Atomerőmű, 1986 (9. évfolyam, 1-8. szám)
1986-06-01 / 4. szám
2 ATOMERŐMŰ ÉPÍTŐI A pártélet hírei Munkakapcsolat, pártdemokrácia Megtárgyalta az MSZMP Atomerőmű Beruházás Kivitelező Bizottsága az elmúlt időszak mozgalmi munkamódszerét, munkastílusát, valamint a pártdemokrácia helyzetét. A követendő munkastílus kialakításánál figyelembe vették a beruházás jellegéből fakadó sajátos helyzetet, és célul tűzték ki, hogy a PAV PB-vel, a beruházási igazgatósággal és az alapszervezetekkel újszerű munkakapcsolatot alakítanak ki. Ennek megfelelően kidolgozásra került a kapcsolatok elvi és gyakorlati módszere. Igényként fogalmazódott meg a beruházási igazgatóság pártalapszervezeteivel és a gazdasági vezetőkkel való szorosabb együttműködés. A pártdemokrácia a szervezeteknél megvalósul. A munka színvonalának javítása érdekében azonban növelni kell a tagság aktivitását, olyan politizáló légkört kell kialakítani, hogy elmondhassák véleményüket és ne húzódjanak vissza ettől. El kell érni, hogy mindenki rendelkezzen konkrét megbízatással a párttagok közül és az e területen kifejtett tevékenységüket rendszeresen értékeljék. Az ezzel kapcsolatban készített feladattervet a bizottsági ülésen egyhangúlag elfogadták. Bővítés A kivitelezői pártbizottság július 14-én fogja tárgyalni a III-IV. blokk építési, szerelési, üzembehelyezési feladatainak teljesülését, az atomerőművi bővítéssel kapcsolatos terveket, feladatokat. A kivitelező vállalatok itt választ kaphatnak a bővítéssel kapcsolatban felmerült kérdéseikre. Idegen az idegenforgalom Az építkezés beindulásával - J975-től, napról-napra emelkedett Paks lakosainak a száma. A rövid idő alatt több mint duplájára nőtt város sok tekintetben magán viseli az erőltetett ütemő duzzasztás jeleit. Két ilyen nem kedvező előjelű, de egymástól elválaszthatatlan területtel foglalkozom, nevezetesen a közellátással és az idegenforgalommal. Több fórumon elhangzott már, hogy a Pakson felgyülemlett vásárlóerő jelentős részét a városon kívül használja fel a lakosság. Bár ez a jelenség más városoknál is kimutatható, legfeljebb nem ilyen nagy mértékben, és ez bizonyos fokig Budapest centrikusságunkból fakad, mert ha az országban sehol nem lehet egy bizonyos árut kapni, akkor még a fővárosban megvehetem. A Paksról történő pénz kiáramlásnak ez csak az egyik oka és talán nem is a legfontosabb. Ennél sokkal fontosabb és problémásabb, hogy jelentős vásárlóerőt szív el Dunaföldvár nagyközség. Ide már minőségi vásárlás és a kedvesebb kiszolgálás miatt mennek a paksiak. Tehát a mennyiségi ellátást - ami mellesleg csak alapellátás - minőségi ellátássá kell fejlesztenünk, hogy csökkentsük Budapest - Dunaföldvár - Tolna és Szekszárd elszívó ha'tását. Ezt a jogos igényt jól reprezentálja az a lakótelepi felzúdulás, ami egy újabb lakótelepi italbolt megnyitási kísérlet kapcsán jelentkezett, mondván ne kocsmákat nyissanak, van abból elég és az élelmiszerboltokban is a kelleténél több az alkohol. Mivel jómagam a kezdetektől fogva itt vagyok és több társadalmi fórumon jelen voltam, az az érzésem, hogy a lakossági ellátásban továbbra is az a szemüveg maradt meg, amit kezdetben használtak: „az építkezésnek menni kell, enni és innivalónak lennie kell.” Ha sör nem volt például 1978 nyarán, akkor igen nagy ügy kerekedett. Nos, ezt a szemüveget kellene lecserélni és ha megnyitunk egy vendéglátó egységet, akkor ott ne legyen minden drágább mint a többi egységben. Csak egy példa: a volt Erzsébet szállóban üzemelő étterem „bárjában” húsz forint körül van egy dupla-tejszínhabbal. Én a munkahelyemen három