Atomerőmű, 1992 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
4 ATOMERŐMŰ A magenergia hasznosításának nemcsak jelene, de jövője is van Magyarországon Lévai András akadémikussal, a Budapesti Műszaki Egyetem nyugalmazott egyetemi tanárával beszélget dr. Csőm Gyula egyetemi tanár, a BME Nukleáris Technikai Intézet igazgatója Tisztelt professzor úr, az elmúlt évben ön megkapta a Budapesti Műszaki Egyetem által kiadható legnagyobb kitüntetést, az egyetem tiszteletbeli doktora lett. Néhány héttel ezelőtt - elsőként - átvehette a Magyar Nukleáris Társaság által alapított Szilárd Leó-díjat. Néhány napja kapta meg a Paksi Atomerőmű Rt. arany céggyűrűjét. E három kitüntetés - a számos korábbival együtt - egy igen gazdag életút elismerését jelzi. Jelzi a tudományos kutatásban, az oktatásban és a mérnöki gyakorlatban elért eredményeket, amelyek hazánk energetikájára meghatározóak voltak az elmúlt 50 évben és még ma is gazdagítják életünket. Abban a szerencsében részesültem, hogy professzor úr tanítványa lehettem, hosszú ideig voltam közvetlen munkatársa az ERÖTERV- ben, illetve a BME hőerőmű tanszékén, s az egyetemi atomreaktorhoz történt kinevezésem óta is egészen mostanáig igen szoros szakmai kapcsolatban vagyok önnel. Emiatt van alapom annak kijelentésére, hogy e kitüntetések méltó helyre kerültek. A mai fiatalabbak szerény köszönetét is jelentik azért, amit ön adott az energetikának, ezen belül is a magyar energetikának, azért amit öntől kaptak szakmai tudásban, emberségben, emberi tartásban. Mindenekelőtt arra kérem professzor urat, beszéljen röviden arról, hogyan kezdődött e gazdag életút? Kedves Gyula barátom - engedd meg, hogy így szólítsalak -, köszönöm elismerő szavaidat, melyek igazán zavarba hoznak. Első kérdésed szakmai tevékenységem kezdeti éveire vonatkozik. Több mint 60 évvel ezelőtt szereztem gépészmérnöki diplomát a Bécsi Műszaki Egyetemen. Abban az időben a gépészmérnök öszszefoglalóbb fogalom volt, mint ma a specializálódások korában. Ennek megfelelően első munkám - Romániában - tulajdonképpen elég távol állt attól, amit a műegyetemen tanultam. A kohóiparban sikerült állást szereznem az akkori világgazdasági válság idején. Szerencsére azonban azonnal energetikával kapcsolatos feladatot kaptam, ipari kemencék, Siemens—Martin-kemencék, hengersorok energiaellátását kellett megoldanom. Irányítóként részt vettem egy 100 m esésmagasságú vízerőmű-építésben is. • Romániából 1940 végén kerültem Magyarországra, ahol a Weiss Manfréd Műveknél sikerült elhelyezkednem. Itt egy-két kisebb feladat megoldása után 1941-ben, tehát több mint 50 évvel ezelőtt, ami saját kezdeményezésemre épült, megkaptam a csepeli nagynyomású erőmű korszerűsítési, illetve bővítési feladatát. Nem egészen 2 év alatt megépítettük az ország első 100 ata, 500 °C kezdő gőzparaméterű ipari erőművét. E munka sikeres elvégzése tulajdonképpen további szakmai tevékenységemet is megalapozta, ennek köszönhetem megbízásomat a műegyetemre is. Részben ennek is következménye volt az ERŐTERV megalapítása, amelynek első igazgatója lettem. Az elmondottakból kitűnik, hogy máraz első 10 év mérnöki munkája is jelzi professzor úr tevékenységének széles spektrumát és azt, hogy az újabb és újabb szakmai kihívások mindig készen találták a válaszra. Ez nyilván a mindig megújulásra kész embert is jelzi. Ismeretes, hogy 1955-ben az első genfi atomenergia-konferencia előadásai révén az egész világ megismerte az atomenergetikában elért eredményeket, amelyek addig néhány ország féltve őrzött titkai voltak. Tudom, hogy amint professzor úr megismerte ezeket, azonnal elkezdett komolyan foglalkozni a magenergia-hasznosítás kérdésével, s különösen annak hazai alkalmazási lehetőségeivel is feltételeivel. Hallhatnánk ezekről az évekről valamit? Az 1955-ben megtartott első genfi atomenergia-konferencián kerültek először