Atomerőmű, 1991 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1991-08-01 / 8. szám
ATOMERŐMŰ 5 Triatlon belülről Nappali beszélgetés a nightklubban A Premier hétköznapjai Egy városról alkotott első benyomás szerves részét képezi az ott található szórakozóhelyek mennyisége, és persze az általuk nyújtott szolgáltatások minősége sem utolsó szempont. Ilyen szemszögből nézve Paks évekig az utolsók között is a legutolsónak számított. Hogy miért volt ez így - amikor a miénkhez hasonló városokban egymásba érnek a jobbnál jobb bárok, klubbok - nem tudom és nem is az én dolgom megválaszolni, már csak azért sem, úgy néz ki, hogy ezen a fronton jelentős előrehaladás történt. Az utóbbi egy évben két újabb szórakozóhellyel lett gazdagabb a város. Ezek egyike a Premier, amelyet a város fiataljainak aligha kell bemutatni. Hét végén, illetve most nyáron is telt házzal üzemel. Mi áll a sikerek hátterében? Erről a legilletékesebb, Szemerédi József üzletvezető beszél.- Talán a legelején kezdeném. A Premier 1990. szeptember 1-jén nyílt meg. A kezdeti magas látogatottság ellenére sem ment túl jól az üzlet, ezért az Impulse Kft. úgy határozott, hogy új üzletvezetőre van szükség. Megpályáztam, és idén június 1-jétől én viszem itt a boltot. Mikor idejöttem és alaposabban körülnéztem, egyáltalán nem csodálkoztam elődöm mérsékelt hasznán. Piszkos térítők, koszos illemhely és általában elhanyagolt környezet fogadott, ugyanakkor az árak szerintem irreálisan magasak voltak, hát ez így nem túl vendégcsalogató. Ezeken azonnal változtattam, az árakat radikálisan csökkentettem. Az árakról még csak annyit mondanék, hogy pl. nálunk fél deci whisky 140 Ft, vagy egy pohár üdítő 24 Ft, ezekkel az árakkal bőven versenyképesek vagyunk, illetve ezek hatására jelentősen élénkült az addig mérsékeltnek mondható fogyasztás. Koktélokat is készítünk és akár egyéni kívánságokat is teljesítünk, bár ez nálunk még nem igazán elterjedt - ez alatt a hazai vendéglátást értem. A Premier belső felépítésén semmit nem változtattam még, a koncepció szerintem alapvetően jó. Vagyis van egy táncparkett, egy ülőrész, és egy elkülönített bárpult. Ez a három részre való felosztás szerintem tökéletes egységet képez, és ami jó - elsősorban a vendégnek - azt felesleges elrontani. Egyébként úgy gondolom, amióta csak a pályán vagyok, hogy a vendég fizet, és én azért vagyok, hogy ezért neki a legtöbbet nyújtsam. Ezért van például az, hogy a disc-jockey-kat folyamatosan váltogatom, illetve, hogy pontos legyek, csak minden harmadik diszkót tartja ugyanaz a személy. Szerdán Pala, pénteken Nepp és szombaton Kindl Gábor ad műsort. Mivel egyikük sincs monopolhelyzetben, és működésüket itt nálunk a közösség igénye szabja meg, nem hiszem, hogy a színvonal lecsúszásától kéne tartanunk. Talán jó hír a parkett virtuózainak, hogy szeptembertől havi 1-2 alkalommal Rákász Béla kedvéért is eljöhetnek ide, és még az idén Genti Péter és Arató is a Premier vendége lesz. És ha akad olyan - remélem kevés - fiatal, akit mindezekkel sem tudnánk diszkóba csábítani, azt szeretettel váijuk a szeptemberi szüreti bálba, ami szintén itt a Premierben lesz. P. P. Kórkép - 1991 „Én egy senki vagyok” Kora reggel felpakoltuk a bringákat az autók tetejére. András Daciája úgy néz ki, mint egy szénásszekér. Már indulnánk, mikor kiderül, Zoli kocsija defektes. Jó! kezdődik. A kerékcsere pillanatok műve. Ezzel az idővel jók lennénk a Forma-l-ben. Az úton keveset beszélünk. Gondolatban már a versenyen vagyunk. Kecskeméten hamar megtaláljuk a depót. Óriási a tömeg, alig találunk parkolót. Elmegyünk nevezni. Gördülékeny a szervezés, hamar sorra kerülünk. Megkapom a