Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1938
14 Hálás az iskola, az Älma mater iránt is. Szeretettel gondol iskolánkra, egyetlen professzorára, hiszen az itt töltött három év adta meg neki az alapot nagy műveltségéhez, s itt „lobbant fel lelkében először a láng, itt nyerte olympi tüzét.“ Petőfi megtanitja az ifjúságot a magyar föld, a magyar faj, a magyar haza szeretetére. Magyarnak vallja magát minden ízében, magyarságát soha meg nem tagadja; „szereti, hőn szereti, imádja gyalázatában is nemzetét“. S ezek nem üres költői szólamok nála, tettekkel pecsételi meg szavait, mikor „az ifjúi vér hazájáért folyik ki szívéből“. Rajongó hazaszeretete mellett az emberiség sorsa is foglalkoztatja, „minden szívütése egy imádság a világ boldogságáért“. Ahogy hazafias lelke negyvennyolcban felvetette a kérdést a magyar ifjak előtt, úgy itt is meg-megismétli majd: „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága, avagy virág vagy te hazám ifjúsága?“ A magyar ifjúság úgy dolgozzék, hogy nyugodt lélekkel tudjon igennel felelni. Érezze, hogy termő virág a nemzet fáján, számíthat rá a haza. Nemcsak az ifjúsághoz szól az érc Petőfi, mindenkihez van szava, gyermekhez, ifjúhoz, férfihez és öreghez egyaránt. Biztató- lag szól majd az édes anyához, aki megilletődve vezeti fel gyermekét ide az iskolába s otthon talán úgy aggódik fekete kenyere miatt, mint egykor az ő imádott édesanyja. Meleg szeretettel szól az ifjú szívekhez, akik az ő dalaival adnak hangot érzelmeiknek. Lelkesíti a magyar katonát, példát mutatva az igazi hazaszeretetre. Biztató reménységet önt azútszéli vándor szívébe, aki itt lent a poros országutat rója, mint ő is egykor. Szól mindnyájunkhoz, megalázott trianoni magyarokhoz s hitet, reményt önt a csüggedőbe, bátorságot és elszántságot a kishitűekbe. Rendületlenül hisz nemzete nagy hivatottságában s szent meggyőződéssel vallja és kiáltja: Él az a magyarok Istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze. Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség És boldogság lészen a te életed. Szava messzire hangzik, eljut minden magyarhoz. Meghallják a nagy világban szétszóródott magyarok is, mert az ő költészete minden magyar lelkét összeköti s visszahozza ide az ezeréves haza földjére. Ezt a lelki egységet pedig nem lehet soha elszakítani és feldarabolni! Az előttünk álló szobor az életbe kilépő Petőfit ábrázolja; határozott, szilárd akarattal, elszántan, szinte magyar daccal indul, kezében a könyv: a tudás, a műveltség jelképe. Minden igyekezetünk oda irányul, hogy ebből az iskolából, a Petőfi iskolájából kilépő ifjú is így indulhasson: felvértezve a tudással, bátran, megalkuvást nem ismerő magyar lélekkel vágjon neki az életnek s meg ne tántorodjék, Petőfi szelleme vezérelje 1 Ezzel az ünnepélyes fogadalommal mély tisztelettel és köszönettel veszem át az iskola nevében halhatatlan diákja szobrát. ■
