódtak meg ben­nem, friss élmények értek. Amikor 1977-ben Paksra kerültem, a konzerv­gyárban kezdtem dolgozni. Akkor itt nagyon aktív KISZ élet folyt, amely­nek keretében egy pályázatot hirdettek, s ezen már a legújabb képeimmel je­lenhettem meg. Nagy örömet jelentett a pályázaton elért első helyezés. Ké­sőbb a GYGV alkotói pályázatát szin­tén megnyertem. Ezután következett az atomerőmű, ahol a Protheneus c. szob­rommal arattam sikert. Ezt vasból ké­szítettem, hegesztéssel, illetve ková­csoltvas megmunkálásával. Kisko­romban nemcsak rajzolni, de farig­csálni is szerettem, saját kezűleg fara­gott kis repülőkkel ajándékoztam meg társaimat. A szobrok alkotása, faragása iránti a kedvtelésem a mai napig meg­maradt, már egy kiállításra való gyűj­teményt készítettem. Szívesen foglal­kozom gipsz szobrokkal. Először egy tömbbe dolgozom össze a gipszet, majd abból faragom, bontom ki a for­mát, Michelangelo szavait idézve: „Csak a feleslegeset kell lebontani.” Három évvel ezelőtt egy lengyelor­szági művészeti táborban voltam, Gu­­binban. Igen hatékonyan kellett dol­goznunk, sokat tanultunk egymástól. Az elmúlt évi millecentenáriumi kép­zőművészeti pályázaton az Éjszakai bárka c. képemet az elsők között díjaz­ták. Időközben kialakult kapcsolatom a paksi alkotókkal, művészekkel. Több közös kiállításunk volt már, a balaton­füredi üdülőben is bemutatkoztunk. A mostani, művelődési házbeli kiállítás az első önálló kiállításom. Ebben nagy segítségemre volt feleségem biztatása, lelkesedése, támogatása. — Mikor festesz, miből me­rítesz ihletet? — Van, amikor úgy érzem, hogy kézgyakorlatokat kell végezni. Ilyen­kor festem azokat a képeket, ahol sza­bályos alakzatok, gömbök láthatók. Ettől újra kedvet kapok az ecsettar­táshoz, a színek keveréséhez, és csak ezután kezdek alakos vagy virágos, csendéletes képekhez. Az ihlet bár­mikor megérinthet, ha meglátok egy szép virágot, tájat vagy éppen kutya­sétáltatás közben felfedezem az esti fények játékát. — Az atomerőműben pri­­merköri gépészként dolgozol. Az egy teljesen más világ, mint a festészet művészisége. — A munkahelyi tevékenységem nincs különösebb hatással a festésze­temre. Akkor festek, amikor tudom, hogy másnap nem kell korán reggel felkelni és munkába menni. Késő éj­szakáig, hajnalig dolgozom a képen, addig, amíg teljesen el nem készülök vele. Ha valami oknál fogva félbe kell hagynom, akkor másnap már nem ér­zem azokat a hatásokat, melyek előző nap motiváltak. Mindig igyekszem befejezni a képet, a következő nap legfeljebb csak apró módosításokat végzek rajta. Nekem a festés kikap­csolódás, szórakozás, jól eső érzés. — A család, a kollégák ho­gyan viszonyulnak a képekhez? — Ha késő éjszaka készülök el egy képpel és nekem nagyon tetszik, akkor nem tudom örömömet vissza­fogni és felébresztem a feleségemet, de ő soha nem haragszik ezért, örül a sikeremnek, annak, hogy szépet alkot­tam. Mindig^ megmondja a vélemé­nyét, hogy jót lát benne, és azt is, amivel nem ért egyet. Biztat, inspirál, ha túl sok sötét képet festek, akkor felhívja a figyelmemet és késztet a vi­dámabb, színesebb képek festésére. Gyermekeim 15 és 18 évesek, szere­tettel fogadják, hogy ezzel foglalko­zom. Kislányom ügyesen fest és raj­zol, de más művészeti ág felé is von­zódik, zongorázik és énekkarban éne­kel. A fiam nagyon jó szemű kritiku­som, őszinte véleményét mindig nagy örömmel veszem. A kollégáim szin­tén értékelik festészetemet, elisme­rően nyilatkoznak. Az HL blokki primerköri gépész tartózkodóban az egyik falfelületet 3x4 m teijedelem­­ben az ő invitálásukra festettem meg. Azt az oldalt korábban egy nagy posz­terrel tapétáztam le, ami mindig elvált a faltól, míg a végén leszedték. Mun­katársaim