Atomerőmű, 1994 (17. évfolyam, 1-10. szám)
1994-04-01 / 4. szám
12 ATOMERŐMŰ 1994. ÁPRILIS M. G.-től Szögletes gázolajjal a Tejúton Csak annak ajánlom elolvasásra, aki naponta buszozik az erőműbe, és jók az idegei Fotó: Gottvald Károly A Tolnai Népújság munkatársa, Gottvald Károly fotóit díjazták (2. helyezés) a Budapesti Tavaszi Fesztivál és az Európai Kulturális Hónap keretében rendezett Sajtófotó ’93 pályázaton. A szoros mezőnyben - 120 szerző 1750 fotót küldött be 513 képet állítottak ki a Néprajzi Múzeumban. Mi is gratulálunk a sikerhez. Tizenhat éves koromtól, közel 30 éve kelek korábban, mint ahogy a szervezetem kívánná. Egy ideje elég rosszul is alszom. Este elég sokáig szenvedtem a tv előtt. Rosszul ébredtem és ami a legszomorúbb, hogy később, mint szoktam. Ébredési szindróma! Hány óra? Beérek öt óra ötvenre? Úristen, elkések! Nem mintha manapság lenne ennek valami jelentősége, de a megszokás kötelez, és még sok más is. Gyors öltözés, nem a fűzős cipő, nem kell minden gombot begombolni - majd a buszon a többit - még szerencse, hogy este borotválkoztam. A rádió híreiből nem hallok semmit, csak kapkodok, és öt másodpercenként az órámat nézem. A fürdőszobában a villany biztosan égve maradt, a bejárati ajtót úgy becsapom, csak úgy dong a ház, rohanok. Ötven méter a másik ház sarkáig, ahonnan már látom, bent áll-e a busz. Addig gyors leltár: a táskám itt van, belépőkártyák megvannak, nem fésülködtem, a reggeli otthon maradt. Tovább nem foglalkozom a dologgal, már csak a buszra koncentrálok. Két perc késésem van, ilyenkor mór kb. itt kellene az iskola mellett lenni a buszomnak. Jóindulatú, lassú fáradt tempóban szokott érkezni. Néha én is megnyugszom tőle. Biztosan neki is korai ez a felkelés. Most vagy már bent áll a megállóban, vagy előbb jött és már el is ment. Itthagyott? Nem áll ott, hátra nézek, még nem is jön. A megállóban elég sokan állnak. Megmenekültem! Még nem ment el a busz. Rohanó lépteimet elegánsra rendezem, a megszokott tempóban igyekszem tovább. Itt a megálló. Jó reggelt, sziasztok. Leteszem a táskám, és rutinosan az órámra pillantok. Atyám! Az igaz, hogy én is késtem, no de a busz is? Többen mondják: kimaradt egy járat és ráadásul a „huszonötös” is késik. A fókuszt még nehezen állító szememmel, a tavaszi lombtalan gallyak között felfedezem a négy fénypontot. Jön a busz! Most ér a sarokra és már kanyarodik is. Ő az, megismerem a tempójából. Lehet, hogy ő is rosszul ébredt? A fenébe sofőr úr, nyomd már azt a gázpedált! Nem veszed észre, hogy késésben vagy? Én már tiszta ideg vagyok. „Ötórahuszonhét”! Méltóságteljesen, mint hogyha teli fazék forró húslevest hozna, beáll a megállóba. Kinyílik az első ajtó. Én a hátsónál állok. Eszembe jutnak a törökök. Eger vára alatt, mit érezhették. Nem nyílik a hátsó ajtó. Már elindulunk előre, amikor látom, az elöl felszállók tömegével a sofőr sodródik a hátsó ajtó irányába. Mire mindenki a buszon van, addigra kiszedi azt a törött kapanyelet, amelyik elreteszelte az ajtót. Végre kinyílik az ajtó. Itt már csak én szállók fel. Az ülőhely már nem szempont! A sofőr ismét átverekszi magát az éppen helyet foglalók között. Hopp, ott