forintért iszom a kávét, és még így is gazdaságos azoknak akik főzik. És itt térnék rá az idegenforgalom témájára, mert a vendéglátáskiszolgálás az idegenforgalom egyik fontos része, hiszen a magyarok nagy vendégváró, vendégfogadó hírében állnak és ezen hírünk ne változzék vendégfosztófosztogató hírré. Arról már szót sem érdemes ejteni, hogy ha vasárnap délben felkeresem vendégeimmel a Paksi Halászcsárdát - mert figyelmeztetésem ellenére ők egy jót akarnak enni - akkor az étlap elolvasása utáni rendeléskor ne az legyen a pincér válasza, hogy ez sincs meg az sincs. Majd a vendég türelmét vesztve - ami mellesleg nem illik - megkérdi, hogy most én rendelek, vagy ön (mármint a pincér) mondja meg, hogy mit egyek. Sajnos ez utóbbi eset jött be. Még ehhez a területhez tartozik az olcsó szállodai lehetőség megteremtése de erről hely hiányában most nem írok. Az, hogy egy város idegenforgalma milyen, attól is függ, milyen „szellemi táplálékot” és látványosságot tud nyújtani az idegen számára. Ez a terület talán még feketébb mint az előzőekben felvillantott terület. A helyzet elemzése egy tanulmány kereteit is meghaladná, ezért igen röviden és vázlatosan szólok a tennivalókról. Egy megtörtént esettel kezdem. A Vasúti Múzeumba két csoport érkezett Budapestről. A múzeum megtekintése után - Paksra is kíváncsiak lévén - kérték, hogy mondják meg nekik, hová érdemes menniük, mit érdemes megtekinteni a városba. A múzeumból telefonáltak a városi helytörténeti bizottsághoz, hogy fogadják a két csoportot. Dr. Németh Imre természetesen fogadta a vendégeket, de csak a csoportok felét engedhette be egyszerre a bizottság helyiségeibe - ami mellesleg nem kiállító helyiség - mert több nem fért be. A kintrekedtek a kerítés betonján ülve (fél fenékkel) vártak sorukra. Mellesleg máshová nem tudtak menni, bár még szerettek volna tájékoztatást kapni az erőműről is. Nem folytatom ezeket a kellemetlen példákat, inkább azt próbálom körvonalazni, hogy jelenleg mit kell tenni annak érdekében, hogy a Paksra látogató csoportok kellemesebb élménnyel távozzanak városunkból. A már említett Vasúti Múzeumtól indulok el, hiszen itt igen sok túrista csoport megáll. A Vasúti Múzeum - a városi helytörténeti bizottság és a művelődési intézmények közös programot dolgozzanak ki és napi kapcsolatban legyenek egymással. A nyugdíjas pedagógusokból és Paksot jól ismerő személyekből idegenvezetőket kell felkérni és felkészíteni. A városi tanács, az IBUSZ és a VOLÁN dolgozza ki a csoportok városon belüli utaztatási útvonalát. A városi tanács, az ÁFÉSZ és a Tm-i Vendéglátó Vállalat közösen teremtse meg annak lehetőségét, hogy a csoportok étkeztetése olyan körülmények között történjen, mely alapján jóhírünket viszik a városba látogatók. Igen kíváncsiak a látogatók a paksi atomerőműre, ezért a belvárosban - az Erzsébet szálló emeletén, vagy a Bőr- és Nemibeteg Gondozó helyén - be kell rendezni egy olyan kiállítást, mely méltóan reprezentálja az erőművet. Ugyanis az irodaházba a kíváncsiak legfeljebb 30 %-a ha eljut. A nyári időszakra - júniustólaugusztusig - állandó kiállítást kell rendezni Paks múltjának tárgyi és írásos emlékeiből. Mivel gyakori az igény borospince látogatásra, így az mgtsz-ek és a Paksi Állami Gazdaság közösen üzemeltessen egy pincét, hol paksi borokat szolgálnak fel. Üdítőként a Paksi Konzervgyár meggy és paradicsom levét fogyaszthatnák a vendégek. Erre igen alkalmas pince található a volt Polgári Fiú Iskolával szembeni épület alatt. Nem folytatom a felsorolást, és az IBUSZ programjait szándékosan nem említettem, hiszen ők a saját