Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1886
9 Jellemző adat a fiú önérzetére, hogy I. éves sintaxista korában, midőn atyja testvérét, Istvánt is az aszódi iskolába küldte fel donatistának, Sándor mint öregebb testvér elvitte Korenhoz bemutatni. «Tanár úr — mondá Sándor — meggyőződtem, hogy itt engem nagyon jól tanítanak, azért elhoztam öcsémet is. Aján'om pártfogásába !» A tizenegyéves István is jó tanuló volt. A latinból az első évben még csak jót kapott, de többi kalkulusa jeles és kitűnő. A következő esztendőkben azonban mindig kitűnő bizonyítványnyal ment haza. 1837— 38 ban II. éves sintaxista lett Sándor. Ekkor már fellegek gyülekeztek a láthatáron. A tanulásban nem esett ugyan hiba, mert Sándor sem ismert rosszabb kalkulust a kitűnőnél, de veszedelembe sodorta pezsdülni kezdő vére s a szigorúság, a melylyel jobb útra akarták téríteni, csak a daczot nevelte benne, s ez a daczosság lett később jellemének fő vonása. Midőn apja kézzel foghatólag kezdett neki tanácsol- gatni egyetmást, a fiú csak keserűséggel tudott rá gondolni, s útjaik mindinkább elváltak. Öcscse, Petőfi István visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Sándor csöndes, mélázó gyermek volt. Szülei nem egyszer pirongatták, mert rokonaik látogatása alkalmával szívesen elhúzódott a társaságtól, hogy könyvei között keressen szórakozást. Okkal-móddal tehát akkor is el lehetett volna vele bánni, mikor ifjúkori ábrándjait akarta megvalósítani Aszódon, de atyja oly módokhoz nyúlt, a melyek fia önérzetét mélyen sértették s daczból épen csak azért is ment a maga útján . . . 1838- ban színészek vetődtek Aszódra. Sándor megnézte előadásukat s rajongni kezdett értök. Különösen egy Borosa nevű énekesnő ragadta el. Égy álmatlan éjszaka után korán reggel beállított tanárához, s nagy határozottsággal kijelentette : «kérem a bizonyítványomat, mert én megyek színésznek !» A borotvált képű gömbölyű professzor csudálkozva nézett végig tanítványán. — Hm, hm, — mondá neki kissé tótos kiejtésével, — mindjárt fiam, mindjárt megkapod, csak várj egy keveset.
