Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1933

10

A kerület vezetősége átérezte annak fontosságát, hogy mily értékes lehet reá nézve, ha itt az ország fővárosa mellett két oly kultúrtényezőnek lesz birtokában, mint az Aszódi Leánynevelő Intézet és a Petőfi-reálgimnázium — ezért az átvételt elvállalta.

Fáradhatatlan főpásztorunknak vezetése alatt azután lüktetve dolgozó évek következtek Az átvétel után öt évvel; 1931 őszén Aszód új házterületének szegeleti dombján már az új kétemeletes palotában kezdődik a tanítás; benn a községben a régi otthonból átalakított internátusbán negyven bennlakó diák élete zajlik; a gyarmati sínek mellett pedig közel tíz hold területen ott van a gimnázium egyedüli fundáció- ját: a vásárjogot reálizáló modernül berendezett vásártér.

Nagy ünnepe volt Aszódnak, messze vidéknek, az egész bányai egyházkerületnek az 1931. év október 11. napja, melyen az iskolát ünnepélyesen felavatta megmentője és megteremtője D. Raffay Sándor püspök úr.

Az iskola igazgatója: Dr Oravecz Ödön kerületünk főpásztorát a következő — történeti emlékezésül itt közölt — beszédben kérte fel az új épület felavatására:

Istennek kegyelmét, emberek örömét ünneplő gyülekezet!

A dunántúli evangélikus keresztyén énekeskönyvben egy hálaadó zsoltárt olvashatunk, amely köszönetét rebeg az Egek Urának egy új iskola felavatása alkalmából. Szerzője a szárnyaló éneknek éppen a mi gimnáziumunk egykor látnoki lelkű lantverő professzora: Csengey Gusztáv. Ennek a versnek zsolozsmás áhítata fogja el szívemet e pillanatban. A porladó költőtanár ércveretű, hajnali harangszóként csendülő szavai verődnek fel lelkem echós mélységéből:

„Uram, ez is a Te házad,

Téged keres itt is nyájad.

A tudomány minden ága,

Isten örök igazsága“ . . .

Igen, az Úr hajléka ez a fényes épület is, mely itt szökken fel most az azuros magasba a nemrég még kietlen, bozótos hegytetőn. De az Úr háza volt az az öreg hajlék is, melyet most 167 évi igehirdetés után elhagytunk, amelyet megszentelt a munkás és áldozó ősök éltető emléke, szegénységében is sugaras mezbe öltöztetett Petőfi glóriás neve.

Az őshazából gyarmat-alapításra elinduló görög elvitte hajójára a házi oltár eleven tűzét; mi is elhoztuk ide azt a lelket, melynek parazsától egykor a legnagyobb magyar költő éjszakfénypompában ragyogó phárosi géniusza lobot vetett.

Áldjuk az Urat, hogy nekünk: ma itt tanító tanároknak adatott meg ez az ünnep.

Óh, mert hányszor, de hányszor volt már kialvóban e láng. Hányszor hagyta rideg közöny, emberi gyengeség, megfáradó hithűség majdnem hamvában halódni e vestalárigot. De akadtak mindig Szontagh Sámuelek, Kádassy Jánosok, Fabricius Jánosok és Koren Istvánok, Podmaniczky Árminok és Moravcsik Mihályok, akik szívük melegével, adakozó kézzel, építő karral, töretlen hittel a pislákoló üszőknél új szövétneket gyújtottak.