Prékopa Ágnes (szerk.): Ars Decorativa 29. (Budapest, 2013)

TAKÁCS Imre: A megújuló budapesti Iparművészeti Múzeum programja

Ezek az eredmények segítettek átvészelni az első világháborút követő válságokat, a dinamikus fejlődés korszakának, a látványos építkezésnek azonban igen hosszú időre - közel száz évre - búcsút mondhatott a múzeum. A Radisics Jenőt követő Végh Gyula 1917 és 1934 közötti tevékenységéhez fűződik mégis a gyűjtemények utolsó nagy fejlesztése. Az 1919- ben Fraknóról (ma: Forchtenstein, Ausztria) Budapestre szállított Esterházy-kincs- tár, Európa egyik legjelentősebb fennmaradt arisztokrata kincstára 1923 után a múzeum falai között kapott nyilvánosságot. (7. kép) És bár 1944-ben az Esterházy- gyűjteményt Esterházy Pál (1901-1989) a biztonságosabbnak vélt várnegyedbe szállíttatta - ahol a műtárgyak a bombatámadások következtében csaknem megsemmisültek -, 1949-ben a korábbi letéti megállapodás értelmében kerültek vissza a múzeumba a romok alól előkerült tárgyak, amelyek restaurálásuknak köszönhetően azóta is a múzeum gyűjteményének harmadik pillérét képezik.

A II. világháborúban sérült meg először súlyosan a Lechner Ödön tervezte múzeumépület is. A központi üvegcsarnok tetőzete leomlott, a színes üvegek megsemmisültek. A háborút követő helyreállítás során a finom polichrómia megtartása helyett az egész épületbelső puritán fehér lefestése mellett döntöttek. Eltűnt a falak, a galériák és az előterek színes dekorációja. Ennél is súlyosabban érintették a múzeumot 1956 őszének harcai: a forradalom fegyveres ereje az épület közvetlen közelében kísérelte meg feltartóztatni a benyomuló szovjet páncélos haderőt. A tetőzet és a falak mellett a könyvtár terei, a kiállítótermek és a raktárak is tüzérségi belövéseket kaptak. (8. kép)

Az épület műszaki állapota a sérült felületek látszólagos helyreállítása ellenére folyamatos hanyatlásnak indult. Beázás, falvizesedés, a közművek működési zavara vált a mindennapok jellemző tünetévé. Az ország egykor legnépszerűbb múzeuma a benne őrzött nemzetközi rangú gyűjtemények és a hozzá mindenben méltó épület jelentősége ellenére nem tudja többé betölteni szerepét.

A 21. század elejére az épület állapotának romlása túllépte a kritikus határt, mind a munkatársakra, mind a közönségre nézve többszörösen veszélyessé vált. 2011 nyarán a központi kupola tetejéről el kellett távolítani a leomlással fenyegető, közel 12 méter magas, több mint 30 tonna tömegű kerámiatornyot, és le kellett bontani a tetőzetről és a falakról az összes meglazult díszítményt. Ezzel a magyar építészettörténet egyik emblémája látszólagos integritását is elveszítette, pusztulásának látványa a kultúra iránt elkötelezett emberek számára kezdett elviselhetetlenné válni. (9. kép) Az épület és az egész intézmény általános rekonstrukciójának halaszthatatlansága nem lehetett többé vita tárgya. Ennek is köszönhető, hogy 2011 végén a magyar kormány határozatot fogadott el a rekonstrukció tervezésének megindítására, a múzeum jövőbeli programjának részletes kidolgozására. A nemzetközi építészeti pályázat céljai között volt a rossz állapotú Lechner- épület rekonstrukciója a műemlékvédelem és a környezettudatos üzemeltetés szempontjainak érvényesítésével, a múzeum kiállítási rendszerének teljes újjáformálása a korszerű műtárgyvédelem feltételeinek megfelelően, az 1896-ban beépítetlenül hagyott sarokrészen új épületszárny megtervezése, valamint az épület közvetlen környezetének megtervezése.

31