biztattak, hogy fessek rá va­lamit. Két nap alatt kész volt a mű, amely egy elhagyott, romos tájat áb­rázol, de látványos színvilággal, Csontváryhoz hasonló stílussal, han­gulattal. Ennek a képnek már volt elő­zőleg kisebb kivitelű változata, amely alapján készítettem a nagy falfest­ményt. Munkahelyemen nagyon jó közösségben dolgozom, a teljes pri­merköri kollektíva jó, kellemes han­gulatot tudnak teremteni. Ez segít ab­ban, hogy örömmel vegyem kézbe az ecsetet. Én csak akkor festek, ha meg­ragad egy érzés, amikor indíttatást, késztetést érzek. Nem tudok erőltetve, rossz hangulatban rajzolni, festeni. Nem azok közé tartozom, akik a fes­tészetbe menekülnek a gondjaikkal. Én akkor tudok festeni, ha azt jóked­vemből teszem, ha megfelelő a hangu­latom, hajói érzem magam. Lovászi Zoltánné Üdvözlet a tengerentúlról Egy volt ESZI-s diák Amerikában Erdei Péter neve sokaknak is­merős az atomerőműben és Pakson egyaránt, főként ESZI-s múltja és az erőműben töltött munkaviszonya révén. 1986- ban, mint az újonnan alakult műszaki szakközépiskola első évfolyamos tanulóit, őt is éber tekintetek kísérték. Az „első fecskék” mindenkiben mélyebb emléket hagynak. Péter 1989- ben szerezte meg szakmunkás bizonyítványát gépszerelő és karbantartó lakatos szakon, ezt követően pedig az atomerőmű­ben dolgozott. Tagja lett az erőmű búvár szakosztályának, de más sportágban is kedvét lelte. Telt az idő, mígnem egy­szer csak azt hallottuk, hogy Amerikában van és üdvözli az itthoniakat. Aztán megint eltelt egy kis idő és újból jött az üd­vözlet. Édesapja, Erdei Lajos (aki szintén itt dolgozik az atomerőműben) hozta a híreket. Öröm volt hallani Péterről, leg­utóbb telefonon is válthattunk vele pár szót: — Kedves Péter! Hogy vagy, hogy érzed magad? — Nagyon jól, ez a legszebb időszaka az eddigi életemnek. Boldognak, kiegyensúlyozott­nak érzem magam úgy is mint személyiség és mint tagja egy csoportnak. A dianetika révén jutottam ki Amerikába. Jelen­leg egy nagy hajón élek és dol­gozom, amely jelenleg a flori­dai tengerparton horgonyoz. — Mit csinálsz, mivel fog­lalkozol? — Itt a hajón nagyon sok különböző feladat adódik, telje­sen más itt dolgozni, mint a szárazföldön. A gépészeti fel­adataim mellett más tevékeny­séget is végzek. Többek között felelőse vagyok az életmentő felszerelések - mentőcsónakok, életmentő sátrak stb. - felül­vizsgálatának, a mindennapos, készenléti állapot ellenőrzésé­nek. — Hogyan telik a napod? — 8 óra körül reggelizünk, utána mindenki rendbe teszi a saját munkaterületét, hogy a napot tisztán kezdje. Ilyenkor van egy félórás időszak, amikor a legénység tanulja, illetve is­métli, gyakorolja az életmentő felszerelések használatát. A mosakodást, tisztálko­dást követően 10 órára kell munkába állni. Délben ebédidőt tar­tunk, majd 18 óráig dolgozunk tovább. Va­csora után tanulásidő következik. Ekkor zaj­lanak a különböző elő­adások, oktatófilm-ve­títések, és ilyenkor le­het befejezni a még hát­ralévő feladatokat. Éj­jel 23.30-tól másfél órás kötelező edzés van az egész legénységnek, és csak ez után lehet szó alvásról, lefekvés­ről. — A beszédeden észrevehető az idegen kiejtés. — A hajón nagyon kevés a magyar, s áld itt van, az is más területen dolgozik, emiatt na­gyon ritkán beszélgetünk ma­gyarul. Amikor édesapám nem­régen meglátogatott, gondom volt a magyar nyelvvel, az ér­telmezéssel. Angolul sokkal jobban, könnyebben ki tudom fejezni magam. Elkezdtem ha­zai könyveket (pl. Petőfi verse­ket) olvasni, hogy megint bele­szokjak a magyar gondolko­dásmenetbe. — Hogyan tudod hasznosí­tani, amit az ESZI-ben tanul­tál? — Erről nagyon sokat tud­nék beszélni. Amit az iskolában tanultam, az adja a mai nap a kenyeremet. Géplakatos