Atomerőmű, 1989 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1989-12-01 / 12. szám

2 PAKSI ATOMERŐMŰ Az atomerőmű bővítése Folyamatirányító rendszer (FIR-90) VII. rész A ma üzemelő WER-1000 tí­pusú atomerőművi blokkok fo­lyamatirányító rendszerét a zapo­­rozsjei atomerőműben ismertük meg. Összehasonlítva a paksi 440- es blokkok irányítórendszerével néhány előrelépés tapasztalható. Az automatizáltsági fokban előrelépés a funkcionális csoport­vezérlések (soklépcsős automati­kus vezérlés) alkalmazása, bár ta­nulmányúinkkor (1987. augusz­tus) csak a turbina körüli csoport­vezérlés működött, a többi még tervezési, kísérleti fázisban volt. Legnagyobb gondot a megfelelő vezérlési algoritmusok kidolgozá­sa jelenti. Rendszertechnikai előrelépés a paksi 1-2. blokkhoz képest (az eredetihez) az elosztott intelli­gencia alkalmazása. Saját 16 bites processzorral rendelkeznek a funkcionális csoportvezérlők (bár 1987-ben még csak adatgyűjtő­ként működtek), az M64-es adat­gyűjtők, és az információs célú operátori munkahelyek. Egy blokkon a processzorok (nem mikroprocesszorok!) száma meg­közelíti a 100-at. Az alkalmazott eszközök egy fokkal korszerűb­bek a paksi 440-es eszközöknél. A relés logikai áramköröket felvál­totta a diszkrét félvezetőkből, ala­csony integráltságú áramkörök­ből felépített logikai eszközkész­let (UKTSZ). Az SZM-2 számító­gép helyett megjelent az SZM-2M (a paksi 1-2. blokkon is). Vizsgálódásunk eredménye, hogy a rendszer ugyan némileg korszerűbb a Paksra szállított 440- eseknél, azonban az alkalmazott eszközkészlet annyira elavult, hogy az 1995-ben induló atom­erőműbe már nem szabad beter­vezni. A Szovjetunióban is felismer­ték, hogy az elavult eszközök, és a decentralizált fejlesztés következ­tében, az egyre növekvő követel­ményeknek eleget tevő irányító­­rendszert nem tudnak létrehozni. Megbízták ezért az Irányítási Problémák Intézetét (IPU) a 90-es évek világszínvonalán álló, haté­kony és megbízható atomerőmű­vi folyamatirányító rendszer ki­dolgozásával. E feladat a KGST 3. komplex programjának (az atom­­energetika gyorsított fejlesztése) 3.1.3. problémája. Magyarországa bővítés előkészítésének kezdetét jelentő államközi egyezmény megkötése előtt is részt vett a komplex programban, érdekelt­ség hiányában azonban e részvé­tel formális maradt. Az államközi egyezmény megkötése után azon­ban a PAV számára döntő fontos­ságúvá vált a 3.1.3. probléma sike­res megoldása. Ezt felismerve, az ipari miniszter megbízta a PAV- ot a probléma hazai gesztori teen­dőinek ellátásával. A többi KGST tagország rész­vétele továbbra is formális ma­radt, így a fejlesztésben részt vevő magyar vállalkozókat magunk mögött tudva, kétoldalú szerző­dést kötöttünk az IPU-val a pers­pektivikus atomerőművi folya­matirányító rendszer (oroszul ASZUTP-90, magyarul FIR-90) kidolgozására. A FIR-90 teijedelme A FIR-90 az atomerőmű blokk szintű irányítási feladatainak megoldásával foglalkozik, az erő­művi szint felé szabványos adatát­viteli vonalon csatlakozik. Be­leértjük a folyamat oldalán a táv­adókat, érzékelőket, a végrehajtó szervek erősáramú kapcsolóele­meit, az ember (kezelőszemély­zet) oldalán a beavatkozó és a megjelenítő eszközöket. A FIR-90-et két hierarchikus szintre osztjuk, az alsó, folyamat­közeli szintre és a blokkszintre. A hierarchia a rendelkezésre álló in­formáció mennyisége (a belátha­tó technológiai terület) szem­pontjából értendő, nem jelenti a folyamatra hatás prioritását. A FIR-90 funkciói A FIR-90 alsó szintje a követke­ző feladatokat végzi:- Vezérlések:- üzemzavari védelmek; •- technológiai védelmek;- reteszelések;- funkcionális csoportvezérlé­sek;- kézi vezérlés (távműködte­tés).