nyilvánosságra a magenergia békés célú hasznosításának technikai lehetőségei. Ez egy hallatlanul érdekes új terület volt az energetikában, hiszen az energiafelszabadítás nem kémiai reakciók, illetve nem mozgási energia (víz, szél) révén, hanem magreakciók - maghasadás - eredményeként valósul meg. A magenergia felszabadítása nagy távlatokat nyitott az emberiség előtt, hiszen megszüntette azokat a korlátokat, amelyek a hagyományos energiahordozók véges készleteiből adódtak. Nem véletlen, hogy hazánk számára is igen nagy lehetőségeket láttunk ebben az új technikában, a lelkesedés nagy volt részemről is. Ekkor, az ’50-es évek derekán még nem ismerhettük azokat a nehézségeket, amelyek manapság a magenergiahasznosítás útjába álltak. Ebben az időben sorra születtek az arra vonatkozó becslések, hogy milyen szerepet tölthet be az atomenergia a világon. Bennünket is foglalkoztatott ez a kérdés, természetesen mindenekelőtt a magyarországi alkalmazás lehetősége. Magam is sokat foglalkoztam a magenergia-hasznosítás hazai jövőjének, volumenének, energiafelhasználáson belüli arányának becslésével. Ekkor született ama majdnem 200 oldal terjedelmű dolgozatom, amely az atomerőművi hasznosítás várható hazai szerepét elemezte 2000-ig. Ebben a dolgozatban 1990-re bizonyos feltételekkel mintegy 5000 MW atomerőmű-kapacitást prognosztizáltam Magyarország számára. Figyelembe véve az abban az időben világszerte megmutatkozó optimizmust és azt, hogy ma majdnem 2000 MW a hazai atomerőmű-kapacitás, talán nem is olyan rossz az a 40%-os találati arány, amelyet dolgozatomban elértem kb. 35 évvel ezelőtt. Ez nyilvánvalóan csak a kérdés igen alapos, tudományos igényű elemzése révén volt lehetséges, ami nem lehetett könnyű feladat abban az időben. Egyszerre kellett az új technikát tanulni, tanítani, tudományos kutatást végezni - elsősorban a hazai alkalmazással összefüggésben - és előkészíteni a magenergia-hasznosítás mérnöki megvalósítását. Hogyan tudta profeszszor úr összeegyeztetni mindezt? Érvényesített valamilyen fontossági sorrendet vagy valamennyit egyformán fontosnak tartotta? Sok irányban kellett egyszerre nyitni. Mindenekelőtt nekem magamnak kellett jobban elmélyedni a magenergia-hasznosítás alapozó tudományában. Idetartozott az addig meg nem szerzett magfizikai, reaktorfizikai, reaktortechnikai ismeretek kellő mélységű feldolgozása, s szinte ezzel párhuzamosan, de legalábbis nagyon rövid időeltolódással a mérnökök felkészítésének elkezdése, ami a megszerzett új ismeretanyagok oktatható formában történő feldolgozását is megkövetelte. Munkatársaim segítségével ebben az időben - az ’50-es évek derekán, illetve második felében - születtek meg az első egyetemi jegyzeteim az előbb említett témakörökből. 1956-ban tartottam első előadásaimat a BME Gépészmérnöki Karán az atomerőművek tárgyában. Ebben az időben úgy véltük, hogy nem túl soká aktuálissá válik az első hazai atomerőmű építése is. Ezért a graduális műegyetemi oktatásba beilleszthető órákon kívül a gyorsabb és jobb felkészítés érdekében a szakmérnökképzést is meg kellett szerveznünk. Olyankor, amikor ez a fogalom tulajdonképpen még nem is létezett Magyarországon. 1960-ban az atomenergetika területén szerveztük meg, illetve indítottuk el az első szakmérnökképzést. Ebbe az időközben végzett munkatársaimat - közöttük téged is - bekapcsoltam. Én 1957-ben professzor úr előadásain és tudományos diákköri hallgatóként kezdtem megismerkedni az atomenergetikával, majd 1958-ban az ön közvetlen munkatársaként kapcsolódtam be a kutatási és oktatási tevékenységbe. Abban az időben professzor úron kívül még csak három fiatal oktató foglalkozott ezekkel a kérdésekkel a hőerőművek tanszékén. Ez azt jelenti, hogy az atomenergetikai oktatás érdekében az erre alkalmas oktatógárdát is ki kellett nevelni, iskolát kellett teremteni. Biztosítani kellett