területükön eddig is tették, mit tenniük kellett, viszont az előzetes beszélgetésünk alkalmával elmondták, hogy örömmel csatlakoznak minden jó kezdeményezéshez. Helyszűke miatt nem folytatom elmélkedésem, azzal zárnám mondandómat, hogy a már említett régi szemüveg helyett egy újat kell feltennünk, hogy ne legyen idegen számunkra az idegenforgalom szervezése és irányítása. BEREGNYEI MIKLÓS Ötéves a Paksi Néptánc Együttes Május 24-én nagy közönségsikerrel adott gálaműsort a munkás művelődési központ nagytermében az ötéves néptáncegyüttes. A lelkes és hálás közönség soraiban gyakran hangzott el a megállapítás, hogy ezek a gyerekek mindössze 4-5 éve táncolnak. Az együttes megérdemli, hogy e jubileum alkalmából szóljunk ismét róluk. 1980-ban a munkás művelődési központban gyermeknéptánc-együttes alakult - elsősorban a PAV-nál és a beruházáson dolgozók gyermekeiből - mely az első évek alapozó munkája után gyors fejlődésnek indult. A kezdeti 40 főről a létszám mára 160 főre emelkedett, jelenleg 5 csoportban folyik a munka. Az alig ötéves együttes, már szép szakmai sikereket is mondhat magáénak. 1985-ben pl. a dél-dunántúli gyermektáncantológián a III. helyezést érték el, a dunaföldvári országos gyermektánc-találkozón pedig az ország 10 legjobb gyermektáncegyüttese között a zsűri a II. hellyel értékelte a bemutatójukat. Teljesítményüket ez év tavaszán arany fokozatra minősítették. Az együttes megalakulásától anyagi gondokkal küzdött. A munkás művelődési központ a működéshez szükséges elemi feltételeket is alig tudta biztosítani, így pl. a nagyon szegényes kelléktár is a szülők anyagi áldozatvállalásából jött össze. Az együttes megalakulása óta rendszeresen fellépett vállalati rendezvényeinken. Az MMK azonban az egyre bővülő létszám és az igényes szakmai munka feltételeit végképp nem volt képes biztosítani, így ez évben vállalatunk szakszervezeti bizottsága együttműködési megállapodást kötött az MMK-val az együttes közös fenntartására. A megállapítás értelmében a VSZB vállalta, hogy hozzájárul az együttes fenntartásához, a mind színvonalasabb szakmai munka feltételeinek biztosításához. Ezzel egyidejűleg az együttes művészeti vezetője, az eddigi sikerek kovácsa, Mádi Magdolna vállalatunk alkalmazottja lett. A néptáncegyüttesben folyó színvonalas szakmai munka, tervszerű utánpótlás-nevelés biztosítéka annak, hogy megfelelő támogatás esetén az együttes évtizedekig biztosítani fogja fiataljaink, dolgozóink gyermekei nagy részének a hasznos időtöltés, az alkotó munka örömeit, hozzá fog járulni vállalatunk, gazdasági eredményeink népszerűsítéséhez városunkban, az országban, sőt határainkon túl is. A jubileum alkalmából gratulálunk, további sikereket kívánunk. H ogy van, Kedves...? Újságunk előző számában az alkalmazott műszaki értelmiség hogylétéről érdeklődtünk. Most arra vagyunk kíváncsiak, hogy az általuk felvetett problémákat miként látják a beruházó vállalatok vezetői, ők maguk milyen gondokkal küszködnek. Első riportalanyunk a Vegyépszer paksi kirendeltségének vezetője, Vizi János. A „nagyfőnök” pontosan nyolckor robban be irodájába, ahol találkozom vele. Jólesik a pontosság. Mialatt a műhelyből ideért, alaposan megáztatta a nyári zápor, de azért mosolyog. Mire kíváncsi? - kérdezi, és széttárja karjait, mutatván, felkészülés nélkül is kész a válaszadásra. A. I.: Kezdjük a legprózaibb kérdéssel: anyagi megbecsülés. V. J.: Valószínűleg megvolna a lehetősége a munkahelynek arra, hogy a társadalmi szervekkel együtt elősegítse a műszakiak jövedelmének növelését. De az az igazság, hogy ez részben