- Automatikus szabályozás.- Információs feladatok:- adatgyűjtés;- elsődleges adatfeldolgozás;- helyi adatbázis-kezelés;- eseményképzés. A blokkszint feladatai:- operátori beavatkozások;- blokkteljesítmény-szabályo­­zás;- megjelenítés;- naplózás;- központi adatbázis-kezelés;- események archiválása;- archív feldolgozás;- nukleáris és hőfizikai számí­tások;- optimalizáló számítások;- operátori tanácsadás;- kapcsolattartás az erőművi szinttel. (Folytatása következik.) KATICS BÉLA Az ESZI-kollégiumról Ez az a ház, ahol... Ha a postás a leveleken címzés­ként azt olvassa: Paks, Gagarin ut­ca 2., biztos, hogy nem a Munkás Művelődési Központ jut eszébe először, hanem egy másik épület, ami érdekes módon szintén ezen a címen található. Ezután felcsa­tolja zöld bukósisakját, felpattan a Rometjére, s az ESZI - népies ne­vén: Atomiskola - kollégiumába robog. A környéken lakók már jól ismerik nemcsak a postást, de a kollégiumot is. Ez az a ház, ahol este fél tízkor is bömbölnek a hangszórók, ahol késő estig égnek a fények a függö­nyök mögött. Ez az a ház, ahol néha óriási üvöltések reszkettetik meg a fala­kat, és ez az a ház is, ahonnan a rengeteg diák a Csemegébe ro­han, csúcsforgalmat, s a pénztá­rosnőnek hajhullást idézve elő, amikor is tíz, húsz, ötven fillérek­ből összekaparja a „kenyérreva­lót” Szóval csupa-csupa negatívum. Belülről ugyanezek a tényezők, diákszemmel teljesen más színe­zetet kapnak, s ebből a nézőpont­ból: csupa-csupa pozitívum. Ez nem jelenti azt, hogy a falakon be­lül minden megengedett és oké, nem. Csak majdnem minden. Jól el van az ember egy egész héten keresztül, takarítanak rá, kaját kap (ha nem is jót, de eleget), videózik és alszik. Optimális esetben napi 3 forintért. Hát nem megéri? Megéri, de egy idő után unal­massá válik. Soha nem történik semmi rendkívüli. Ez ellen meg­próbál valamit tenni az ifjúság. Ezt nevezik a tanárok fegyelme­zetlenségnek, a diákok meg azt mondják rá: „Jó buli volt”. Végül is a kollégisták jól meg­férnek egymással, csakis a legrit­kább esetben verik egymást agyon, s az is csak az unalom számlájára írható. Pedig a taná­rok, s a vállalat mindent megtesz­nek azért, hogy a szegény diák ta­nulhasson, pihenhessen. A diák él is a lehetőséggel. Pihen. Tanu­lás előtt, után és helyett. No, azért nem mindig csinálhatja azt, amit szeretne. A házirend „megmond­ja”, hogy mikor mihez van kedve. Este, ha nem álmos, le kell fe­küdnie. Reggel, ha álmos, fel kell kelnie. Ha nem éhes, itt a vacso­raidő! Ha éhes, akkor éppen szi­­lencium van. Ha nem akar tanul­ni, tanulnia kell, ha pedig tanulni akar... ilyen nincs. Látható, hogy a házirend azért van, hogy legyen mit megszegni. De azt is mond­hatnám: túlzók! Mondom is. Mert azért itt senki sem olyan korlátolt, hogy ne tudja felfogni, miért is jár ide, s mi a kö­telessége, és ha van szeme, láthat­ja, hogy ilyen luxushotel nincs még egy. Egy szobában ketten, maximum hárman laknak, van hűtőjük, asztaluk, szekrényük, mosdójuk, nem kell senkivel kö­zösködni. Video, két számítógép­­terem, büfé, konditerem. Mi kell még? Ja, és van stúdió is, ami minden szobában egy hangszóró segítsé­gével idegesíti a lakókat. Ez arra jó, hogy legyen mivel jelezni az ébresztőt, takarodót, a tanulás kezdetét, végét - ez utóbbi szerin­tem teljesen felesleges, hiszen amelyik diák ezt nem tudja, annak nem is érdemes a tudtára adni. A maradék időben zenét szol­gáltat, amit mindenki bölcsen le­halkít, mert úgyis elég nagy a zaj, vagy pedig mert a saját magnóján teljesen mást hallgat. Hogy