Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1932
6 értékeléseket közöl. A magtárba gyűjtött tiszta gabonaszemek garmadáját mutatja meg a növendéknek. Mi azonban dalt akarunk a buza- virágos mezőkről. Azt akarjuk látni, hogy a magyar rög alól hogy zsendűl az új élet, a fejlődő irodalom zöld táblamezője hogy hullámzik a kritika szélverésében. A zöld bársonyt mint szövi át a kóbor pipacs tűzpiros virága. Mint hoz meddő virágot csodás kék színben néhol a buzatő; mint búvik meg benne a harsogó haris, mint énekel felette a dalos pacsirta. így kell megismernünk a költészetben, az irodalomban az élő jelent, amelyből majd történeti múlt lesz. Nem kell félni az ifjú lelkek esetleges ízlésbeli eltévelygésétől se; mert ha bölcs vezető mutatja be nekik ezt az új világot, biztosabb lesz a mozgásuk a vitatkozó irányok labirintusában. Meg kell ismerkedni az önképzőkörökben a megszállott országrészek magyar irodalmával is. — Igen, kedves ifjúság, kigyúl a lelkek csillaga túl a Királyhágón, dalba kezd a megfakult kék madár az Erdős Kárpátokban, bimbó fakad a nótafán a komáromi és göinöri berkekben is, a Bánátban magyar bánat keserve sír az esti szellőben. Az elszakított magyarság lelkének is van virága, értékes irodalma, melyet ismernünk és értékelnünk kell, át kell éreznünk, összhangba kell hoznunk a csonka haza irodalmával, hogy a szivek rádióján megtaláljuk egymás lelkének hangját, vágyát, sóhaját, hördülését, gyakorta sírásását, gyérente ujongását. A Párizs környékén kötött békék kínpadjára vont magyarságnak csak ez az egybeolvadó hangja lesz elég erős arra, hogy felharsogjon a történelem anténáján s riadójával megállásra dermessze az ezeréves múlt hóhérait s az orkán dördülésével zúgja a nagy világ fülébe: „Hozzátok a revíziót, adjátok meg helyét Magyar- országnak a nap alatt.“ Ennek a testvér magyar irodalomnak megismerését és megismertetését tartom és hirdetem a középiskolai önképzőkörök egyik legelső és legfontosabb feladatának. így iett a magyar — ez a testvértelen ága nemének — testvérrel bíró három torzul született szomszéd országban is. Ezek irodalmát azonban nemcsak olvasni, de szegénységünk mellett pártolni is kell. Ám a múlt iránti hálás kegyeletet se hagyhatjuk el. Új munkamezőt mutatott e tekintetben több helyt az ifjúság, mikor Bessenyeynek és másoknak eddig kiadatlan műveit sajtó alá viszik és nemes áldozással közkinccsé teszik. Hát a mi ifjúságunk nem adhatná e ki Csengey Gusztáv utolsó elbeszélését, a Szulamitot, melynek kézirata iskolánk tulajdona. Új kérdés ez is, melyre a méltó választ maga az ifjúság fogja megadni. Engem e kegyeletes megemlékezésre ezen ünnepélyes órában a költő szava ösztönzött: „Csak törpe kor felejthet ősnagyságokat, Csak elfajult kor hős elődöket, H lelkes eljár ősei sírjához S gyújt régi lángnál új szövétneket.“ Mi az önképzőkörnek nem a sírjához, a bölcsőjéhez zarándokoltunk el, ott gyújtottunk új szövétneket, melynek szétszóródó fényével a jövő célkitűzéseinek irdatlan ugarára igyekeztünk útmutató sugarakat vetni. nr n n
