Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 22. (Budapest, 2003)

Éva CSEREY: Nachahmungen von Nürnberger Renaissanceofenkacheln

NÜRNBERGI RENESZÁNSZ KÁLYHACSEMPE MÁSOLATOK ÖSSZEGZÉS Az 1900 körüli és az azt követő évek elismert, sikeres festője, a Szinyei Társaság alapító tagjainak egyike, Magyar Mannheimer Gusztáv (1859-1937) 1910. július 7-én levelet írt az Iparművészeti Múzeum igazgatójának, Radisics Jenőnek. Idézzük levelének első bekezdését: „Van szerencsém tisztelettel értesíteni Önt, ... hogy külföldi utazásom alkalmával Nürnbergben egy XVI. századbeli zöld cserépkályha figurális csempéit azon szándékkal szereztem meg, hogy azokat az Iparművészeti Múzeumnak ajándékképp felajánljam. Nevezett tárgyak megérkezvén azokat ezennel a múzeumnak átengedem." Az udvarias hangvételű rövid válaszlevél köszönetet mond és elismeréssel nyugtázza az adományozó önzetlen nagyvonalúságát. Nem tesz említést arról a körülményről, amellyel a múzeum akkori munkatársai is bizonyára tisztában voltak. Mármint azzal, hogy a nevezett tárgyak - bár „kísértetiesen" hasonlítanak az 1600 körüli évek nürnbergi kerámiaművészetének hiteles alkotásaira - valójában neo-reneszánsz stílusú munkák, s a 19. század második felében készültek. Nem meglepő, hogy mind ez ideig nem is foglalkozott velük a szakirodalom. Úgy látszik, közel száz évnek kellett eltelnie, hogy e kályhacsempék az elemző-kutató vizsgálatok homlokterébe kerüljenek. E kutatások konklúziójaként a tanulmány megállapítja, hogy a gazdag figurális díszítéssel ellátott kályhacsempéket két, jól prosperáló nürnbergi cég készíttette a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben. E vállalkozásokat, s az általuk vezetett manufaktúrákat C. W. Fleischmann és Theodor Lunz irányította. A tanulmány a szóban forgó darabokat meggyőzően azonosítja a két cég illusztrált gyártmánykatalógusainak megfelelő tételeivel. Egyszersmind felhívja a figyelmet e kályhacsempék jelentős történeti- és dokumentum-értékére. Olyan műtárgyakról készültek ugyanis e darabok, amelyek számottevő része a második világháború alatt, 1944-ben elpusztult. Jelentőségüket tovább növeli az a körülmény, hogy olyan - immár ugyancsak a történeti múlthoz tartozó - korszakból származnak, amelynek kézműves mesterei, kiváló technikai felkészültség birtokában, különös fogékonyságot mutattak a reneszánsz kor művészete és tárgykultúrája iránt.