mégis mitől szűrődnek ki a decibelek az utcára? Ez az eset csak akkor fordul elő, ha valaki a szobáját elhagyja, ezt megelőzően a hangszóró lehalkítását elmu­lasztja, vagy éppen hangosítást eszközöl. (Világos?) Néhány szót ejtenék a tanárok­ról is. Legtöbb diák nem is sejti, milyen nagyszerű emberek járkál­nak köztük, s fáradoznak azon, hogy a sok emberpalántából egy igazi, jó közösséget hozzanak lét­re. Sajnos, nemigen sikerül nekik, mert az „emberpalánták” óriási ellenállást tanúsítanak. Pedig em­lítettem, hogy kifejezetten értel­mesek is vannak köztük, de ezt igyekszenek palástolni. S a nép­művelő, a válogatott atléta, tanár, zenész, akik otthagyták esetleg mások által irigyelt állásukat, fel­adták addigi céljaikat, vágyaikat, azzal a szándékkal, hogy itt a gye­rekekből tisztességes embereket neveljenek, s a diákéveiket - he­lyettük is - felejthetetlenné te­gyék. Mert a diákévek állítólag szépek, s egykor majd boldogan gondolnak vissza a szép napokra, amikor a zöld szúnyoghálós abla­kok mögött a jövő nemzedéke ké­szült a nagybetűs Életre. HIRSCH ZSOLT, III. b. Stilizált sárközi minta Az üzemi éttermünk dísze - Rácz Zoltán önálló építész (BÉRIG) tervei alapján készült POLGÁR fotó Az iparág nagy „öregje” Tudásánál, szakmai hozzáérté­sénél talán csak szerénysége na­gyobb. Első látásra nem hinné az ember, hogy a ma Magyarorszá­gon villamos energiát termelő, szinte valamennyi turbógenerá­tor és a föld további 10 országá­ban üzemelő legalább ugyanany­­nyi turbó-, hidro- és dízelgenerá­tor tervezőjével, szerkesztőjével, főkonstruktőrével beszélget. Az 1950-es évek közepétől az ő munkájának is köszönhetően tet­te meg korszakos lépéseit a ma­gyar villamosenergia-ipar, mely­nek mai eredményei is magukon viselik keze munkáját. De kezdjük talán az elején. Barna Gábor Gyöngyösön szü­letett 1930-ban egy vasúti tisztvi­selő, későbbiekben három gye­rekre gyarapodó családjának első gyermekeként. Az akkori általános iskolát, a „négy elemit” a gyöngyösi „Sóhá­zi” iskolában, középiskoláinak egy részét szintén Gyöngyösön, ill. Kassán végezte. Sikeres érettségi után 1950-ben felvételt nyert a Budapesti Mű­szaki Egyetem akkor második év­folyamát indító villamosmérnöki karára. Az oktatási rendszer sza­bályaiból adódóan diplomáját 1954-ben már első munkahelyén a mindennapi munka mellett kel­lett megvédenie. Első munkahelyén, az ÉMÁSZ Miskolci Üzletigazgatóságán üzemmérnökként a miskolci elosztó hálózat és az alállomások üzemviteli tevékenysége, ill. az adódó üzemzavarok elhárítása volt a feladata. A Klement Gottvald Villamos­­sági Gyárba (mely később Ganz Villamossági Gyár, majd 1970-től Ganz Villamossági Művek nevet viseli) 1956 nyarán került. Ez volt az első találkozás, mely­ből egy életre szóló „szerelem” lett. Először a turbógenerátorok szerkesztésével foglalkozott, mely időszakban született a tisza­­palkonyai 50 MW-os levegőhűté­­ses turbo. Ezután került a villamos számí­tócsoporthoz, ahol a turbógenerá­torok villamos főparamétereinek számításával foglalkozott közel két évig. Az 1959-ig eltelt három év alatt olyan tapasztalatra és olyan elmé­leti tudásra tett szert a turbógene­­rátor-építés kapcsán, hogy a Ganz-gyár őt szemelte ki a gene­rátortervezés és -építés korszakal­kotó lépéseinek megtételéhez az első embernek, az úttörőnek. Egy évet a Szovjetunióban, Le­­ningrádban töltött, ahol a magyar­­országi honosításra történő előké­szítéshez tanulmányozta - az ak­kor még nálunk ismeretlen - 50 MW-nál nagyobb teljesítményű forgórész hidrogén hűtésű turbó­generátort, a TVF-60-at. Magyar­­országra visszatérve 1960 és 1963 között sikeresen honosította a be­rendezést. Mindemellett kivette részét a gyártó célgépek, a gyártás­­technológia, a segédberendezé­sek, a műszerezettség tervezésé­ben és hazai körülmények között történő kialakításában. Tulajdon­képpen ez adta meg az első lökést a hazai turbógenerátor-gyártás korszakos fejlődésének. 