van még egy hely a jobb hátsó kerék felett! Jó lesz ez is. Már mindenki ül. A gép pöfög. A fenébe, indulj már! Hallom a megnyugtató, szokásos tompa recsegést alulról, ami azt jelenti, sebességben van a gép. „Öthuszonkilenc”! Egy nagy lökés. Az összes álomba szenderülő fej előre, majd hátra vágódik, táskák, szatyrok jelennek meg a légtérben és landolnak az utasok fején. A gép lefulladt! „Kilencszázhetvenhét” óta van csak jogosítványom, de ezzel is meg tudom állapítani, kb. negyedikkel indult volna. Azért a busz sem hülye. Jogosítványa nincs ugyan, de a fizikát azért tudja. Indítózás. Harmadikra beröffen az öreg dízelgép. Reménykedem, hogy talál a sofőr a negyedik alatt valami alacsonyabb fokozatot, amivel elindulunk. Sikerült, meglódulunk. Már várnám, hogy nyomja a gázt, és feljebb kapcsol, de már megy is előre a fejem. Fékez?! Mi történt? Egy régi kedves ismerőse stoppol a sötétben. Ő is biztosan késésben van. Úristen csak el tudjon ismét indulni! Az ismerős jó hatással lehet rá, mert eltalálta az elinduláshoz szükséges sebességfokozatot. És már gurulunk is, már látom a JÉÉ diszkont lámpáit. Itt a következő megálló. Felszáll az a pár ember és már repülünk az erőműbe. Diszkrét fékezés. De hiszen ez még nem a megálló! Udvariasan kicsalogatjuk a diszkont parkolójából a tejeskocsit, és szinte már gyakorlottan indulunk. Itt a megálló. Elegánsan, mint egy diplomáciai „Cadillac”, beáll a megállóba. Illetve majdnem. Egy kilövés és egy sikeres landolás után nyugtázom, hogy szokásához híven a jobb hátsó kerékkel felugratott a járdaszegélyre. Nem baj. Az órámra pillantok: „ötharminckettő”. Kinyílik az első ajtó. A hátsó nem. A megállóban állók áttódulnak az első ajtóhoz. A türelmetlenebbek kopognak a hátsó ajtón. Nem tudni, hogy ennek vagy a többszöri nyitási kísérletnek köszönhetően, kinyílik a hátsó ajtó is. Már fent is van mindenki. Koncentrálok. Ha most negyedikkel indul, akkor sincs baj, mert lejtőn állunk, így biztosan sikerülni fog. Úgy is van! Negyedik, ugrál a fejünk előre-hátra, de azért elindulunk. Kilövés, huppanás ismét. Kifelé menetben a megállóból megint padkázás. Hogy miért pont ma ültem a jobb hátsó kerék fölé? Na most már völgynek megy a szekér, nagy baj nem lehet. A kanyarban elegáns tiszteletadással balra, a Szabó Erzsébet utcánál jobbra, és máris az Újtemplom utcai torkolat. Balra felfelé, ötven méterre látom a másik megállóból indul egy csuklós busz. (Népszerű nevén „hernyó”.) Szerény „B” kategóriás vezetői jogosítványom silány tudásanyagával is vállalnám - még ezzel a busszal is - a csuklós előtti jobbra kikanyarodást. A mi sofőrünk azonban nem kockáztat. Megváija, még a csuklós tevéket felizgató lassúsággal elhimbálózik előttünk. Az ébredési szindrómám úgy tűnik, kezd átalakulni elkésési szindrómává. Lecsatolom az órám, és a markomba csempészve - hogy a mellettem ülő ne lássa - folyamatosan nézem az idő múlását. Nem mintha segítene a dolgon valamit, de legalább tudom mitől vagyok nyugtalan. Végre kikanyarodunk az Újtemplom utcára. Jön a templommal szembeni megálló, fut át az agyamon. No, de nincs semmi baj, itt megy a csuklós előttünk. Az majd megáll, felveszi