országos, részben vállalati gond, és ezt az egészet nem lehet csak a munkahelyekről megváltoztatni. Valamelyest lehet orvosolni, s bevallom, mi sem tettünk meg minden tőlünk telhetőt, inkább csak magunkban őrlődünk. Nagyon nehéz elismertetni egy termelésirányító műszaki szakember tevékenységét egy mü létrehozásában. Sokan nem tudják itt, az atomerőműnél, hogy például mi is az a minőségbiztosítás, és mennyi adminisztrációs munkával jár a ledokumentálása. Egy fizikai szemléletű kívülálló azt mondja, ezek a műszakiak nem csinálnak semmit, csak a papírokat tologatják, ugyanakkor, ha ezek a „papírtologatók” például az ellenőrzési tevékenységüket nem végzik el kellőképpen, a hibákért elsődlegesen én is őket büntetem. Hogy konkrétan milyen a helyzet a mi kirendeltségünknél? Idén műszaki dolgozóink kiemelt, 9-10 %-os bérfejlesztésben részesültek, bizonyos mértékben a fizikai dolgozók és az egész munkahely keretének a terhére. E komoly bérfejlesztést figyelembe véve is, műszaki dolgozóink megbecsülése relatív, a hasonló korú fizikai dolgozókkal összehasonlítva általában lényegesen alacsonyabb a fizetésük. Ez részben abból adódik, hogy nálunk teljesítménybéres elszámolás van, az egyösszegű utalvány terhére a teljesítmények fel vannak szabadítva. A teljesítményekért fizetünk a fizikaiak részére, ugyanakkor azoknak a műszaki irányítóknak, akik ezt a teljesítményt elősegítik, sajnos, nem tudunk fizetni. Próbálkoztunk azzal, hogy az irányító műszakiak a csoport teljesítményéhez kötötten kapjanak prémiumot, de meg kellett szüntetni ezt a módszert, ugyanis elszaladt a szekér: magasra szökött a munkahely teljesítményszázaléka, a fizikaiak teljesítményszázaléka, ugyanakkor emögött nem mindig volt reális teljesítmény. Összegezve, a múlt év tapasztalatait véve alapul azt mondhatom, hogy a műszaki és adminisztratív dolgozók fizetése egy főre vetítve valamelyest meghaladja a fizikai dolgozók jövedelmét. De ez olyan minimális többlet, ami véleményem szerint nem tükrözi a műszaki irányító munkával együttjáró felelősséget és tenni akarást. A. I.: Félreértelmezett-e munkásszemléletünk? V. J.: Megítélésem szerint, általában igen. Nem véletlen, hogy ma senki sem jelentkezik szívesen műszaki pályára, a fiatalok úgy gondolják, ezen a területen nem sokat lehet elérni. De úgy gondolom, a fiataloknak mindig mást kellene akarni, mint, ami van, ki kellene törni, forradalmi szituációkat kellene teremteni a munkahelyen, hogy azt mondhassuk: nem tud beilleszkedni. Az a rossz, amikor azt mondjuk, hogy ezek a fiatalok beilleszkednek. Beilleszkednek, tehát elfogadják azt, ami van, s ezen nagyon kevesen akarnak túllépni. Mi vizsgáltuk, hogyan válhatnak ezek a gyerekek vezetővé. Azt tapasztaltuk, hogy ha feladatot kapnak, nagyon szépen igyekeznek megfelelni. De egy sincs olyan vagy nagyon kevés, aki ki akarná dugni a fejét, hogy én kintebb vagyok, mint a többi. A befelé forduló szemlélet jellemző: ha ő nem, akkor én miért? A. I.: Megoldott-e, s ha igen, milyen színvonalon a szakmai fejlődés, továbbképzés kérdése? V. J.: Sokszor panaszkodnak, hogy nem a végzettségüknek megfelelő munkát kapják. Elismerik, hogy amit tanultak, azt munkakörük ötven százalékában jól tudják hasznosítani, tevékenységük fele azonban nem igényli a felsőfokú végzettséget. Hogy ki, melyik oldalra tesz többet?... ezt nagyon nehéz így megoldani. A továbbképzés érdekében eddig nem sokat tett vállalatunk, most próbálkozunk ebben előrelépni. Sikerült szereznünk egy Commodore számítógépet, többeket tanfolyamra iskoláztunk be, és nincs kizárva, hogy ha az érdeklődést