az oktatás egyéb feltételeit is. Ezek részeként már a 60-as évek elején felmerült egy egyetemi atomreaktor létesítésének gondolata a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ebben professzor úrnak kezdeményező, meghatározó szerepe volt. Az atomenergia újszerűsége új, addig nálunk még nem alkalmazott oktatási módszerek alkalmazását követelte meg. Ezek közé tartozott a gyakorlati képzés színvonalának emelése egy atomreaktor építése révén. Ennek segítségével jobban meg lehet érteni az atomreaktoron belül lejátszódó folyamatok és ezenkívül az atomreaktor - mint sugárforrás - az atomenergia-hasznosítás egyéb területekre történő kiteijesztését is tanulmányozhatóvá teszi. így merült fel annak gondolata, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem területén olyan létesítményt hozzunk létre, amelyben jól követhetők az erőművi atomreaktorban is lejátszódó jelenségek. A ’60-as évek elején - felhasználva az Országos Atomenergia Bizottsághoz fűződő kapcsolatokat és saját tervezési múltamat, illetve tapasztalataimat - elképzeltünk egy ilyen, a későbbiekben egyetemi atomreaktornak, majd tanreaktornak nevezett komoly - természetesen nem teljesítmény szempontjából komoly - egyetemi oktatási létesítményt, atomreaktort. Az egyetemi atomreaktorral nem mindenki értett egyet. Közülük sokan igen befolyásosak voltak. Nem volt tehát könnyű elfogadtatni az építés gondolatát, s megszerezni a szükséges engedélyeket Ez valóban így volt. Szerencsére azonban az illetékesek végül belátták, hogy egy ilyen atomreaktor jelentősen javítja a nukleáris jövő építésének feltételeit Magyarországon. így aztán sikerült megszerezni az építési engedélyt és a pénzt is a létesítéshez. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon fontos dolognak, nevezetesen az emberi tényező fontosságának a felismerését jelentette az atomenergetikában, az atomerőművek építésében és üzemeltetésében. Ezt azért vetem közbe, mert e tényező jelentőségének felismerése még nemzetközi szinten sem volt egyértelmű ebben az időben. Ennek aztán komoly következményei is lettek a későbbi években. Az energiafelszabadításnak eme teljesen újszerű módja a legkomolyabb szellemi felkészülést igényli, mert hiszen köztudott, hogy a magenergia felszabadításával együtt veszélyforrások is felszabadulnak. Emiatt az atomenergetikai szakemberek magas színvonalú elméleti és gyakorlati képzése rendkívül fontos. Tudjuk, hogy még a legtökéletesebb gépek és eszközök esetében is előfordulhatnak nem várt események, előfordulhatnak hibák a tervezés, a gyártás, az üzemeltetés során, s ilyenkor a szakemberek felkészültsége az egyetlen eszköz ahhoz, hogy a helyzetet uralni lehessen. Említette professzor úr, hogy már a ’60-as évek elején komoly formában felmerült az első hazai atomerőmű létesítésének gondolata. Tudjuk, hogy ennek elfogadtatása sem volt egyszerű feladat Magyarországon. Hogyan emlékszik vissza professzor úr ezekre az évekre? Milyen ellenállásokat kellett elhárítani? Talán nem utolsósorban az előzőekben említett dolgozatom alapján az illetékesek között tudatossá vált az a vélemény, hogy Magyarország energetikai jövőjét a magenergia-hasznosítás nélkül nem lehet biztosítani. Alátámasztást kapván az akkor egyedül számításba jöhető szállítótól, a Szovjetuniótól, 1966 végére sikerült megkötni azt az államközi megállapodást, amely az első hazai atomerőmű szállítására vonatkozott. Ekkor és az ezt megelőző években professzor úr a villamosenergia-iparért felelős nehézipari miniszterhelyettes volt. Ebben a minőségében irányította az említett államközi megállapodás előkészítését. A szakmai előkészítésen kívül tehát e tekintetben is meghatározó szerepe volt Magyarországon. Valóban így volt, és a megoldást megnyugtatónak tartottam. Az előkészítő munkák szinte azonnal elkezdődtek az építésre. Nem sokkal utána azonban megváltam