Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 26. (Budapest, 2008)

András SZILÁGYI: Vergänglichkeit, Treue, Tod. Kunstwerke mit allegorischen Darstellungen aus dem 17. Jahrhundert

tet és adományoz egy effajta gyűrűt, s milyen alkalommal? Kinek szánja, s miféle ajánlás kíséretében juttatja el neki, e „rendhagyó" ékszer dezignált tulajdonosának? A barokk kori szerelmi líra némely alkotása - meggyőződésünk szerint - határozott, egyértelmű választ ad e kérdésre. E költemények ismeretében megállapítható ugyanis: jelentéshordozó, allegorikus motívumaik révén e gyűrűk a szeretet és a sírig tartó hitvesi hűség ideáját voltak hivatottak felidézni. Szerelmi ajándékok voltak tehát, s többségüket az egybekelés szándékának kinyilvánításaként adta át vagy küldte el készíttetője az ő „szíve választottjának". Nagyon valószínű továbbá, hogy ezt a „rendeltetésüket" ezek és az effajta ékszerek alighanem be is töltötték. Egyértelműnek és számunkra evidensnek tűnik ugyanis: aki annakidején e neki szánt, „személyre szóló" ajándékot kézhez vette, és hűségének zálogául elfogadta - majd utóbb leszármazottaira örökítette, s ily módon fennmaradását lehetővé tette -, egyszersmind tanúságot is tett valamiről. Nevezetesen a „vállalásáról", az érzelmek kölcsönösségéről, azaz sírig tartó (hitvesi) szeretetéről az ajándék átadója (az ékszer megrendelője) iránt. Az itt tárgyalt ékszer a közelmúlt jó néhány hazai kiadványában, elsősorban kiállítási katalógusokban szerepel. Ezek szerzői mindmáig nem kívánták módosítani azt a megnevezést - „méreggyűrű" -, amely a műtárgy első, 1938-ban megjelent publikációjában olvasható. Tanulmányunk konklúziójával összhangban helyénvalóbbnak véljük azonban, ha ehelyett a továbbiakban az alábbi megnevezést használjuk: gyűrű a szeretet és a sírig tartó hűség szimbólumaival.