felkeltjük és a hasznosságot bizonyítjuk, akkor egy igen komoly számítógéprendszerre épített tevékenységi sort tudunk kialakítani. Egyéb szakmai továbbképzésre a munka mellett nemigen van lehetőség. A. I.: Egy műszaki szakember birtokában van-e a szükséges ismereteknek a vállalat lehetőségeiről, a szervezés új irányairól, a változásokról? V. J.: Ez igen komoly gond. Sajnos, a vezetők sem biztosak abban, hogyan tovább, mikor tovább. Csak az elképzeléseket tudja elmondani, de az elképzelések is bizonytalan alapon nyugszanak, és ez eredményezi a jelenlegi bizonytalan helyzetet is. Egy termelő vállalatnak nagyon ki kell számítania, hogy kapacitását mivel köti le. Most mással sem foglalkozunk, mint hogy az itteni kapacitásunknak az év végéig való foglalkoztatását ha nem itt, akkor másik területen oldjuk meg. Én elfogadom vezetőimtől azt a tájékoztatást és azt a tevékenységi sort, amit annak érdekében tesznek, hogy ez a munkahely távlatban is lásson. Megértem a vállalatvezetés problémáját, nem tud keresztüllépni, nem ő dönt arról, hogy lesz-e további bővítési munka. De konkrétumot kellene tudnom nekem is, mert ezeknek a fiataloknak is az kell, hogy tervezni tudjanak. Elfogadom, hogy egybentartjuk ezt a csapatot, de milyen áron, hogyan, hol - ezt én sem tudom. 400 embernek kenyeret, feladatot kell adni, és nemcsak máról holnapra. A. I.: Ha azt mondom, munkahelyi demokrácia? V. J.: Ebben elvben jóval előrébb járunk, mint a gyakorlatban. Sokszor ott is demokratikus elveket akarunk érvényesíteni, ahol nem lehetséges, és ott ahol lehetséges, nem élünk vele. Nem tudunk az üzemi demokráciával sem úgy élni, ahogy annak a szelleme megkívánná, hanem bizonyos kialakult magatartásformák, stílusok behatárolják a demokratikus formák érvényesülését. Minek mondjam, minek kritizáljam? - gondolják sokan. Elég sok gond van e téren, én saját gyakorlatomon keresztül is érzem. Meglepetés számomra, hogy ha pl. pénzkérdésről is van szó, tehát vérbevágó dologról, még akkor sem működnek megfelelően a demokratikus fórumok. Formálissá, tartalom nélkülivé váltak, a résztvevők maguk közt sem tudnak vitatkozni. Próbáltunk pénzen keresztül éles helyzeteket teremteni. Bérezési formánk ad egy olyan lehetőséget, hogy a többletteljesítmény bérét a csoport osztja fel, senki másnak nincs beleszólása. Ez a csoportban azt eredményezheti, hogy kiválogatódnak az érdemi emberek, kialakul egy kritikus szellem, ütköznek a vélemények. Ha a vállalaton belül nézzük demokrácia szempontjából a paksi kirendeltséget, szintén sok gondunk van. Mindenféle fórumon próbáljuk tudatosítani a paksi jellegzetességet, a különleges munkavégzési körülményeket. Rajtunk kívül azonban még sok hasonló szervezet van, akiket nem érdekel a mi helyzetünk. Az nem demokrácia, áldemokrácia, ha olyan kérdésekben, amelyekben nem érdekelt a többség, azok is döntenek, és az érdekelt fél leszavazásra kerül. Az is biztos, hogy aki nem kap választ a felvetett kérdésekre, holnap már nem fog kérdéseket feltenni. Nem elég az, hogy csinálunk egy demokratikus fórumot, demokráciát játszunk, közben elvész az, amiért ezt létrehoztuk, hogy a dolgozók problémája felszínre kerüljön és meg is értsék őket az illetékesek. Egyébként én úgy tartom, hogy itt, munkahelyen sokkal jobban funkcionálhatnának e demokratikus fórumok, mint amikor már a munkahelyről vállalati területre kerül. Itt nap mint nap találkoznak, beszélgetnek egymással az emberek. De ha itt önmagában ki is alakul egy bizonyos demokratikus forma, nem biztos, hogy az eredményesen fog funkcionálni vállalati szinten. AMBRÓZI ILONA