az erőműves utasokat, mi pedig suhanhatunk tovább. Úgy is van. Megnyugtatóan villannak a csuklós vörös féklámpái. Már készülök a kikerülési manőver gravitációs hatásaira, amikor érzem, lassul a busz. Vagy tizenöt változat fut át az agyamon, mi is történhetett. Odaérünk a csuklós mögé. Megállunk. Hát azért milyen figyelmetlen és önző vagyok én így késésben?! Lehet, hogy a csuklós nem az erőműbe, hanem az Óvárosba megy. így most nekünk kell felvennünk az erőműves utasokat. Hiába ez a sofőr azért csak tudja a dolgát. A csuklós kiáll, mi beállunk. A megálló üres. Látom, ott ülök a jobb hátsó keréken. Az ajtók - most már gyakorlottan, egyszerre - nyílnak. Természetesen nem száll fel senki. Megszólal az elindulás biztos szándékát jelző csengő, az ajtók nagy nehezen becsukódnak. Elindulunk ismét negyedikkel. Kifelé hajtva a megállóból padkázás, repülés, landolás, zakatolni kezd az agyam. Markomban szorítom karórám műanyag szíjját. Érzem, hogy izzad a tenyerem. Ez nálam az idegesség jele. És végre itt ez az aranyos Tolnai út. Végre, hogy látom! Innen már minden simán fog menni. Egy jobb kanyar és már rajta is vagyunk. Neeem?! Erős fékezés. Kinézek balra az Óváros felé. Már amennyire én a jobb hátsó kerékről látok, biztosan meg tudom ítélni, hogy abból az irányból nincs akadálya a kikanyarodásnak. Hát akkor miért nem megyünk?? Az órámra pillantok, „ötharmincöt”. Rövid latolgatás: ha innen tíz perc alatt beérünk, akkor még öt percem van az erőműves buszmegállótól a „spec, laborban” lévő munkahelyem blokkolóóráját elérni. Borotvaélen táncol a dolog. A sofőrünk komótosan körülnéz, majd miután a busz összes utasával együtt megállapítja, hogy ötszáz méteres körzetben nincs mozgó gépjármű, elindulunk. Megint negyedikben. Olyan ez, mintha szögletes lenne a gázolaj. Előre-hátra ugrál a fejünk, de sikerül a manőver. Elégedetlenül nyugtázom, hogy a csuklós ott megy előttünk, illetve éppen most áll be a Tolnai úti megállóba. Már nem is foglalkozom vele. Mi a francot idegesítsem magam ilyennel? Hirtelen fogadok magammal. Habár a csuklós megállt és felvette az erőműves dolgozókat, mi is meg fogunk állni. Vagy mégsem? Ha nem állunk meg, ma nem iszom kávét! Ha megállunk? Akkor biztosan elkések. Megállunk lassan, elegánsan. Lehet, hogy a csuklós Tolnára vagy Szekszárdra megy, és én erről nem tudok? Holtbiztos, hogy nem megy!! No, de tényleg, ketten állnak a megállóban. Most már nem szégyellem magam, ha arra gondolok, hogy itt kellene hagyni őket. Sofőrünk kinyitja az ajtókat. Rövid beszélgetés után kideríti, hogy az ott álló két fiatalember Szekszárdra utazik, tehát nem az erőműbe. Azt nem értem, hogy akkor miért nem szálltak fel a valószínűleg Szekszárdra közlekedő csuklósra, de most már mindegy is. Vagy mégsem Szekszárdra ment a csuklós? Megőrjít ez a sofőr. Tisztázódik a helyzet, az ajtó becsukódik. Indulás negyedikkel, szögletes gázolaj, ugrál a fejünk, szökdécselünk, mint egy kenguru. Végre itt a 6-os út. Olyan ez számomra, mint amikor az űrben a több száz milliárd fényévre tévedt űrhajós megtalálja a Tejutat. Bár sem a kölesdi’úton, sem a 6-os úton nem jön senki, úgy mászunk ki a „hatosra”, mint