miniszterhelyettesi megbízatásomtól és ezt követően ellenállás kezdődött többek részéről. Elsősorban arra hivatkoztak, hogy a magenergia-hasznosítás még nem eléggé érett, nem eléggé kidolgozott a hazai bevezetésre. S egyébként is rengeteg olaj van a világon - állították -, tehát sokkal helyesebb az olcsóbb olajtüzelésű hőerőművek építése, olcsó üzemanyaggal. Emlékszem, hogy már az államközi megállapodás aláírása előtt is sok ellenzője volt az atomerőmű építésének. Több olyan értekezleten vettem részt jómagam is, ahol tervhivatali munkatársak hangoztatták ellenvéleményüket. Pl. olyan szakemberekre, tudósokra hivatkoztak, akik az üzemanyagot a termikus reaktornál sokkal jobb hatásfokkal hasznosító gyorsreaktorok 10-15 éven belüli gazdaságosságát jósolták. Azt javasolták, hogy váijuk ki ezt a 10-15 évet és akkor gyorsreaktoros atomerőmüvet építsünk Magyarországon. Igen, voltak képtelen ötletek. Hol vannak még ma is ezek az atomerőművek? A gyorsreaktorok elteijedése legfeljebb 2010-2020 után várható. Mindenesetre ez az ellenállás a ’60-as évek vége felé, a ’70-es évek elején annyira sikeressé vált, hogy a már megkötött szovjet-magyar atomerőmű-építési megállapodást letérítették útjáról. Sikerült elérniük, hogy halasztást kezdeményezzünk a Szovjetunióval. Mindez igen nagy gazdasági károkat okozott hazánknak, ebben az időben - az 1973. évi első, majd 1979. évi második olajválság után - a sokat propagált olaj ára sokszorosára, a régebbinek mintegy 20- szorosára nőtt. Ugyanakkor őszintén be kell vallani, hogy a hazai atomerőmű üzembe helyezésének elhalasztása hasznosnak is mutatkozott. A később leszállított blokkok már sokkal tökéletesebbek, sokkal biztonságosabbak voltak, mint az eredetileg számításba jöttek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a berendezések átvételét igen nagy gondossággal végezték a paksi atomerőműben. Ezt indokolta a leszállított berendezések sokszor kifogásolt minősége. Az akkori gondos munkának is köszönhetjük, hogy a paksi atomerőmű olyan - nemzetközileg is elismert módon - sikeresen üzemel. Mindezt figyelembe véve, ma, az első hazai atomerőművi blokk üzembe helyezésének 10. évfordulóján, hogy látja professzor úr az akkori döntés helyességét? Mi lenne ma Magyarországon, ha ez a döntés nem születík meg? Hogy látja professzor úr, az atomerőmű dolgozói nülyen színvonalon oldják meg üzemeltetési feladataikat? Megérte-e a szakemberek gondos felkészítésébe fektetett hatalmas munka? A tények bizonyítják, hogy a ’60-as években hozott döntés helyes volt. Pakson ma egy olyan atomerőmű működik, amely világviszonylatban is a legelsők között van mind az üzembiztonság, mind az elért termelési mutatók szempontjából. Az erőmű üzemeltető személyzete - amint azt számos külföldi szakember és szervezet is megállapította - teljességgel feladata magaslatán áll. A korábban említett emberi tényező magas szintű figyelembevétele meghozta a gyümölcsét. Az üzemeltetők tudatában vannak annak a felelősségnek, amely rájuk hárul az atomerőmű biztonságos üzemeltetése érdekében. Tanítványai és munkatársai professzor úrtól nemcsak magas színvonalú szakmai ismereteket tanultak. Olyan szemléletet is szereztek, amely közös jellemzőjüknek tekinthető. Megtanulták, hogy a gazdasági és műszaki szempontokat együtt kell kezelni, mindig a teljes nemzetgazdaságra kell gondolni, és figyelembe kell venni a nemzetközi együttműködésből adódó lehetőségeket. Mindezek mellett sgját példáján keresztül mérnöki korrektségre, mérnöki etikára nevelte tanítványait. Hogy látja professzor úr? Hogyan sáfárkodnak tanítványai ezekkel a tanításokkal? A paksi atomerőmű jelenlegi vezérigazgatója, dr. Petz Ernő, nemcsak tanítványa, hanem egyik közvetlen munkatársa is volt a hőerőművek tanszéken. Ugyanez mondható dr. Büki Gergely professzorról is, aki ma az MVM Rt. igazgatótanácsának elnöke. Számos