Atomerőmű, 1994 (17. évfolyam, 1-10. szám)

1994-10-01 / 10. szám

4 ATOMERŐMŰ 1994. október Tizedik születésnapját csendben ünnepelte Egy rádiós hangszalagjáról a miniszterhez. A szavai ma sem tűnnek mesterkéltnek, ál-pátoszosnak, hiszen tény­leg nagy dolog volt, hogy si­került életre kelteni ezt a má­sodik reaktorblokkot is, őszin­tén örült mindenki. — A magyar energiarend­szer ismét gazdagabb lett egy nagyon magas szintű létesít­ménnyel - így a miniszter. - Rendkívül fontos, hogy most már Pakson két blokk, össze­sen 880 megawatt teljesít­ménnyel az atomenergetikára alapozva szolgálja a vülamos­­energia igények kielégítését. Ezzel folytatódik az az energi­apolitikai célkitűzés, mely hosszú távon a villamosener­­gia-termelés struktúrájában a nukleáris energiát és a szenet preferálja, kiváltva a szénhid­rogéneket. Elmondta még, hogy egy hónappal a tervezett idő előtt sikerült ezt a blokkot üzembe állítani, s hogy olcsóbb lesz a Pakson termelt áram, mint a szénhidrogén erőművekben. Pónya József, aki ekkor már az atomerőmű vezérigazga­tója volt, a jövőről beszélt. Hogy még két blokkot kell üzembe helyezni, de ezt már rutinosabban csinálják, s hogy a második blokk felterhelése tíz megawattról a száz száza­lékot jelentő 440 megawattra sokkal gyorsabban megy már, mint az elsőnél történt. Itt is az eredeti tervben 72 nap szere­pelt, több megállással, mérés­sel, de a párhuzamos kapcso­láskor - a nagy energiaszük­ség miatt - ezt már negyven napra módosították." Szepesi László a Magyar Rádió szekszárdi tudósítója így emlékszik a 2-es blokk in­dulására: „Még a magyar átomkor hajnalán az első blokkot Mé­hes Lajos, mint miniszter és az MSZMP legfőbb vezetőinek egyike avatta, a második pár­huzamos kapcsolásánál az új ipari miniszter, dr. Kapolyi László volt a fővendég. Ez a kapcsolás is éjjel történt, talán, mert ha valami zavar támad, ekkor okoz legkisebb bajt. S ez nem volt alaptalan óvatosság, hiszen az elsőt is kétszer kel­lett indítani. Valami a generá­tor gerjesztésével nem volt rendben, s mikor a gép a háló­zatra került, a védelem nyom­ban beindult, s leválasztotta Paksot az országos hálózatról, így a felcsattanó tapsba a szi­réna cseppet sem kellemesen visított, s az ünneplők arcán keveredett a lelkesedés és a megdöbbenés. Azután, reggel már vendégsereg nélkül tény­leg megtört a párhuzamos kapcsolás. A második blokk országos hálózatra kapcsolását is a régi magnószalag idézi: — Elindítottuk. - Ezt Pónya József mondja. Majd egy má­sik hang: Tíz megawatt. Átad­juk a turbinásnak. Kezemben a mikrofonnal a szinkronoszkópot figyelem, ami egyre lassabban mozog, aztán felbúg egy jelző és Pó­nya József újra megszólal: párhuzamosan van kapcsolva. Valaki közbeszól, tíz meg­awatt. Ránézek az órára, két óra kettő perc. Utána, ahogy illik, megyek És életrekelt a reaktor Fotó: Gottvald Acsádi Rozália Egyedül vagyok Egyedül vagyok a sárga napvirágok tekintetében. Egyedül, itt a rámhulló percben, az estfeketében. Még így is egyedül. Jaj, testvérem, alkonytekintetű, nézz néha rám, te fűzfagyökerű, mindenütt felsarjadó, holdfényben élő, holddal elfogyó szétfoszló fénynyaláb. Jaj, nézz rám legalább! Sóhajod összeköt a fákkal, sziromhullásos illanással, odataszít a szétszaladó szélbe, utánad nézek ki a messzeségbe, ahol az erdő párakékjét madárszámyakkal szeled szét, s ahol ködgomolyagba rejted el magad. Érted még sírnom sem szabad, mert te vagy nekem a ringó barkaág, a fűcsomó, az árokparti bokros szarkaláb, s a nyári csend, a zizzenő, a forró fénnyel átszövő áldott erő, s te vagy az őszi fényben a pőre las kökénybokor: ágaid között a Hold ha áthajol megérintenélek. Te nyúlj utánam, én minden mozdulattól félek! Egyedül állok a napvirágok sápadt tekintetében. Nézz rám, testvérem, nézz rám egészen, fordulj felém, mutasd felhővé változott arcodat, hadd lássam, hadd tanuljam örökös harcodat a megmaradásért! Nem szólítanálak téged semmi másért, de nem segíthet más nekem. Meggyötört Föld a szerelem, a barátságok kihűlt égitestek. Engedd, hogy holdfénytested izzásában égjek! Jaj, testvérem, taníts megmaradni! Készülődök hulló falevélnek. Acsádi Rozália paksi tanárnő és László Kovács Gyula a tavasszal közö­sen adták ki verseskötetüket. Abból vet­tük a fenti verset. Katalin és József Pakson, július 30-án volt az esküvőjük. Prantner József, 1968-as születésű a szekszárdi Rózsa Ferenc szakközépisko­lában érettségizett, majd sike­resen felvételizett a kecske­méti Gépipari és Automatizá­lási Főiskolára. 