a tetű. Forró golyók a szemeim, izzad a tarkóm, viszket a fülem. Csak az órámon tudom a feszültségemet feloldani, amit úgy szorítok, hogy szinte már folyik a leve. Már a kihajtósávon vagyunk. Sofőr úr! Tűz! Gázt! Nem!? Addig bénázott a sofőr amíg Budapest felől fel nem tűnt valami fény. Megvárjuk? Megvárjuk! Még szerencse, hogy gyorsan elsuhan előttünk. Végre a hatoson vagyunk. Megyünk, megyünk, megyünk! Boldogan intek búcsút a tűzoltóság épületének, de már kombinálok. Ha olyan helyen éljük utol a csuklóst, ahol nem tudunk előzni, biztosan mögötte fogunk cammogni az erőműig. Természetesen nem érjük utol, pedig tudott dolog, hogy a csuklós az Ikarus leglassabb gépjárműve. A „Négyökrös szekér”, hogy miért pont ez a Petőfi-vers jut eszembe...? Az órámra nézek, „ötharminckilenc”. Itt már csak a csoda segíthet. No, de már kanyarodunk is az erőműves útra. Innen már minden sima ügy. Nincs nagy forgalom. Ekkor belém nyilall valami. Itt van még egy megálló. Az egész heti kávémat felajánlom, ha nem állunk meg. Végül is itt már nagyon kevesen szállnak le, és miért pont a mi buszunkon lenne az, aki itt akar leszállni? Uramisten! Megállt! Ki száll le? A sofőr ismerőse, akit két megálló között a lakótelepen felvett. Elindulunk. Felcsatolom az órámat, idegességemben a másik kezemre. Pedig furcsálom is, milyen nehezen megy. „Ötnegyvenhárom”. Mereven nézem a mellettünk elballagó KRESZ-táblán látható, könnyedén ugró szarvast. Neki ugyanaz jelenti a veszélyt ami nekem. Már haragszom az egész világra. Úgy tűnik tegnap óta valaki ezt az útszakaszt megnyújtotta. Mintha soha nem akarnánk a meteorológiai állomáshoz érni. yégre itt van. Örülnöm kéne neki, de haragszom rá. Nézem az órám: negyven másodpercet várunk a balról-jobbról jövő járműveket elengedve. És itt a megváltás, a végállomás. Beértünk. Hol áll meg ez a gázolajszagú, környezetszennyező rozsdatemető. A legutolsó - az ötös - megállónál. Előtte még ott van négy üres hely, de ez a batár leghátul áll meg. Felpattanok az ülésről. Eszeveszetten tolakszom. Az ismerőseim csodálkozva néznek rám. Sportosan leugrok a lépcsőről, s lépteimet szaporítva elindulok az erőmű irányába. Kiürült, mozgó börtönöm felhörög mögöttem, és nagy recsegések közepette szökdécselve elindul. Egyszerre érünk az ominózus kanyarhoz. A busz jobbra megy vissza a lakótelepre, én egyenesen át rohannék az erőmű felé. De nem. Ez a dízelhajtású „Kínai fal” még most is feltart. Egy beteg csiga lassússágával, hatalmas füstfelhőt engedve átkúszik előttünk és a sofőr kedélyesen kiintegetve a volán mögül elköszön tőlünk. Az órámat nézném, de hová lett? Ja, a másik kezemre csatoltam. Belépés az „Fl”-en. Idegességemben a beléptető rendszer óráját elfelejtem megnézni. Futok. Odaérve a blokkolóórához, belevágom a blokkolókártyám és nyomom a gombot. Kiveszem a kártyát, a látványtól kicsit megszédülök. Öt óra negyvennyolc van rajta. Nézem az órámat, öt óra ötvenet mutat. Az nem lehet, hogy megúsztam? Hiába, vannak az életnek néha váratlan ajándékai is. Zilált, kócos, izzadt vagyok, nem beszélve az idegállapotomról. Beesek a munkahelyemre. A központi órára pillantva megrökönyödve