Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 20. (Budapest, 2001)
Attila SZEMÁN: Eine bergmännische Geduldflasche in der Sammlung für Keramik und Glas des Kunstgewerbemusems Budapest
nézése kevéssé érvényesül. A süvegek mind zöldek és alacsonyak. A farbőrök fekete színűek és szögletesek. A zubbonyok hosszanti irányban ráncoltak. Különös figyelmet érdemel a legfelső szint két kohász figurája. Az ő mesterségük a 18. században még egyértelműen a bányászat részét képezte. Ezért a kohászok ruhája is hasonló, ők előrekötötték ugyanazt a farbőrt, kötény gyanánt. Ráncolt fehér zubbonyuk is azonos szabású, akárcsak oldalt csíkos barna térdnadrágjuk és fekete cipőjük. Különbözik viszont a bányászok süvegétől széles karimájú kalapjuk, ami szintén a munkavédelmet szolgálta. Ez a kalap már megvan az 1513. évi rozsnyói Szent Annaoltárképen, s ezzel ábrázolják a modem kor martinászait is. Hasonlított azonban a Felvidéken is elterjedt széles karimájú kalapokhoz, s ezért használják ma erre a kalapra a „tót" kalap elnevezést. A palackban ábrázolt ruházat semmiképp sem utal nemzetiségre, hanem kizárólag munkakörre. A múzeumi leltárkönyv bejegyzései szerint a türelempalack korábban Buócz Gyula tulajdonában volt, aki nagyapjától jutott hozzá. Közlése szerint a család Hont vármegyéből származik, ahol a nagyapa táblabíró volt, és egykor a Selmecbányái líceumban tanult. Arra vonatkozóan, hogy a türelempalack mikor került a család birtokába, nincsenek adataink. Lehet, hogy a nagyatya jutott hozzá, de az is elképzelhető, hogy a Buócz-család volt az első birtokosa e darabnak, amely ily módon nemzedékről nemzedékre öröklődött a családban. Ezeket a tárgyakat ugyanis méltán tartották már a 18. századi kortársak is különleges, sőt érdekes és értékes tárgyaknak. Az ábrázolások bányászattörténeti jelentősége nem korlátozódik a bányászok viseletének sajátosságaira. A bánya alsó szintjén egyértelműen és pontosan ábrázolt „magyar" csillét láthatunk (2. rajz). A 17-18. század fordulóján alakult ki ez a csilletípus, amelynek ma ismert első ábrázolása Luigi F. Marsigli ismert művének 1726. évi amszterdami kiadásában jelenik meg. A magyar csille lényege a nagy átmérőjű kerekek tengelyének súlypontba helyezése, ami fordulékonyságot és gyorsaságot biztosít ennek a szállítóeszköznek. Vezetőszeg nincs rajta, s ennek megfelelően pályája is egyszerű fadeszkákból áll. Minthogy a magyar csille a német csillénél 3,5-szer gyorsabb szállítást eredményezett, a Selmec-környéki hazai bányászat egyik nagy újításának tekinthető. Minthogy pedig az említett Marsigli-kiadvány metszete feltűnően kis méretben, a kisebb kereket szinte elhanyagolva mutatja be, valójában az első pontos ábrázolása ennek e típusnak. A bánya igazgatójának kezében levő bányászfokos e speciális, felfelé hegyesedő forma jelenleg ismert, legkorábbi ábrázolásának tekinthető. Azt bizonyítja, hogy e típus a magyaros formájú fokosokkal egy időben volt használatos a hazai bányaművelésben is (az utóbbiakat még a 19. században is használták). A türelempalackoknak csak kis része keltezhető pontosan, de a leírt példányban található 1745-ös évszám egyértelműen datálja azt. Minthogy ez az évszám igen korai, az Alsó-Magyarországi bányavidéken készültek darabok közül a második. A ma ismert, Alsó-Magyarországról származó türelempalackok közül a legrégibb 1744-ből származik, azaz csupán egy évvel régebbi az Iparművészeti Múzeum példányánál. Bár felépítése az 1744-esétől jelentősen eltérő, két másik datált példány szinte teljesen azonos felépítésű és elrendezésű, s a figurák is nagyon hasonló formájúak. Különbség csupán az ásványokban mutatkozik. Teljesen azonos darabokról persze nem is lehet szó, és ennél nagyobb mértékű egyezés már kimondottan zavarba ejtő lenne. Az évszámok - 1745, 1751, 1757 - feltűnően közel állnak egymáshoz, alig tizenkét esztendőt fognak át. Valószínűsíthető mindhárom esetben a Selmecbányái eredet is. Mindezt összegezve megállapíthatjuk, hogy ugyanarról az alkotóról lehet szó.