1963 végéig elkészül 8 db ilyen konstrukciójú gép. Az oroszlányi erőműbe 3 db, a Dunamenti Hő­erőműbe 3 db, a Pécsújhelyi (ma Pécsi) Hőerőműbe 3 db. Ez az az időpont, amelytől az iparág számítja a hidrogén hűtésű generátorok meghonosodását. Barna Gábor ekkor már tapasz­talt turbógenerátor-tervezőként a Ganz szerkesztési csoportvezető­je. Munkája nyomán a fejlődés új lépéseket vett. Munkatársaival el­kezdték a teljesen magyar konst­rukciójú forgórész hidrogén hűté­sű 100 MW-os és az 50 MW-os forgórész hidrogén hűtésű és - először az iparág történetében - állórész közvetlen vízhűtésű tur­bo tervezését és kísérleti gyártá­sát. A két kísérleti példány az akkor épülő bánhidai erőműbe került. A tervezői team sokoldalúságát bi­zonyítja 2 db hidrogén hűtésű 45 MVAr-os szinkron kompenzátor tervezése és beüzemelése a zuglói alállomásra. És innen már nem volt megállás. A sikereken felbuz­dulva tovább kívánták növelni a teljesítményeket. 1963 és 1965 kö­zött honosították a TW-165 típu­sú szovjet hidrogén-víz hűtéses turbógenerátort, majd ebből 4 db­­ot gyártottak. Kettőt a Gagarin Hőerőműnek, kettőt a Dunamenti Hőerőmű­nek. Itt egy pillanatra megszakítom a talán már unalmasnak tűnő, ám korszakalkotó időrendi felsoro­lást, de csak azért, hogy elmond­jam, mi mindenre kellett még jut­ni időnek ebben az időszakban. Jutnia kellett a családra, Gyön­gyösön a szülőkre, a testvérekre, a magánéletre, és a pihenésre már nem is nagyon maradt, hiszen a maradék szabadidőben (1954-től! 1972-ig) óraadó tanárként tanítot­ta a fiatalokat a Budapesti Műsza­ki Egyetemen és a Bánki Donát Műszaki Főiskolán. Tanított villa­mos gépeket, méréseket, szer­kesztési gyakorlatokat (mindeze­ket persze a turbógenerátor téma­körben is), de tanított mechani­kát, fizikát, sőt még matematikát is. Tovább folytatva a meredeken felfelé ívelő pályát, elérkeztünk az 1965 és 1975 közötti időszakhoz. Ebben az időszakban születtek a mai energiarendszer teljesítmé­nyének közel 40%-át adó turbóge­nerátorok. A Gagarin Hőerőműbe 2 db 100 MW-os, majd 1970 és 1974 között 13 db teljesen magyar konstrukciójú 220 MW-os hidro­gén-víz hűtésű generátor az ORV 220, melyből 3 db a Gagarin Hő­erőműben, 6 db a Dunamenti Hőerőműben, 4 db pedig a Tiszai Hőerőműben termeli a villamos energiát. Sikerének és munkájának elis­meréséül a további még nagyobb feladatok megoldása érdekében 1972-ben megbízzák a nagygép szerkesztési osztály vezetésével. Két-három év alatt a 10 fős mű­szaki gárdát 20 fős, európai szin­ten is elfogadott elméleti és gya­korlati felkészültségű alkotó kö­zösséggé fejlesztette. Kapcsolatokat létesítettek a fej­lett nyugattal, közel-kelettel, de eljutott a magyar generátorokból Indiába, sőt még Peruba is. Az olasz Fiat céggel együttmű­ködve - mely a gázturbinát szállí­totta - 1980-ig közel 20 db léghű­téses 40-50 MW-os gépegységet szállítottak Iránba, Irakba, Török­országba, Líbiába, de még a fejlett finn energiaiparnak is jutott. A tervezői széles skálát bizo­nyítja egy 30 MW-os hidrogenerá­­tor, mely Peruba került és egy 50 MW-os hidrogenerátor (a forgó­része 200 t, átmérője 4 m), mely ma is termeli az energiát India va­lamelyik folyóján. És hogy semmi ki ne maradjon, az olasz Grandi Motori céggel kö­zösen - mely a dízel motorokat gyártotta - 