Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 13. (Budapest, 1993)
SZILÁGYI András: Az Esterházy gyűjtemény Cupidós násfájáról
SZILÁGYI ANDRÁS AZ ESTERHÁZY-GYŰJTEMÉNY CUPIDÓS NÁSFÁJÁRÓL Az alakos ábrázolással díszített, zománccal és drágakövekkel ékesített függők násfák - a 16-17. századi ékszerművesség különösen kedvelt, gyakori tárgytípusát képezik. E típust mindenekelőtt a sokféle változat, a variációk alig áttekinthető gazdagsága jellemzi. Az Ótestamentumból, a klasszikus mitológia témaköréből előlépő figurák, különféle allegorikus alakok és cmblematikus motívumok egyaránt fellelhetők a násfák plasztikus díszei között. Ami az ábrázolt témákat illeti, azok egy része cnigmatikus értelmű, burkolt allegória, más részük leplezetlen egyértelműséggel hirdeti a benne rejlő, világosan megfogalmazható üzenetet. Ez utóbbiakat példázzák azok a pompás darabok, melyek középpontjában, leghangsúlyosabb motívumként, lebegő testtartásban megjelenített, nyilazó Cupidofigura tűnik fel. E népszerű ábrázolási típus klasszikus antik auktorok műveire vezethető vissza, irodalmi feldolgozása toposz-szerű gyakorisággal ismétlődik a reneszánsz kor költőinek alkotásaiban. "A szerelem megsebez, s sebéből senki fel nem gyógyulhat" — írja Propcrtius a második elégiájában, s ezt a "képet" veszi át, alig átszínezve, Petrarca, a "Triumphus Cupidinis" című műve első részében. 1 Az ennek nyomán megannyi változatban kifejtett üzenet közismert, szinte közhelyszerű: a szerelem egy szempillantás alatt gyullad fel, oly hirtelen és váratlanul, amiként a kilőtt nyílvessző a védtelen, gyanútlan áldozat szíve közepébe talál. Ezt a közkeletű értelmezést a nyilazó Ámor-figura valamennyi egykorú képi ábrázolása demonstratív módon hirdeti; ez alól a Cupido-figurával díszített násfák sem jelentenek kivételt. Ez utóbbiak esetében azonban nem csupán erről van szó. Sajátos funkciójából következően ez az ékszertípus különös, "személyre szóló" üzenetet is sugall. Vajon ez utóbbi miként summázható? A válasz körülményes és bonyolult filológiai fejtegetések nélkül is feltárul, mihelyt egy nagymúltú, s általánosan elterjedt mitológiai tárgyú ábrázolási típus jellegzetes emlékeit szemügyre vesszük. Szempontunkból ezúttal a Venus diadala-ábrázolások egyik, igen gyakori változata érdemel figyelmet. Éspedig azok a főként 15-16. századi kompozíciók, melyeken a szépség és szerelem istenasszonya a személyére hagyományosan jellemző, őt megkülönböztető attribútumok kíséretében lép elénk. Ez utóbbiak természetesen nagyonis különböző módon, más-más összeállításban szerepelhetnek; a lehetséges variációk száma felettébb nagy. Ám a legnépszerűbb kétségkívül az a változat, ahol egy nyilazó Ámor-figura tűnik fel a kompozíció mcllékalakjaként. Ez az olykor sebes rohanásban ábrázolt, máskor az istennő felett, felhők közül előtűnő, nyílvesszőjét épp kiröpíteni kész szárnyas Ámor-, azaz Cupido-figura hasonló szerepet kap itt, mint a Venus diadalkocsiját vontató galambpár: ők valamennyien az istenasszony személyére utaló, őt kitüntető jelképes értelmű motívumok, azaz attribútumok. Az effajta kompozíciók hosszan sorolható példái közül ezúttal arra a freskórészletre - Pcrugino