Prékopa Ágnes (szerk.): Ars Decorativa 29. (Budapest, 2013)
TAKÁCS Imre: A megújuló budapesti Iparművészeti Múzeum programja
számára nyitottnak kell lenniük, és gyorsan el kell terjedniük minden országban”, hogy „a különböző nemzetek fenntarthassák a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló állandó kapcsolatot [...], és folytonosan erősíthessék egymás iránti jóakaratukat” - írta.3 A gondolatot továbbfejlesztő munkatársai - mindenekelőtt a kulturális negyed gondokságával megbízott Henry Cole - a hangsúlyt a tervezők képzésére és a közönség ízlésének csiszolására, a brit tárgykultúra színvonalának javítására helyezték. A 19. század víziója a múzeumról - mint a nemzet építésének helyéről és a béke eszközéről - mélyen beivódott az angol köz- gondolkodásba, és a múzeumok esélyeiről gondolkodók számára ma is hivatkozási alap. Mely intézményekre volnának ma is jobban érvényesek ezek a gondolatok, mint az emberiség teljes tervezői, tárgyalkotói, művészeti kreativitását gyűjtési és kutatási területének tekintő, a Távol-Kelettől az iszlám világon keresztül a nyugat összes régiójáig eleven kapcsolatokat tartó ipar- művészeti múzeumokra? A munkásosztályt célközönségének tekintő, késő estig ingyenesen nyitva tartó, új típusú múzeum az alsó néposztály társadalmi beilleszkedését, fogyasztói ízlésének javítását, áttételesen a szociális feszültségek enyhítését is szolgálni kívánta. (Azokról az évtizedekről van szó, amikor más indíttatású és közismerten gyászos végkimenetelű, forradalmi koncepciók is kezdtek teret hódítani.) Henry Cole, a frissen alapított intézmény első igazgatója azok közé az angol reformerek közé tartozott, akik a múzeumot nemcsak a műveltség és a tárgykultúra fejlődését szolgáló eszköznek, hanem a társadalmi béke hatékony tényezőjének is tartották. Cole optimizmusa alig ismert határt: úgy tartotta, hogy múzeuma nyitott könyv, amelynek lapjait sosem csukják be. Közízlésjavító, fogyasztónevelő és iparfejlesztő stratégiája a mintakövetés társadalmi jelentőségének felismerésén alapult. Ez a szemlélet inspirálta Walter Benjámint arra, hogy a 19. századi nagy kiállításokat a társadalmi emancipáció ünnepének nevezze.4 Nem kizárólag gyönyörködtetésre szolgáló, hanem inspirativ és didaktikus művészeti környezet létrehozására törekedtek. Sikerük nem kis részben a kiállított emberi alkotások soha nem látott tömegének, stílus- korszakok, földrészek és kultúrák meghökkentően gazdag bemutatásának volt köszönhető. Ehhez járult az a sajátosság, hogy az új típusú múzeum egyszersmind iskolaként is működött, abban az átvitt értelemben, hogy fogyasztói igényességre kívánta nevelni a társadalmat, de úgy is, hogy saját művészeti iskolát működtetett, amelyben a leendő tervezők oktatása a gyűjtemények közelségében, a kitűnő példák dúsgazdag tárházában zajlott. Nem véletlen, hogy amikor 1909-ben megnyílt a Victoria and Albert Museum Cromwell Roadra néző új épülete, azt a következő hosszú névvel ruházták fel: Nyilvános Tanintézet a Szép- és Alkalmazott Művészetekben Létrehozandó Rendkívüli Teljesítmények Ösztönzésére és Támogatására (Public Teaching Institution for promoting and supporting extraordinary achivements in the Fine and Applied Arts). A rendkívüli teljesítmények ösztönzése és támogatása az a cél, amelynek elérése egy megújulásán munkálkodó iparművészeti múzeum előtt ma is ott lebeg. A kérdést a budapesti múzeum megújítása kapcsán is fel kellett tennünk: lehet-e kezdeményező szerepe a jövő formálásában, lehet-e társadalmi küldetése és belátható haszna szűkebb és tágabb környezete, a tervezők új generációi számára. 2012-ben, az intézmény rekonstrukciós terveinek készítési időszakában Budapestre 28
