Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 25. (Budapest, 2007)
András SZILÁGYI: Mercurius navigans. Un pendentif en forme de bateau provenant de la collection Esterházy
MERCURIUS NAVIGANS EGY ZOMÁNCOZOTT DÍSZÍTÉSŰ FÜGGŐ ÉKSZER AZ ESTERHÁZY-GYŰJTEMÉNYBŐL ÖSSZEGZÉS A barokk kori Merkúr-ábrázolások sajátos, ritka változatának minősül az a kompozíció, Giacomo Piccini rézmetszete, amely egy Velencében, 1647-ben megjelent kiadvány belső címlapját díszíti. A könyv, egy terjedelmes történeti krónika második kötete, az az idő szerint Velencében működő historikus, Vittorio Siri munkája, amely a ’közelmúlt’ európai történelmének eseményeit írja le és értékeli. Címadása - II Mercurio overo história de ’ correnti tempi - hagyományosnak, a hasonló tárgyú egykorú művekkel, főként periodikákkal összevetve már-már konvencionálisnak tűnik. Annál különösebb a díszcímlap kompozíciója, amely a klasszikus mitológia ’hírvivőjét’, Mercuriust jeleníti meg, ám meglehetősen rendhagyó módon; mintha egy sajátos, ám jellegzetesen barokk tnumphus- ábrázolás főszereplőjeként tűnne elénk, amint impozáns, díszhintóra emlékeztető gályáját magabiztosan kormányozza. Csakugyan, Mercurius mint mitikus hős, itt valóban diadalt arat; nem rettentik meg őt Jupiter mennykövei - vészjósló sötét fellegek és pusztító villámnyalábok a jelenet hátterében -, s ügyet sem vet azokra a figurákra, akik eltérítenék őt kitűzött céljától. Nem retten meg és nem riad vissza (a nehézségektől) - Nec errat, nec horret -, amint a gálya árbocrúdjára „kitűzött” írásszalag felirata hirdeti. Bizonyos értelemben kilép tehát hagyományos szerepéből; nem az istenek hírnöke immár, aki jól ismert attribútumai segítségével „átszeli a levegőeget”, inkább a mű szerzőjének, Vittorio Sirinek a Mercurio- ja, amint a duzzadó vitorla inseriptióján olvasható, aki - szembe nézve vállalkozásának kockázataival - bátor elszántsággal, fölényes magabiztossággal lesz úrrá a rá leselkedő kihívásokon, veszélyeken. Ily módon a kompozíció a kötet szerzőjének, Vittorio Sirinek ambíciójáról és sajátos szerepvállalásáról is tanúságot tesz. Alighanem így látta ezt a kortársak többsége is. Azok legalábbis, akikhez a Mercurio 1647-ben kiadott, díszcímlappal ellátott második kötete eljutott, s akik a szerzővel valamiféle személyes kapcsolatban is álltak. Ez utóbbiak közé tartozott a barokk-kori magyar irodalom kiemelkedően jelentős alakja, a költő-hadvezér Zrínyi Miklós (1620-1664). Kapcsolatuk egyik fontos bizonyítéka, sajátos képi dokumentuma az az allegorikus címlapkép, amely Zrínyi gyűjteményes kötetének 1651. évi, bécsi kiadását díszíti. Ennek mestere, a Bécsben tevékenykedő rézmetsző, Subarich György az 1647. évi címlapkép kompozícióját, Giacomo Piccini művét tekintette kiindulópontnak, és - nyilván a szerző, Zrínyi Miklós intencióját követve - igen nagy mértékben támaszkodott rá. A lényeges módosítás az előzményhez képest mindössze az, hogy Mercuriust egy, páncélba öltözött vitéz váltja fel és ’helyettesíti’ a gálya kormányosaként. A hasonlóság a két kompozíció között elsősorban abban áll, hogy a bécsi kiadvány címoldalán a szerző, ezúttal Zrínyi Miklós gróf, ugyancsak „megmutatkozik”. Éspedig igen egyértelműen s félreérthetetlenül. Vállalja, nem csekély szerzői öntudattal, azt a kitüntető jelzőt, melyet az őt értő és tisztelő 54
