Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 16. (Budapest, 1997)

SZILÁGYI András: Adalék Nádasdy Ferenc (1623-1671) műkincseinek utóéletéhez

A Zsoltárok könyvének ősi, ihletett sorai ezek, az istenfélő, a hívő szavai, aki magát az Úr szolgájának nevezi. Viszontagságos, reménytelenül kiszolgáltatott helyzetében a teremtőhöz fohászkodik, s szavai meghallgatásra találnak: az Úr megoldotta bilincseit. Vajon az elmúlt hosszú évszázadok alatt hányan érezhették sajátjuknak a zsoltárköltő sorait, hányan idézhették őket, s azonosultak velük személyes, mély átéléssel? Hálaadó imáikban - háborúból, fogságból szabadulva hányan fohászkodtak így az üdvözítőhöz, kérve irgalmat, bűnbocsánatot, az égiek közbenjárását? S a napi áhítat alkalmával, a Credo in Deum szavai után, a „Keresztény hivő testamentumának" fohászát ismételve, annak betűjét és szellemét követve hányan vallották: „Ultima mea verba erunt Iesus Maria Joseph, in illorum amplexu vivere et mori volo. Et si sancta haec nomina turn lingua non posset eloqui, eloquetur ilia cor meum. Et si usu rationis in hora mortis destituar, jam protestor, jam enuntio pro tunc omni possibili ardore, reverentia et submissione, JESUS, MARIA, JOSEPH". A kérdés természetesen „költői", s az marad akkor is, ha némiképp leszűkítjük: a vallásháborúk korára, pontosabban a háborúk dúlta 16. századi Lengyelországra vonatkoztatjuk. Több ezren, tízezren is lehettek talán számukat felbecsülni képtelenség. Azt azonban bizonyosan tudni lehet, hogy volt közöttük valaki - egy, e vészterhes korszak névtelen hitvallóinak sorában -, aki fogadalomtételének, buzgó vallásosságának egyfajta tárgyi rekvizitumát ránk, az utókorra hagyományozta. Valaki, aki nevének jelzését, megörökítését nem tartotta fontosnak, azt azonban igen, hogy hálaadásáról, a kiszolgáltatottság óráiban - napjaiban? éveiben? - tett fogadalmáról, annak „beváltásáról" egy becses klenódium is tanúságot tegyen. Egy votívtárgy, amely őt az átélt viszontagságokra, akkor vállalt „lelki kötelezettségeire" emlékezteti, s amely számára a személyes devóció eszköze, a napi áhítat kézzelfogható tárgyi „kelléke" lesz. Nevezetesen az a darab, amelyről mind ez ideig szóltunk, a bilincs formájú láncos gyűrű. E kegytárgy, amely a zsoltár hálaénekének szavait „hirdeti", s kapcsolja össze azok nevével, akikhez a keresztény hivő végső könyörgésének fohászai szólnak, akik a mennyei oltalom, a sorsfordító túlvilági hatalom „megtestesítői". S akiknek nevét a hívő utolsóként veszi ajkára, amidón, a „jó halál óráján" istenének kezébe ajánlja lelkét: Jézus, Mária, Szent József. Minthogy készítésének idejét, s eredeti tulajdonosát nem ismerjük - s nagyon valószínűtlen, hogy valaha is ismerni fogjuk -, nem tudhatjuk azt sem, hogy miként alakult e ritka klenódium későbbi sorsa. így csupán röviden vetjük fel azt a halvány lehetőséget, miszerint készíttetőjének halála után, esetleg az ő végakarata szerint, az akkori (?) uralkodóra, Báthory István lengyel királyra hagyományozódott. Mindenesetre, ha így történt, akkor ez logikus magyarázatot adna arra a csakugyan talányos kérdésre, hogy miképp jutott e becses darab utóbb, feltehetően a 17. század közepén Magyarországra, a Nádasdyak kincstárába. A Habsburg-ellenes főúri összeesküvés szervezője, az 1670 szeptemberében őrizetbe vett, Bécsbe internált és felségárulással vádolt gróf Nádasdy Ferenc perében a bíróság 1671. április 25-én hirdette ki ítéletét: „fej- és jószágvesztés".

29 A kortársak által Magyarország Krőzusának nevezett országbíró vagyona - országrésznyi uradalmai, továbbá kincstára, képtára és ugyancsak híresen gazdag könyvtára - ily módon az uralkodó, I. Lipót birtokába jutott. Ami a kincstár későbbi sorsát illeti, erre vonatkozóan a legtöbbet mondó, s leginkább figyelemre méltó tényszerű adatot az osztrák kutatás tette ismertté, közel száz évvel ezelőtt. Eszerint a bécsi pénzverde - Hauptmünzamt - elöljárói aláírásukkal hitelesített okiratban igazolják a Nádasdy Ferenc „hagyatékából" származó nemesfémanyag átvételét, melynek összsúlya 783 márka, 7 lat (közel kétszáz kilogramm), értéke 10471 florinus.

30 Aligha lehet tehát kétségünk afelől, hogy a Pottendorfban lefoglalt s Bécsbe szállított kincstár túlnyomó része