látom, az is két perccel kevesebbet mutat, mint az én órám. Lehet, hogy sietne az órám? De hát akkor feleslegesen idegeskedtem?! Vetkőzés közben szikrákat szórva sül ki belőlem az elmúlt perc minden feszültsége. Elmesélem kollégámnak zilált fizikai és idegállapotom okát, miközben ő egyre vidámabb lesz. (Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire szórakoztató.) A történetem végén, amikor kiderül, hogy csupán a két percet siető órám mindennek az oka, így szól: látod így jár mindenki, aki a szabadpéntekjén bejön dolgozni! Tényleg! Ma szabadpéntekes vagyok. Ma nem is kellett volna bejönnöm dolgozni! Anyám!Ne haragudj, hogy amikor fájdalmak közt egy normális embert akartál a világra hozni, nem közölhettem veled, hogy kár a szenvedésért! Károly több évtizede lencsevégre kapja és hírül adja az atomerőmű életével kapcsolatos eseményeket. Az utókor számára megörökíti a fontos pillanatokat; az atomerő-A felhívást a városi televízióban láttam. Az ESZI III/C osztálya olaszországi sítáborba indul, a csoportban van még néhány szabad hely. Régi vágyam volt, hogy egyszer kipróbáljam ezt a téli sportot. Sílécem ugyan nincs, de az ESZI-ben megnyugtatnak, nekem és négyéves Anna lányomnak is jut léc, a részvételi díj sem túl magas. Hajnali egykor gyülekezünk az indulási helyen. Az osztály nagy részét természetesen kikísérik a szülők, Gyula, a sofőr indít, kezdődik a nagy kaland. Hajnalra elhagyjuk Magyarországot, osztrák területen robogunk tovább. Zászlóbontás. No, ne valami politikai pártra gondoljanak. Mindössze az történt, hogy épp az indulásra készült el a Lehoczky Marcsi által tervezett és alkotott osztálylobogó. Az egyesített Európa jellegére utaló körben tizennégy csillag, rajta a tizennégy tanuló óvodáskori jele. Mellette három hullócsillag az első évfolyam óta eltávozott három tanulót jelzi. Az egyébként kék színű zászlóban középen a csillagok között az ESZI jelképe, a keret pedig nemzeti színű. Legfelül a nap, ez jelzi az osztályfőnököt, belsejében labda, síléc, kenulapát. A hátoldalon pedig Magyarország térképe, külön jelölve rajta Paks és a nem paksiak lakóhelyei. Délelőtt elérjük az olasz határt. A tarvisiói síközpont megdöbbent. A hójelentésekkel ellentétben tombol a tavasz. A hóvastagság 0, azaz nulla centiméter. Csivitelnek a madarak, rügyeznek a fák, mi mégis aggódunk, mi lesz, ha a mi szálláshelyünkön se lesz hó, de az osztályfőnök megnyugtatja a csapatot. Indulunk tovább Cortina d’Ampezzo felé. A Dolomitok sziklacsipkéi, hófödte csúcsai kísérik utunkat. Sappadánál látunk először sízőket, 1200 méter magasan vagyunk. Többen kérdezik Leskó László osztályfőnököt: mi milyen magasan fogunk síelni? Meglep a válasz: szállásunk 1900 méteren lesz, a sípályák pedig 2500 méterig tartanak... Megcsodáljuk Cortinát, az olasz és külföldi milliomosok kedvenc síterepét, ahol már jócskán van hó, pedig még mindig háromszáz méterrel alacsonyabban vagyunk, mint ahova megyünk. De hova is megyünk valójában? Nos, egy 1150 méter magasan levő faluból induló, a 2033 méteres Paso di Walles hágón át vezető út mellett van egy apartmantelep. Tavaly teljesen felújították, ezért az elmúlt télen nem