szakon végeztem, ami rengeteg dolgot, főleg vasmunkát foglal ma­gába. Minden egyes részt, amit csak tanultam az iskolában és az erőműben, azt mind-mind hasznosítom. Az ott megszer­zett ismeret hozzásegített ah­hoz, hogy a második ember va­gyok a hajón, aki tud hegesz­teni. Ez nagy szó, elismerés, erre a képzettségre itt óriási az igény. Ez feltétlenül szükséges, hiszen az egész hajó vasból van és az idő „eleszi” a vasat, emi­att pedig állandóan felül kell vizsgálni, javítani, cserélni kell az alkatrészeket. Rengeteg ez­zel kapcsolatos munkát vég­zünk, a hegesztés pedig csak egy a sok közül. Amikor diák voltam és mindenféle dolgot tanítottak nekünk, akkor azt gondoltam, hogy ennek nagy részét úgysem fogom hasz­nálni. Hát ez nem így van! Saját tapasztalatom igazolja, az em­ber elképzelni sem tudja, hogy az élet merre sodoija és milyen úton kell haladnia. Az iskola­padban még fogalmunk sincs, hogy mikor vagy egyáltalán va­laha fogjuk-e hasznosítani az ott tanultakat. Ha nem sajátítjuk el az ismereteket, akkor előfor­dulhat, hogy sajnálni fogjuk, mert hiányát érezzük, de ha megtanultuk, akkor jó, hogy a birtokunkban van, akkor hasz­nosíthatjuk, akkor érezzük iga­zán az értékét. Meggyőződéssel mondhatom, hogy mindent ér­demes megtanulni. — A szavaidból ítélve elé­gedett ember vagy. így van? — Valóban elégedett va­gyok magammal és a körülmé­nyeimmel. Nagyon jó dolog, ami történik velem és ahogy most vagyok. Bőven volt ré­szem sikerben, elismerésben. Természetesen én is törekszem, vágyom a jobbra, de elégedett vagyok azzal, amit elértem. — Milyen terveid vannak a jövőre nézve? — Szeretnék még egy ideig ezen a hajón dolgozni, nem tu­dom, hogy meddig, de itt va­gyok már négy éve és nagyon jól érzem magam. Rendkívül jó a csapat, egyszer sem jutott eszembe, hogy máshova men­jek. Majd valamikor később szeretnék családot alapítani és akkor hazamenni Magyaror­szágra. Bár megházasodtam - feleségem szintén magyar, ő is itt van a hajón - de családot, gyermeket még nem tervezünk. Egyelőre nem érzem úgy, hogy haza kellene mennem, nincse­nek ilyen terveim. — Milyen érzéssel gondolsz vissza az iskoládra? — Mindenkire, minden egyes személyre szívesen em­lékszem vissza, mert valami­lyen módon mindannyian hoz­zájárultak ahhoz, hogy elértem azt, ahol most tartok tudásban, és hogy fizikailag is idekerül­hettem. Az iskolára nagy örömmel gondolok vissza, mert az ott töltött három év alatt mindenkivel jó volt a kapcsola­tom, kellemes élmények kötnek oda. Szeretnék az alkalommal élni és ezúton köszönetét mon­dani Czinege Imre bácsinak, aki rengeteget tanított, törődött velem, velünk. A gyakorlati ta­nárok szintén sokat foglalkoz­tak velünk, Kónya János, Jaksa József és Uitz Vilmos. Üdvöz­löm őket és az erőműves szak­embereket, ismerősöket is. Na­gyon köszönöm, hogy megtaní­tották velem azt, amit kellett. Most érzem, hogy erre milyen nagyon szükség volt. — kedves Peti! Továbbra is érezd ilyen jól magad, és még nagyon sok sikert kívánok! Lovászi Zoltánné Az Arles-i fiúk Francia tanulmányút egyéni szemszögből Február 15. és 23. között Szemes Gábor és Gébért József főiskolai okta­tókkal tanulmányúton voltunk az IRA cégnél Arles-ban (Dél-Francia­­ország). A látogatás célja tapasztalatszerzés volt. Az első itthoni meg­beszéléskor kiderült, hogy elképzelés szerint résztveszünk egy ötnapos tanfolyamon. Szerencsére a franciák jobban ismerték magukat, a három magyar részére külön tartottak egy tanfolyamot (a tipikus résztvevőszámuk egyébként 10-12), így a fordítás a szokásos technikával folyt. Az elő­adás fél 9-től fél 5-ig tartott, közbeiktatott ebédidővel. Az intézet ét­kezdéjében remek koszt volt, a francia konyha részletezésébe ne men­jünk