1989-ben üzemmérnöki diplomát ka­pott. 1987-ben tanulmányi szerződést kötött a PAV-val, így a diploma megszerzése után ide jött dolgozni. Az Irá­nyítástechnikai Főmérnökség Műszerkarbantartó osztályán üzemmérnök és a szekunder­­köri műszerek, főleg regisztrá­lók karbantartási és üzemelte­tési problémáival foglalkozik. Felesége Mittler Katalin, szin­tén paksi, és a Dunacenter Therm Kft-nél adminisztrá­torként dolgozik, a PA-Rt. te­rületén. Itt is ismerkedtek meg. Lakásproblémájuk meg­oldódott, ugyanis az Rt-től 1993-ban két szobás lakást kaptak, amit a balatonfüredi nászút után birtokba vettek. MM Mennyi az annyi? Manapság csak kapkodjuk a fejünket, tévé, rádió, napi­sajtók hemzsegnek az áremel­kedésekről szóló híradásoktól. Szinte felüdülés, ha olyasmit olvashatunk, hogy ötven szá­zalékkal kevesebb valami. Ilyen például a Delma Light margarin zsírtartalma. Két helyen piros betűvel nyom­tatva olvasható a dobozán. De se a tévé, se a rádió nem ren­dezett sajtófogadást ebből az alkalomból... Pedig nem akármiről van szó. Ha ötven százalékkal kevesebb a zsírtar­talma, bizonyára a vér kolesz­terin tartalma is, meg a vér­nyomásom is ötven százalék­kal kevesebb... Már napok óta nem szedem a tenziomint... Még áprilisban voltam a do­kinál felíratni, de az már rég elfogyott. Mindig holnap akartam átmenni hozzá fel­íratni... Atya-Máriaü! Ötven szá­zalékkal kevesebb... De akkor már vérnyomásom sincs... Azonnal a dokit... Nincs bent? Mi a bajom? Az nincs, csak ötven százalékkal keve­sebb a vérnyomásom. Puló­ver? Ja, a pulzusom. Az van. Kettő is. Mindig hordom ma­f amnál. Egyik a jobb, másik a al csuklómon. Jó, ha van tar­talékban is... Hogy mennyit ver? Egy-kettő-három... szá­­zegy-százkettó... Ez sok? El­romlott a vekkerem, egy óra alatt kettőt siet... Mennyi a pontos idő? Azonnal... Nulla-nyolc: tizenegyóraöt­­venpercötvenöt másodperc... Nem erre gondolt? Hogy ná­lam hányára? Mindjárt mon­dom... Lehet, hogy az a bajom, hogy nem tudom mennyi az annyi, meg, hogy van e vér­nyomásom... Kattttt... Le­tette... Pedig csak azt akartam megtudni, ha ötven százalék­kal kevesebb... Most ki fogja megmondani? meg a vér­nyomásommal most mi van? A hónapok óta tartó afrikai kánikula... Lehet, hogy már a családorvosom is új... Pedig szörnyen kíváncsi vagyok: ha ötven százalékkal kevesebb... Meg a vérnyomásom is... Mi­kor is rendel a doki? Ha páros hét akkor délután. Vagy dél­előtt... Hiszen április óta újra szabályoztak mindent... meg csereberélnek is... Meg ötven százalékkal kevesebb is... Mi kevesebb??? MI meny­nyi??? Ez már tényleg sokk... Holnap át kell mennem a do­kihoz. Délelőtt... Meg délután is... Ami biztos... Majd ó megmondja... Apar!!!! Csengettek!!! Nem hallod??? Ja, lehet, hogy az új postás, az új huszonötforintos bé­­lyéggel, rajta az új arckép­pel... MmmM. Szerencsés az, aki intelligens emberekkel dolgozik „Az ember békében legyen önmagával..." A mai kor embere egyre nagyobb kihívásokkal szem­besül. Sok az ingerlékeny, gondoktól feszült arc. Ebben a világban öröm találkozni olyan emberekkel, akik tud­nak a másikra mosolyogni, tudnak jókedvűek lenni és egy-egy vidám, barátságos szót szólni. Pálmai István technológiai fejlesztési cso­portvezető, a Hulladékkeze­lési és Vegy.Fejl. Osztály dol­gozója is közéjük tartozik. Ót nem látják mogorvának, rosszkedvűnek. — Mi rejlik e mindig barát­ságos mosoly mögött, honnan ered ez a pozitív kisugárzás? — Ez nálam alapvetően természeti