üzemelt, az idén nyitották újra. Egy pesti utazási iroda viszonylag olcsón bérelte ki egy részét az idei télre. Mivel az osztályfőnök ennek az irodának szervez vadvízi túrákat, az iroda biztosított egy busznyi helyet ebben az időpontban. mű alapkőletételét, az első blokk indítását. Lefotózza az ünnepeinket, az eredményeket jelző grafikonokat, de a meg nem szólaló szirénát is. Közeledünk az úticélhoz, amikor buszunk bal első kereke úgy dönt, nem strapálja tovább magát, egyszerűen leereszt. Gyula olyan helyen szerel, ahol valószínű, életében sosem. A tizenegy százalékos lejtőn a busz előtt és mögött ötven méterrel egyaránt kanyar, mellette a Lagazoui hegycsúcs sakkbástyára emlékeztető 2803 méter magas fantasztikus kupolája, az úton pedig hömpölyögnek a sípályákról a falvakba tartó sízők gépkocsijai. A defekt és a kerülő miatt kissé késve érkezünk. A buszból kilépve álmélkodunk, a parkoló mellett nyolcvan centis hó, a ház előtt közvetlenül a sípályák. Gyorsan elhelyezkedünk szálláshelyünkön, ami nem tipikusan diákszállás. Minden szobában berendezett konyha, fürdőszoba és fából készült bútorok. Mi egy galériás apartmanban kaptunk helyet. Ablakunkból reggelente a napfényben úszó havas hegycsúcsokat csodálhattuk. Már rögtön első nap minden apró zugot felfedeztünk a házban. Az első emeleten mindenki ingyen használhatta a konditermet és a szaunát. Ajátékterem se állt sokáig üresen, az automaták mellett a pinpong- és biliárdasztal is gazdára, azaz játékosra talált. A folyosó végén volt a síszerviz, ahol vásárolni lehetett apróbb dolgokat, valamint léckölcsönzéssel és kisebb javítások elvégzésével állt a rendelkezésünkre. A recepció melletti társalgó remek helyet kínált az esti kártyapartik lebonyolítására. Első nap mindenki kézhez kapta síbérletét és hozzá egy térképet a környező hegyek sípályáiról. Nem volt könnyű feladat kiválasztani merre is induljon az ember, ugyanis egy bérlettel három hegyet lehetett, úgymond besíelni. A SUSSY-rezidenciától indulva - ez a mi szálláshelyünk - Pradazzon, Cal Margheritán keresztül egészen San Pellegrinóig. A síbuszokkal a túrázni vágyók bejárhatták a környező hágókat, és kipróbálhatták a távolabbi pályákat is. Egész héten csodálatos időnk volt. Már reggel hét órakor sütött a nap, gyönyörű kék volt az ég. Az első lift fél kilenckor indult, de többen addigra már lesíeltek a szomszéd faluba és a libegőszerű francia lifttel jöttek fel, hogy újabb túrát kezdhessenek. Hamar elszállt az egy hét. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, és itt most nemcsak a középiskolásokra gondolok, mert az egy-, négy, hét- és tízéves korosztály is képviseltette magát. A kezdő síelőknek ez idő alatt volt bőven lehetőségük, hogy gyakorlatot szerezzenek. Utolsó nap már mindenki le tudott jönni a középnehéz pályákon. A tiszta levegő, a napsütés megtette hatását, mindenki barnára sülve érkezett haza, az itthoniak nem kis meglepetésére. Ja, és még valami! Sikerült a szállásadóval megegyezni Jövőre szívesen lát közvetlenül is paksi csoportot, így az utazási irodát elhagyva még olcsóbb is lehet majd ez a sítábor. Márciusi hógolyó, avagy Diáksízőkkel a Dolomitokban
