Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1874

13

hazánkban nem vala akkor még semmi tér azok valósítására.

Hogy mint sok másban, különösen az érzületben ö a magyar genius leghöbb kifejezője volt, megmutatták azt a 48-ik események. Csakhogy ö a 48-ban történtekre már készen volt akkor, mikor más még olyasmire épen nem gondolt.

Már 1844-ben igy dalolt Petőfi:

„Felhős az ég hazámon,

Aligha nem lesz vész ;

Csak hadd legyen, nem bánom :

Lelkem redja kész.“

Petőfi mindenkor a tetteket sürgeté, a hazafias tetteket, ilyenek pedig előtte csak azok voltak, melyek a szabadság szolgálatában annak ügyét mozditolták elő. Oly tettekre buzdítani, azt tartotta ő a költő iegmagasz- tosabb feladatának és a maga részéről más szerencsét, mint hogy szent hazafias tettek közepette, a dicsőség mezején találja halálát, nem óhajtott.

A költő óhaja hamarább teljesült, mint azt a leg- bölcsebbck is előre láthatták volna. 1848. márczius 15-én ő állott az ifjúság élére, mint egy Tyrtaeus, mely a hazánkban is megindult mozgalmakat ujjongva fogadá.

De Petőfi már elejétől fogva nem osztotta az optimista hazafiak szép álmait, hogy a nemzet szép beszédek árán a szabadság biztos birtokába jutand, és ép azért első üdvözlete a hazafiui tettre való felhívása volt és csakhamar a Kárpátoktól Adriáig hangoztatott:

„Talpra magyar, hi a haza!“

Nem volna helyes ez ünnepélyes órát azon dicső bár, de véres események lerajzolásával zavarni, melynek szeretett nagy költőnk áldozatul esett. A mit óhajtva várt, megtörtént. Ott találta halálát a dicsőség mezején, s holt tetemeit ismeretlen és jeltelen sirhant fedi, a segesvári csatamezön, s bár nem érte meg az ügy dia-