rajtszámot. Körülöttem mindenki pakol, rendezkedik, nagy műgonddal ellenőrzik a bringákat. Kevés a beszéd. Még egy óra a startig. Csak kezdődne már! A bejáratnál a vállamra írják a rajtszámot. A kijelölt helyen letesszük a gépeket. A bemondó ismerteti a szabályokat, útvonalakat. Odafigyelek. Addig is telik az idő. A szomszédom csokoládéval kínál. Kösz, most nem. Ismét a bemondó, a víz hőmérséklete 22,5°C. Hát nem termálvíz. Közli, hogy engedélyezik a neoprém (gumiruha) használatát. Ennyi előny a nagymenőknek. A slepp ilyenről nem is álmodik. Lassan vánszorog az idő. Néhányon fáradt jópofáskodással próbálják vidítani környezetüket nem sok sikerrel. Mások előre kifogásokat keresnek; nem edzettek, itt meg ott fáj stb. A szokásos „etetés”. Mintha rokkantak gyülekezete lenne. Ez tart addig, míg eldördül a startpisztoly. A sok mozgássérült azonnal táltossá változik. A mini táv résztvevőit szólítják. Nagy nyüzsgés a parton. Ismertetik a pályát, aztán start. Mini táv? 750 m úszás, 20 km biciklizés és 5 km futás egymás után. Tényleg mini? Talán egy kicsivel több minta buszmegállóig szaladni. A nap már magasan jár. Tikkasztó a hőség. Még a legyek és a bögölyök is árnyékot keresnek. Na végre! Szólítanak minket is. Elmondják, hogy az első sárga bójáig egyenesen, ott balra. A második bójánál megint balra a harmadikig, ami innen nem látható. Azt megkerülve nyomás vissza. Felszólítás, start. A tó forrásban lévő hatalmas lábashoz hasonlít. Több száz úszótól fortyog a víz. Körülöttem karok, lábak. Néha belém rúgnak, néha én rúgok valakibe, senki sem morog. Ez benne van a pakliban. Kinézek a vízből. A nagymenők jól elhúztak. Lapátolok tovább. Elérem az első bóját. Mellettem két srác froclizza egymást, a harmadik a röhögés miatt vizet nyel, köhög, mérgelődik. Jó kondiban vannak, még erre is van erejük. Meglátom a harmadik bóját. Hú, de messze van. Mindegy, nincs visszaút. A mezőny csoportokra szakadozva pacsál. Néhány profi torpedóként hasít - a harmadik bója után. A víz már nem olyan hideg. Megint kinézek. A fene azt a harmadikat, nem közeledik. Egy srác mellé kerülök. Akaratlanul is felveszem a tempóját. Egy ritmusban kerüljük az utolsó bóját. Na végre! Talán már nem fulladok bele. Néhány perc múlva talajt érzek a kezemmel, felállók. Futva megyek a depóba. Tapsolnak. Jólesik. Kapkodva törülközöm. Felcincálom a bringásmezt. A vizes testemre az istennek sem jön. A zoknit gondosan eligazítom, nehogy a futásnál baj legyen. Kitolom a gépet aztán sipirc. A városban a fordulóknál rendőrök terelnek. Kiérek az országúira. Marha meleg van. Helyenként olvad az aszfalt. Kortyolok az üdítőmből; még iható. Egy gyerek régóta utazik mögöttem. Már vagy tíz perce. Na ne öreg! Ez nem sportszerű. Megnyomom a pedált. Pár perc múltán visszanézek. Nem látóm a figurát. Könnyedén tartom a tempót. Lassan beérem az előttem tekerőket. A 12. km-nél megjelennek az első profik - visszafelé. Jót mennek. Hamarosan jön Lipi is. Alig van hátránya. Kitűnő! Utolérem Pista barátomat. Még jókedvű. Nagyszerű! A 20 km-es fordulónál megvannak a többiek is. Egy bolyban utolérem a Livit. Előveszem a csokoládét, illetve azt a kenőcsöt, ami abból maradt a döglesztő hőségben. Elfelezzük. Úgy nézünk ki mint egy csokireklám, de finom. Meghúzom a kulacsot. Lassan kellene bele egy filter tea, olyan meleg. Hetényegyházán az út menti fák hűvöséből a helybeliek borzongással vegyes érdeklődéssel nézik az őrülteket. Olyan hőség van, hogy olvad az aszfalt; minden normális ember árnyékba igyekszik, ezek meg tekernek ész nélkül. Hopp! Frissítő állomás. Hideg Plussz-t osztogatnak. Nagyon jó. Hideg és savanyú. Nyomok tovább. Kecskemét, vasúti zökkenő. Pár utcasarok, megint a depó. Leszállók. Most érzem igazán a hőséget. Betolom a gépet, elkezdek futni. A rendezők kedves meglepetése: a pálya a naturista strandon át vezet. Hm! Érdekes ötlet! Vége az egyhangúságnak. Megkerülöm a tavat. A másik oldalon pecások. Majd mindegyiknél látcső. Ezekkel keresik a hatat? Felnevetek, mikor rájövök, hogy a nudistákat lesik. A halak nyugton lehetnek. A nagy domb előtt egy fiú tömlővel vizet spriccel ránk. Kösz haver! Megkerülöm a dombot, a hídnál mutatják az irányt. 