más tanítványa lát el nagy felelősségű munkát az ipar különböző területein. Beérett tehát professzor úr iskolateremtő tevékenysége. Egyetért ezzel az értékeléssel? Engem nagy megelégedéssel tölt el az, hogy volt tanítványaim, munkatársaim közül igen sokan többé-kevésbé felelős szerepet játszanak az energetikában, s ezen belül az atomenergetikában. Ebben annak lehetőségét látom, hogy az a szemlélet, amit képviseltem, s amit igyekeztem átadni, továbbra is érvényesül. Azok a tanítványaim, akik ma irányító helyeken vannak, érvényesíthetik és tovább adhatják ezt a szemléletet. De ne feledkezzünk meg a volt tanítványok, mai vezetők között rólad sem, kedves Gyulám. Eddig a múltról beszéltünk, pontosabban a múltnak csak egy kis részéről. Professzor úr azonban ma is igen aktívan tevékenykedik. Folyamatosan nyomon követi az energetikában, s ezen belül az atomenergetikában történteket, s egyben nagy tapasztalatai, ismeretei segítségével alakítani is igyekszik azokat. Éppen ezért megkérdezem professzor úrtól, hogyan látja az atomenergetika jövőjét nemzetközi szinten, s különösképpen Magyarországon? A kérdésre adandó válasznál nem különíthetjük el egymástól a műszaki, a gazdasági és a politikai szempontokat. Gazdaságilag a magenergia-hasznosítás versenyképes mind a világpiacon, mind Magyarországon. Nem lehet azonban elmondani ugyanezt, ha a gazdasági és műszaki kérdésekről áttérünk a környezeti kérdésekre, mert ebből a szempontból a magenergia-hasznosítás előnyei mellett bizonyos veszélymomentumokat is felvet. Igaz, hogy utóbbiakat minimumra lehet redukálni - éppen a biztonsági szempontok fokozott figyelembevételével, a megfelelő garanciákat adó szellemi erők mozgatásával -, de teljesen nullára csökkenteni elméletileg lehetetlen. Itt kapcsolódik be a politika. A tapasztalat azt mutatja, hogy még azokon a helyeken is, ahol azelőtt abszolút biztonságosnak tekinthettük a magenergia-hasznosítást, előfordulhatnak olyan körülmények, amelyek ezt a biztonságérzetet megingatják. Nagyon nehéz ilyen körülmények között azt mondani, hogy a magenergiahasznosításnál a nukleáris baleset lehetősége teljesen kizárt. Én azonban úgy látom, hogy az a kiképzés, az a komolyság és felelősség, ami a hazai magenergia-hasznosítás gyakorlati megvalósítását Magyarországon jellemzi, garancia arra, hogy környezetet károsító esemény a paksi atomerőműben nem történhet. Emiatt azt is mondhatjuk, hogy az atomenergia-hasznosításnak Magyarországon van jövője. Más kérdés, hogy az világviszonylatban is igaz-e? Én nagyjelentőségűnek tartom a magfúzión alapuló energiahasznosítás lehetőségét, aminek végtelenek a készletei. Közismert, hogy a fúziós energiahasznosításnál a robbanásveszély és a környezetszennyezés gyakorlatilag kizárt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ezen alapuló energiatermelés a közeljövőben megvalósul. Addig még igen sok fizikai és mérnöki feladatot kell megoldani. Mindez igen hoszszú időt igényel. Az energiaigények nőnek, a hagyományos energiahordozó-készletek végesek és egyre nehezebben hozzáférhetőek. Emiatt meggyőződésem szerint a magenergia-hasznosítás mai - fisszión alapuló - megoldása még hosszú ideig nem nélkülözhető. Mindez érvényes Magyarországra is. Végezetül szeretném hangsúlyozni az energiatakarékosság fontosságát. Ennél jobb, biztonságosabb és környezetkímélőbb megoldás nincs. Ez azonban csak átmenetileg csökkentheti, illetve mérsékelheti az energiaigényeket, illetve azok növekedési ütemét. A maghasadáson alapuló energiatermelésre azonban a következőkben is szükség lesz. Köszönöm, hogy lehetővé tette professzor úr ezt a beszélgetést. Volt tanítványai, munkatársai és az egész energetikai mérnöktársadalom nevében jó egészséget és még hosszú dolgos éveket kívánunk önnek, mindnyájunk érdekében. Dr. Lévai Andrásnak dr. Petz Emö adja át a kitüntetést Felv.: B. M.