2 és 10 MW közötti tel­jesítményű dízelgenerátor gép­egységeket szállítottak Görögor­szágnak egészen 1980-ig. A külföldi kapcsolatok sokol­dalúságát és a Barna Gábor által irányított tudatos fejlesztői mun­kát fémjelezte a francia Alsthom céggel, valamint a svéd Asea cég­gel kötött adásvételi szerződés. Mindkettő a Magyarországon kifejlesztett forgórész hűtési rendszert vette meg. A svéd cég fi­zetett érte, a francia cég pedig cse­rébe adta az ISOTENAX állórész szigtelési rendszert, mely annak idején a PAV számára akkor már gyártásban lévő 6 db TW-221 tip. turbógenerátorba kerültek első­ként beépítésre. Elméleti és gya­korlati felkészültségének, sokol­dalú alkotókészségének csúcs­pontján ezek voltak az általa irá­nyított magyar turbógenerátor­­gyártás utolsó dicsőséges pillana­tai. A Ganz Villamossági Műveket is elérte a magyar gazdaságpoliti­ka hátrányos megkülönböztetése. Infrastruktúrális és gazdasági problémák keletkeztek a turbó­gyártás területén. A megkötött, de nem teljesített szerződések igen lerontották a GVM financiá­lis és műszaki tekintélyét és lehe­tőségét. Egymás után hagyták ott a nagygép szerkesztési osztályt is a jobbnál-jobb szakemberek. Ki-ki jobb, biztosabb megélhe­tését keresve vetette magát az iparág vagy a magyar ipar amúgy is viharos tengerébe. „És eljött az a fájdalmas pilla­nat, amikor rám is sor került” - me­séli innen tovább Barna Gábor. „Sajnos nekem is meg kellett vál­nom 25 küzdelmes, de nagyszerű év után a GVM-töl. Nem akarom részletezni az oko­kat, de nem volt könnyű döntés. 1983-ban a PAV-hoz jöttem, ahol úgy gondoltam, valamelyest folytathatom tevékenységemet. A villamos osztályra kerültem előké­szítő mérnöki beosztásba. Elképzeléseimmel ellentétben sokoldalú, színes, műszaki gondo­kat, problémákat és feladatokat ta­láltam. Ahogy akkoriban magam­ban fogalmaztam; megehettem amit főztem, tudniillik részt vettem az általam tervezett és gyártott tur­bógenerátorok, a már említett TVV 221-ek üzembe helyezésében. Belemerültem a munkába. Volt sok feladat. A nagymotorok, ger­jesztőgépek, a generátor feszültség­megszakító, a nagytranszformáto­rok és természetesen a turbók mind-mind kitöltötték szinte az egész napomat. Sokat tanultam és remélem sok tapasztalatot átadtam ebben a kö­zel 6 éves időszakban. Ma, munká­ját szerető, érdeklődő, alkotó mű­szaki gárda vesz körül. Sajnos az elmúlt hat év hajszolt­­sága - és valószínűleg az azt meg­előző 25 év saját magammal szem­ben támasztott kíméletlensége - elérte negatív eredményét. Egy majdnem az életemet követelő in­farktuson estem át, mely után az el­múlt hetekben kezdtem el ismét dolgozni. Örökké mozgó, mindig tenni akaró, energikus ember voltam és az is maradtam. Megfelelő kímélet­tel tovább folytatom a munkámat, több időt adva magamnak a rege­nerálódásra. Továbbra is futok 2-3 km-es tá­­vokat. Télen járok síelni, korcso­lyázni, és nagyon szeretek futbal­lozni is. Persze mindezt csak kímé­letesen, ahogy az egészséges élet­mód megkívánja. Jelenleg a VIFO- VKO10 fős mű­szaki gárdáját irányítom a karban­tartások kapcsán jelentkező prob­lémák megoldásában. Remélem, hogy minél többet sikerű! műszaki tudásomból, tapasztalataimból átadnom nekik. Próbálunk újabb, jobb megoldá­sokat találni a hibák elhárítása közben. Nem kivétel ez alól még az általam tervezett turbó sem. Még két évem van a nyugdíjig. Szeretnék nyugodtan élni, megta­lálva a munka és a pihenés egyen­súlyát. A szerkesztőség nevében erőt, egészséget kívánunk az iparág nagy öregjének, mindenki „Gabi bácsijának”. MonoGram

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents