Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 20. (Budapest, 2001)

In memoriam

SOÓS KATALIN (1939-2000) Nemigen kellett bemutatni őt „új" kollégáinak, amikor 1975 áprilisában restaurátorként az Iparművészeti Múzeum munkatársa lett. Részint régi keletű személyes ismeretség magyarázza ezt - többekhez hasonlóan ő is az immár legendás Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait annakidején -, főként pedig az a tény, hogy addigi munkássága is okkal váltott ki komoly szakmai elismerést. Soós Katalin ugyanis korábban, 1961-től - mint irat- és könyvrestaurátor - egy, az idő szerint nemzetközi hírű intézményben dolgozott. Nevezetesen a Magyar Országos Levéltár restaurátor műhelyében, amelynek tevékenységét, újonnan kidolgozott eljárásait és eredményeit Európaszerte megkülönböztetett figyelem és érdeklődés övezte. Ebben pedig, a műhely megszervezőjének és irányítójának, dr. Hasznos Zsigmondné, Szöllős Ilonának (1907-1989) áldozatkész és energikus fáradozásai mellett meghatározó szerepe volt néhány, kitűnően felkészült fiatal munkatársnak, közöttük elsősorban Soós Katalinnak. Kivételes szakértelme, páratlan munkabírása egy további, igencsak lényeges tulajdonsággal párosult; azzal, amit mai divatos szóhasználattal innovatív készségnek nevezhetnénk, s amit ő inkább, egyszerűbben, leleményességnek mondott. Ennek köszönhetők, többek között, azok a szilárd és széles körű természettudományos ismereteken alapuló felismerések, amelyek - számot vetve a különböző matériák megannyi sajátosságával - új eljárások kimunkálását tették lehetővé. Utóbbiak közül a pergamenrestaurálás új, korszakos jelentőségű, azóta nemzetközileg is széles körben alkalmazott metódusát említhetjük. Nem véletlen tehát, hogy Soós Katalin munkáira és eredményeire a szakma rangos európai szervezetei, azok tekintélyes irányítói is felfigyeltek. Ezt bizonyítják azok a szakmai konzultációk is, amelyek főként azt követően váltak rendszeressé - s jó néhány hazai és külföldi kolléga számára kiváltképp gyümölcsözővé -, hogy 1971 szeptemberében Budapesten tanácskozott a Levéltári, Könyvtári és Grafikai Restaurátorok Nemzetközi Munkaközössége. Jegyezzük meg: e rendezvény egyik helyszíne a budapesti Iparművészeti Múzeum volt, amely ez alkalommal kamara-kiállításon mutatta be régi könyvgyűjteményének pompás darabjait, egyebek között néhány, restaurálásra váró, értékes alkotást. Bizonyára kevesen voltak e kiállítás látogatói között, akikre ez utóbbiak különösebb hatást tettek. Katalin azonban felismerte, felfogta „üzenetüket", egyszersmind megragadta az alkalmat, hogy e gyűjteményt kellő alapossággal, a szakember szemével „felmérje". Egyidejűleg felelevenítette azokat a bőrmunkákra, könyvkötésekre vonatkozó ismereteket, amelyekbe az ugyancsak legendás hírű Fabró József tanár úr vezette be őt annakidején, középiskolás éveiben. Meglehet, már akkor érlelődni kezdett az elhatározás, amely négy év múlva pályája fordulópontját jelentette: harminchat évesen megvált addigi munkahelyétől, a levéltártól, s attól kezdve huszonhárom éven át, nyugdíjazásáig, 1998-ig az Iparművészeti Múzeum „Kisgyűjteményének" restaurátoraként dolgozott. Nehéz lenne eldönteni, vajon a korábbiakkal - a becses történeti értékű oklevelek, fóliánsok és pecsétek megannyi bravúros restaurálásával