adottság. Az arcon a gondolatok nagymértékben tükröződnek, s megmutatják mi rejlik a lélekben. Úgy lát­szik én szerencsés vagyok, hogy ilyennek születtem, ilyennek látnak. Bár tudatos­ság is van a dologban, mert erkölcsi kérdésnek tartom, hogy a saját bajaimat, gondja­imat ne érzékeltessem rossz arckifejezéssel, gondoktól re­dőző homlokkal, vagy mo­­dortalansággal másokkal. A sors kisebb-nagyobb mértékben mindenkit meg­gyötör és megpróbálja meg­változtatni az alapvetően po­zitív beállítottságát. Ekkor játszik szerepet az, hogy az ember békében van-e a világ­gal, békében van-e önmagá­val. Az ember képes átélni az elviselhetetlennek hitt csapá­sokat is. A második kisfiam meghalt leukémiában, és fel­eségemmel együtt kénytele­nek voltunk végignézni a ha­lálát másfél éves betegség után. Máig sem tudom, ho­gyan voltam képes mindezt elviselni, túljutni rajta, talpra állni és menni tovább. Talán azért, mert a dolgokban hosz­szabb távon bizonyos igaz­ságtartalom van, az „Isten hosszabb távon működik". Született egy harmadik kisfi­únk, ő sokban hasonlít az el­hunyt gyermekünkre. Ez nagymértékben segített raj­tunk. Tudni kell örülni a kevés jónak is, amit az élet ad. Min­den emberben valahol na­gyon mélyen van valami, amit ethosznak lehet nevezni, és ez feltétlen parancsként működve képessé teheti az embert egy alapvetően pozi­tív életszemléletre. — A munkahelyén hogy érzi magát? — Meglehetősen régóta - 1976 májusától - vagyok az erőműnél. Sok munkahelyet megéltem, sok munkatársat és főnököt megismertem. Sokszor voltam szerencsés, amikor kifejezetten értelmes, józan gondolkodású, intelli­gens emberekkel dolgozhat­tam együtt és voltak, akik a kudarctűrő képességeimet is kellőképpen tréningezték. Nem az a nagy dolog, ha az egyébként is szeretetreméltó embereket szeretjük, hanem a nagyképű, rossz modorú em­bereket a „szeresd felebará­todat, mint tenmagadat" atti­tűddel tudjuk megközelíteni. A kulcsgondolat ennek kap­csán, ne legyünk haragtartók. Igyekszem úgy élni, hogy a vágyaim ne nagyon előzzék meg a lehetőségeimet, hogy soha ne akarjak olyasmit el­érni, amelyre nincs reális le­hetőségem. És tudjunk örülni mások sikerének. Aki erre nem képes, az nagyon sajná­latra méltó, és akinek nem jó a kudarctűrése az elveszett ember, és előbb-utóbb mo­gorva, boldogtalan lesz. Ha én most munka nélkül lennék, akkor természetesen sokkal nehezebben beszél­hetnék valamiféle pozitív életszemléletről. A pozitív, bizakodó gondolkodásmó­dom nagy mértékben kö­szönhető annak, hogy egy ilyen stabil cégnél dolgozom, mint az atomerőmű. — Gondolom, ez a pozitív szemlélet a családban is él. — Igen, ez így van. A fel­eségemmel ebben is erősítjük egymást. Együtt éltük meg beteg kisfiúnk elvesztését. Nagyon kemények tudtunk maradni. Ez az élmény any­­nyira összekötött bennünket, hogy azt hiszem, nyugodtan mondhatom: a mi házassá­gunk kiállta az idő próbáját. Jó házasságban, jó családi éle­tet élünk. Felszabadító az is, hogy sokszor csinálhattam olyas­mit, ami örömet okozott. Pél­dául tanítottam. Filozófiát. Ezen kívül van egy óriási si­kerélményem: 1983-ban el­nyomtam az utolsó cigaret­támat, s megfutottam az első kilométeremet. Azóta 12 ma­ratoni versenyen vagyok túl. Életformámmá vált a futás és bizonyos mértékig a triatlon. Ha valami bánatom van, el­megyek futni. Ilyenkor az ember kiizzadja magából a bajt. Mindenkinek tudom ajánlani, próbáljon meg va­lami hasonló elfoglaltságot találni magának. Vannak olyan típusú em­berek, ide tartozom én is, aki­nek nagyon nagy önbecsülést ad, ha valami olyan dolgot csinált meg, amiről korábban azt hitte, biztosan nem sikerül neki. Én így vagyok az angol­lal. Most már középfokú nyelvvizsgám van, és két an­golnyelvű előadást tartottam eddig. Az önbecsülés szüksé­ges ahhoz, hogy az ember bé­kében legyen önmagával, a leikével, a külvilággal. Ez egyben az én életszemléletem is: „Az ember békében legyen önmagával." Lovászi Zoltánná Fotó: F. Zs.

Next

/
Thumbnails
Contents