bele, de reggel is bőséges volt a választék, nemcsak a kávé-dzsem-vaj francia szentháromsága várt bennünket. Ebédkor kis flaskák álltak rendelkezésünkre, és választhattunk két csap között: az egyikből vörösbor, a másikból rozé folyt korlátozás nélkül. (Mindez nem különterem volt! Az oktatók és a hallgatók közös étkezdéje). A sajt mellé mindig választhattunk kávé, ananász, banán, kompót vagy egyéb édesség közül, aki bírta volna, akár valamennyit. Odautazás közben éjszaka átéltünk egy valódi mistrált a kocsiban. A 100-120 km sebességű szél majdnem felemelt bennünket és veszélyes kis kavics­csomókat csapkodott a kocsi oldalához (ez volt az az idő, amit terveink szerint alvással szerettünk volna tölteni). Azután végig ragyogó idő volt, rengeteg fát láttunk már teljes virágdíszben. A kissé aggódva vitt egy szál ballonkabátot csak este és reggel vettük fel, akkor sem mindig. A környék igen szép, sziklás hegyek, tengerpart, ókori és középkori építészeti emlékekkel. Gábor nem győzött videózni. Meglepetésünkre nemcsak római, hanem egy ógörög eredetű falu romjait is láttuk. Mind­ezt csak futtában mutogatták meg nekünk kocsiból. (A klasszikus vicc jutott eszünkbe: Ha itt most jobbra néz....-tek volna, látták volna a Dia­dalívet). Józsi barátunk először látta a Földközi-tengert, mindjárt majdnem bele is esett ruhástól, mert lányától szigorú megbízatása volt, hogy vi­gyen haza egy kis üvegben tengervizet. Ajánlottuk ugyan a csapvizet némi sóval, ami csak laboratóriumi eszközökkel leleplezhető stikli lett volna, de az atyai szív pontos reagensnek bizonyult. Magát Arles-t a várost is inkább csak kocsiból láttuk: mire két város­néző kísérletünkre elindultunk, már csak holdvilágnál merenghettünk a Kolosszeum és az antik színház romos körvonalain. A kétezer éves idő­szakra elég szerény fejlődésnek tekinthető, hogy a Kolosszeum falai között gladiátor-viadalok helyett manapság bikaviadalokat rendeznek. Mint egy kis füzetkéből kiderült, a torreádorok túlnyomó többsége spa­nyol, így gyanítom, hogy még az az enyhítő körülmény sem áll fenn, hogy a délfrancia szokás szerinti bikaviadalt űznék itt, aminek az a lé­nyege, hogy a bikát nem ölik meg, csak bátorságuk és ügyességük bi­zonyítékaként letépnek egy, a bika szarvai közé erősített kis csokrot. Egyik este az előadónkhoz voltunk hivatalosak vacsorára. Felesége tősgyökeres magyar, aki bár vagy 20 éve él kinn, tökéletesen beszél magyarul. Volt öröm és volt vendéglátás. Itt derült ki, hogy néhány po­hár bor után előadónk is meg mer kockáztatni néhány magyar szót. Két nap múlva az igazgatóhelyettesnél voltunk, ő az, aid a PHARE prog­ram keretében ezt az egész utat létrehozta. Ráksalátától a véres marha­sültig lángoló palacsintától az ánizslikőrig kóstolgattuk a francia „házi­­kosztot”. Vacsora után leánya zongorázott és énekelt. Mesélték, hogy hamarosan Magyarországra készülnek és itt vesznek a lánynak egy hár­fát, mert itt olcsó (máig sem hiszem). Mint említettem, a környék cso­daszép. Turistaparadicsom. A kb. félmillió lakosú körzetbe évi 15 mil­lió turista látogat el (Nem tévedés! Nekünk is hihetetlen volt, vissza­kérdeztünk!) Csak azt sajnáltuk, hogy oly keveset láthattunk belőle. De hát hivatalos úton voltunk, zsúfolt munkaprogrammal. (Ne feledjük: Régi és jól bevált fogalom a „munkavacsora” is!). Visszafelé reggel hatkor indultunk és néhányszor félórás „kirugó­­dási” pihenővel éjjel fél 2 tájban érkeztünk meg. Végig Gábor vezetett. Hogy miből van ez a fiú?! (Talán csak nem mégis a Red Bull tette, amiből útközben 2-3 dobozzal megivott?) Fáradtan, több kiló írott anyaggal, sok élménnyel és több felszedett kilóval gazdagodva tértünk haza. Vinnay István

Next

/
Thumbnails
Contents