4 km-es tábla. Az nem lehet, hogy még csak itt tartok. Az órámra nézek. Sajnos igaz. Alig negyedórája futok. Sokkal hosszabbnak tűnt. Frissítő állomás. Kiöblítem a számat, hogy pár száz méter múlva ismét tapló száraz legyen. Már köpni sem tudok. Később szivacsokat osztogatnak. Fejemre csavarom, egy darabig jó. Az út a csatorna mellett vezet. Néha belemártom a szivacsot és magamra csorgatom az enyhén mocsárszagú levet. Jólesik. 9 km, itt a strand. Már gépiesen futok. Nem érzem a feltört lábam. Ott a cél! Még kétszáz méter, még száz, tapsolnak, biztatnak. Beérek, nézem az időt, 3:14. Nem világbajnoki, de szintidőn jóval belül van. Elintézem az igazolási formaságokat, utána visszamegyek a vízbe. Csuda jólesik. Már nem hideg. Nagyot lubickolok. Később összeszedem a batyumat, visszamegyek a parkolóba. Stiga palacsintával kínál. Betömöm. Közben Andrea elkészült az ebéddel. Körülüljük a konyhát csak úgy a fűben. A Paksi Konzervgyár támogatja a triatIonos csapatunkat. Ők adták a konzerveket, amelyekből a kitűnő sűrű nokedlis borsóleves készült. Úgy jóllaktunk, még a fülünk is kétfelé állt utána. Egy versenyző monológját leírta: NAGY ISTVÁN Péntek délután öt óra: az óvárosi körzeti rendelőben csúcsforgalom. Szinte hihetetlen, hogy nyáron ennyi beteg ember gyűljön össze. A látvány nem hagy nyugodni, másnap Dr. Kiss József körzeti orvostól érdeklődtem: véletlen volt az a sok beteg a rendelőben, vagy valamilyen járvány van? Kiss doktor „megnyugtatott”, nincs járvány. Akkor mi a magyarázat a sok betegre? Sajnos mint mindennek, ennek is megvan az oka, mondja a doktor úr, és hosszan ecsetelve, példákat említve társadalmi kórképet fest rólunk. Tapasztalata szerint egyfajta lehangoltság lett úrrá a lakosságon. De hogy konkrét legyen, a termelőszövetkezetek munkásait hozza fel példának. Ezek a tsz által 15-20 év alatt kinevelt mezőgazdasági munkások, akik nem is tsz-tagok, csak alkalmazottak, ők (is) kerültek most nagyon nehéz helyzetbe. A tsz-ek zsugorodnak, elbocsátják a fent említett munkásokat, akik jóformán semmihez sem értenek. A feleség ideges, mert nem tudja, mi lesz a gyerekekkel, no és vele, hiszen neki is mennie kell majd a munkahelyéről, hiszen eddig csak azért nem küldték el, mert a félje már munkanélküli és valamiből élniük is kellene. Ám ez a részvét elfogy a vállalat részéről, hiszen ők is pénztelenek. A probléma családi körben transzformálódik, a feleség megjelenik a rendelőben, pulzusa 120- at ver, bár szervi baja nincs. A férj már remeg az idegességtől, a kialvatlanságtól, a fáradtságtól. 15-20 éven keresztül becsületesen dolgozott, és most még kenyeret sem tud adni a családjának. Ezek után nem csoda, ha így fakad ki az orvos előtt: doktor úr! én egy senki vagyok. Ekkora terhet nagyon kevés ember tud elviselni úgy, hogy személyisége-életvitele normális maradjon. Kiss doktor még sorolja a példákat, ám nincs lelki erőm tovább hallgatni a magyarázatokat. Az ő arcára is kiül a hirtelen rászakadt fáradtság és a tehetetlenség miatti harag. Ennek ellenére szavaival igyekszik oldani a körénk fonódott kilátástalanság képzetét.- béri -Természettel körbevéve Felvételek: GOTTVALD-VINCZE
