Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1937
nek örök szép tolmácsa a Szeptember végén. Az ő szeretefe még a síron fúl is él; még akkor is szereti hitvesét, ha az eldobja az öz* vegyi fátyolt s elhagyja az ő nevét. íme, mily megkapó és megható szeretet! Szereti szülőföldjét, rajong a természetért. A természet csendje ünnepélyes, áhífatos hangulatot teremt nála. Lelke a természet örök szépségétől édes, mámorba tud szédülni. Szereti a fákat, a virágokat, mert titkosan dalolnak illafnyelven; magát is a természet vadvirágának nevezi. „Szeresd a virágot — mondja egyik versében — és ne féltsd szívedet, mert ki azt szereti, rossz ember nem lehet.“ Magyarország szerinte a természet legszebb alkotása, hiszen „ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta.“ Legszívesebben szülőföldjét keresi fel. Más tájakat is megcsodál, de el nem cserélné velük az Alföldet, mert ez olyan, mint a nyílt, felbontott levél, melyet egyszerre átolvashat, s ebben a levélben mily szép, nagy gondolatok vannak írva. Szereti a pusztát, mert itt szemeit semmi sem korlátozza. A puszta a szabadság képe, a szabadság pedig az ő lelkének istensége. Azért vágyódik minduntalan az aranykalásszal ékes rónaságra vissza. Nincs az a kincs, amelyért elhagyná szülőföldjét, mert „szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet“ — mondja Magyar vagyok c. versében. Ezzel egyúttal végtelen hazaszeretefétis jelzi. Honfidalában szinte szedreimet vall hazájának, keble belsejét szentegyházhoz hasonlítja, melyben oltár a haza képe. Sokat mereng a múlt dicsőségén ; sajnálja, hogy henyélő század gyermeke (Mért nem születtem ezer év előtt ?) Sö' téfségben él a magyar s ha ősei dicsőségére tekint vissza, a múlt dicső fényébe belevakul. A szájhősöket megveti, mert Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szívében ! Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja. (A szájhősök.) Gúnnyal, majd gyűlölettel ostorozza azokat, akik nem törődnek a hazával ; a tétleneket, a mindenre ráérő Pafó Pálokaf, a külföldön lebzselő magyarokat, a „fekélyeket a haza testén.“ Ostorozza az egész nemzetet is, mert nem akar felébredni, haladni és hálátlan tud lenni nagyjaival szemben. Sokszor aggódik hazája sorsán, ha a jövőre gon* dől. „Lesz'e gyümölcs a fán, melynek nincs virága ? Avagy virág vagy te hazám ifjúsága ?“ — kérdi korának magyar ifjaitól. Ne csak a jó sorsra bízzuk magunkat, emberségünkből álljon fenn hazánk! (Isten csodája.) Almainak netovábbja a szabadság, ezzel lehet elérni a boldog' ságot is. Szerelméért föláldozza az életet, de a szabadságért a szerel' met is. A szabadság gondolata foglalkoztatja mindenütt; még álmában is rab nemzetek bilincseit tördeli. A szabadság eléréséért minden áldó* 11
