Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 25. (Budapest, 2007)
András SZILÁGYI: Mercurius navigans. Un pendentif en forme de bateau provenant de la collection Esterházy
tót illeti, az ajándéktárgy - mint allegorikus kompozíció - üzenete nemigen érzékelhető, s fogható fel az említett ’Zrínyi-reminiszcenciák’, konkrétan: Subarich György és Giacomo Piccini 1651-ből, illetve 1660-ból származó metszetillusztrációinak - és, persze, részben azok előzményeinek - értő ismerete nélkül. A kérdés tehát, amely bennünket foglalkoztat, némiképp leegyszerűsítve így tehető fel: ki lehetett vajon a menyasszony, aki e különleges darabot - nyilván az eljegyzés alkalmával, bizonyára a házasságkötést megelőzően - kézhez kapta? S akiről a vőlegény, a kitüntető ajándék küldő- je/átadója feltételezte, s bizonyára okkal vélte úgy, hogy régóta, s kellő alapossággal ismeri e kompozíciókat, s azok lehetséges ’konnotációit’? Ebben az összefüggésben válik fontossá számunkra az az eseménysorozat, amely az 1680-as évek elején zajlott Magyarországon. Ennek az eseménysorozatnak a ’főszereplője’ a korszak egyik, meghatározóan jelentős személyisége, gróf Thököly Imre (1657- 1705), akit hívei és honfitársainak többsége az idő szerint sikeres hadvezérnek és bátor - ha nem épp vakmerő - politikusnak tekint. 1681 decemberében Thököly elhatározza, hogy nőül veszi I. Rákóczi Ferenc özvegyét, Zrínyi Péter leányát, a nála mintegy hét évvel idősebb Zrínyi Ilonát (1650 k.—1703). E tervet alapvetően politikai - és ezzel összefüggő materiális, s igencsak gyakorlati - szempontok és szándékok motiválták. Ezzel mindkét fél - a vőlegény, a kiszemelt menyasszony, s az ő tanácsadóik, környezetük, udvartartásuk - pontosan tisztában volt. A tervezett frigy bizonyosan nem a hirtelen fellángolt, leküzdhetetlen érzelmek ’diadala’ volt; inkább mondható egyfajta, alaposan megfontolt, körültekintően előkészített érdekházasságnak. Amelynek következményeképp az ambiciózus, nagyra hivatott Thököly Imre, aki hamarosan, 1682 őszétől Felső-Magyarország fejedelme lesz, nemcsak a felesége hozományaként megszerzett, roppant kiterjedésű birtokok felett ’diszponál’, de tekintélye, politikai súlya is jelentősen megnövekedik. Meggyőző, nem akármilyen hivatkozási alapja lesz immár arra, hogy közszereplőként úgy ’pozícionálja magát’, ahogy önmagát, kora ifjúsága óta látni és láttatni kívánta: az európai hírű Zrínyi-fivérek utódaként és méltó örököseként - elsősorban a szó eszmei, politikai értelmében. Ha helytálló a feltételezésünk, miszerint Thököly Imre volt a szóban forgó eljegyzési násfa készíttetője és ’küldője’, akkor érthetővé válik az ékszer egy további, feltűnő sajátossága. Az nevezetesen, hogy hiányoznak róla azok a jellegzetes motívumok, közkeletű szerelmi emblémák - Cupido-figura, nyíllal átdöfött szív -, amelyek a tárgytípus gyakori, többnyire elmaradhatatlan ékítményei. Ilyenek szerepeltetésére ezúttal nyilván nem volt szükség. S ugyancsak érthető, aktualizálható lesz a násfa hátoldalán megjelenő felirat közlendője a Zrínyiekre, elsősorban Zrínyi Miklós közismert jelmondatára utaló kulcsszavaival - Virtus, Fortuna -, és a szöveg, a már idézett jelmondat egyfajta ’távolságtartásával’. Ámor és a sírig tartó, odaadó szerelem ideájának megidézése, szavakba foglalása itt, e helyen talán felesleges lett volna. A feliratnak, mint ’verbális közlésnek’ ezt a hűvös távolságtartását érdekesen ellenpontozza viszont az ékszer domináns motívuma, maga a plasztikusan megformált Merkúr- figura. Mercurius, mint lélekvezető, akinek oltalma alatt úrrá lehetünk az élet viszontagságain és megpróbáltatásain - ez a felfogás határozottan jelen van a 17. század tanult, olvasott embereinek kollektív tudatában. Köszönhetően, részint, különböző antik auktorok megannyi művének, azok újabb és újabb kiadásainak, fordításainak, 56
