Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1913
31 állítom, többet is tudhat és rendszerint többet is tud, ha nem is jelesen, de legalább elégségesen. Ennek tovább menni természetes joga van, ezt tovább ereszteni a tanár lelkiismeretbeli kötelessége. Minden kultúrának alapja a lelkiismeretesség — ebből folyik az őszinteség — a becsület. E dolgok meglétele nélkül a kultúrának minden, még oly fényes látszata is humbug. Meg kell adni a módot, hogy tanítvány, tanár egyformán lelkiismeretes lehessen. És legyen is az! Ám nem kell elfelejteni, hogy a lelkiismeretességnek sincs mértéke. A pedánskodás, nagyképűsködés még nem lelkiismeretesség: a finom lélek, nemes kedély meg éppen nem lelkiismeretlenség! És itt lezárom az iskola belső reformjáról megindított gondolataim sorozatát. Hosszú időre tán. Ennyivel kötelességemnek tartottam a közrejárulni, — több — légvár építése volna. Meg kell még jegyeznem, hogy az iskolareform se csupán csak minősítési törvény megváltoztatással, se csupán csak tantervreformmal, vagy csupán csak e kettővel együttvéve se oldható meg véglegesen. Meg van ez már mondva régen, örök időkre szóló igazság gyanánt. A rá vonatkozó szavakat ideiktatom, hadd csengjenek végig kellemes akkord gyanánt sokunknak a lelkében: „Non est spes nisi in regeneratione rerum!“ S fel kell még hoznom, hogy én a németet a gimnázium első osztályában kezdtem tanulni; úgy gondolom, heti öt órában, ugyancsak a mathe- matikánkban volt szó holmi sorok összetartásáról,
