Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 27. (Budapest, 2009)

Lilla TOMPOS: „... Száztíz szál sinor húsz gombra."

gyei, klárissal, skófiumos arany virágokkal kivarrott, cseh gyémánttal, színes kövekkel kirakott boglárokkal, paszománnyal, szalaggal, azaz galonnal díszítették. A hímzetteken kívül testszínű és szederjes aranyos pántlikából fonottat is felsoroltak.

1

2 A szalagokból összeállított öv anyagszükségletéről és a pántlikák hosszáról tudósít Caspar Päzl bécsi kereskedő számlája, aki Esterházy Mihály gróf övének elkészítéséhez a következő alapanyagokat szállította: 1/4 rőfnyi testszínű taft, két rőf égszínkék finom taft pánt és 2 lat ezüst finom szalag.

1

3 Az írott források szerint a pártaöveket majcos

an is elkészítették. A majc terminológia a 19. század tudósai között vitát váltott ki, mára azonban bizonyosak lehetünk abban, hogy többféleképpen előállítható paszományos munka. Vagy nyergen verve hoztak létre erős, hurkolt tömlőt, amelyet az alapra illesztve lelapítottak, vagy pedig táblácskás, azaz kártyaszövéssel megfelelő szélességű szalagot szőttek.

1

4 Öveken kívül a 16. századtól kezdődően a 17. század végéig alkalmazták lószerszámokhoz, szíjakhoz, hevederekhez, de fegyverek markolatát is beborították vele. Formai sajátosságait a ránk maradt műtárgyak segítségével tökéletesen megismerhetjük: ezüst- vagy aranyozott ezüsthuzalból készítették el a formára hurkolt tömlőket, majd többnyire bőr, ritkábban bársony alapra rögzítették azokat. Esetleg díszítetlenül hagyták,

1

5 vagy az öveket a munka végső fázisában fémfoglalatos, köves boglárokkal rakták ki. Az utóbbit a leltárak sorai majcos pártaövnek nevezik. A Magyar Nemzeti Múzeum Ötvös gyűjteményében több 17. századi, ezüst skófiumos majc alapon aranyozott ezüst, öntött boglárokkal ékített kvalitásos erdélyi munkát őriznek. (8. kép) A majcot a 17. század második felétől kezdve nemcsak párta, hanem zsinórövek kiegészítő elemeként is alkalmazták. Karmazsin, zöld vagy kék selyemfonalból, arany-, ezüstskófiumos gombokkal, ezüstcsatokkal és majcos véggel készítették el Esterházy Pál öveit,

1

6 amelyek vélhetően hasonlóak voltak az ifjú II. Rákóczi Ferenc portréján láthatóhoz.

1' (9. kép) A 18. században nyugat-európai hatásra a magyar férfiviselet szabásában és díszítésében is láthatóan megújult. Elhagyták az egyenes vállszabást a dolmányon és a felsőkabáton, a mentén is. A bő kabátféléket a karcsúsított váltotta fel, íves szabásvonalai a kabátok hátára kerültek. A század elején mindkét kabátfélét az öv alatt mintegy tenyérnyi hosszúságúra vágva, erőteljesen megrövidítették, majd a század második felében ismét visszatértek a hosszabb, csípőig érő változathoz. Az öltözet mentéjét a francia frakkok szabásmódjának hatására alakították oly módon, hogy mindkét elejét ívesen lekanyarították. Jól tükrözi a változást a hasonlóan szabott menték 20. századi magyar terminológiája, a „frakkmente". A dolmányok és frakkmenték díszítése, ahogyan nyugati társaié is, többnyire a szegélyekre korlátozódik, de gyakran előfordul, hogy egyetlen díszük a huszáruniformistól kölcsönzött sűrű, nemesfém fonalas mellzsinórzat. A változás a kiegészítő kellékek megújulását is maga után vonta, a korábban változatos módon előállított öveket a zsinórzattal anyagában és színében harmonizáló zsinóröv váltotta föl. Míg a korábbi században elvétve találkozhatunk velük írott és képi forrásokban, a 18. században a számlák, számadások, a céhek által kiadott árszabások, hagyatéki leltárak és portrék tanúsága szerint majdnem kizárólag ezt a típust viselték. Példaként említhetjük Teleki Pál - Szolnok-Doboka vármegye főispánja - hagyatékát, amely szerint 1770-ben többféle színű övet lajstromoztak; feketét arany és ezüst, tengerszínűt ezüst, karmazsinszínt ezüst skófiumgombokkal.

1

8 Egy ilyen divatos kiegészítőnek a készítéséről folyt a vita a Károlyi114