Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 11. (Budapest, 1991)
RENNER Zsuzsanna: Baktay Ervin, mint művészettörténész és muzeológus
gyobb nehézséget a hagyományos formák kánoni tisztelete okozta, aminek következtében az ábrázolás évszázadokon keresztül azonos jelleget mutat. A kormeghatározás inkább a darabok állapota és megmunkálása alapján lehetséges. Támpontot nyújt továbbá az a változás is, amelynek során a tisztán plasztikai elemekkel szemben fokozatosan előtérbe került, majd végül túlsúlyra jutott a dekoratív megjelenítés; annyira, hogy az újabb darabok már közelebb állnak az ötvösséghez, mint a szobrászathoz. E stílusváltozás kezdeti szakaszát képviseli a Schwaiger-félc bronzok legrégebbi, Baktay által a 15. századra datált darabja, egy Padmapáni bódhiszattva (16. kép). Az ékszerek, díszítőelemek itt is hangsúlyosak, de még szerves egységet alkotnak a szobrászati ábrázolással. Érdekes összehasonlításul szolgál egy másik, az előbbivel azonos típusba tartozó bódhiszattva, amely az említett stílusváltozás végpontját képviseli, s amely Baktay vásárlása révén kerül a gyűjteménybe. Ez a darab már inkább ötvösmunka, ahol a szobrászati jelleg teljesen háltérbe szorul, noha az alak megmintázása plasztikai szempontból sem hagy kivetnivalót (17. kép). Korát Baktay a 18. század végére, a 19. század elejére tette. Baktay vásárlás útján még két értékes darabbal gazdagította a lamaista gyűjteményt. Az egyik szobor Baktay meghatározása szerint egy Mahákála dharmapála, azaz a „Nagy Fekete" tanvédő isten (18. kép); 17—18. századi nepáli munka 7 . Ornamentikája és megjelenítési formája egyaránt ritkaság, nem található párhuzama a szakirodalomban. A másik darab egy Vadzsratárá, a Sárga Tára női bódhiszattva egyik haragos megjelenési formája (19. kép). Ezt a szobrot Baktay 17—18. századi tibeti alkotásnak tartotta 8 . A Vadzsratárá szintén ritka megjelenési fonna, így elmondhatjuk, hogy a lamaista gyűjtemény mindhárom, Baktay által vásárolt darabja különleges ritkaságnak számít. Baktay a múzeum miniatúra-anyagát is feldolgozta 9 . A miniatúrákkal kapcsolatos egyik probléma az, hogy az észak-indiai festészet két fő iskolája - a mughal és a rádzsput - egymással szoros kölcsönhatásban fejlődött, ezért olykor igen nehéz ezek elkülönítése. A gyűjtemény több darabjáról egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy melyik iskolához tartozik, mint például a 20. képen látható festmény esetében, amely a mughal és a rádzsput iskola egyes hagyományos elemeit egyaránt mutatja, de egyik típushoz sem sorolható biztonsággal. Jellegzetes példája annak a 18. században gyakorivá vált típusnak, amely kedvelte a sötét alaptónussal megfestett jeleneteket, ahol az alakok, mintha meg volnának világítva, élesen emelkednek ki a háttérből. A datálás itt viszonylag egyszerű volt az erős nyugati hatásra való elemek, így az alakok rajza, a tájkép kompozíciója és hangulata, valamint a perspektivikus ábrázolás alapján. Mindez arra utalt, hogy a festmény 19. századi. Lényegesen nehezebb a mughal festmények különösen a portrék - korát megállapítani, mivel ezeket rendszeresen másolták, s csaknem lehetetlen felismerni, hogy egy festmény eredeti-e vagy másolat. Az eredeti műveken jóformán sohasem szerepel az alkotó neve - ez a megállapítás a rádzsput festményekre is érvényes -, vagy ha mégis, később azt is le lehetett másolni. Közelebbi bizonyítékok híján Baktay mégis a 17. századra tette azokat a darabokat, amelyek c korban élt személyeket ábrázolnak, vagy stílusuk e korra utal. Stílusa alapján a 18. század elejére datálta a 21. képen látható festményt, mivel az ülés perspektívája még nem mutat nyugati hatásra, de a felhőzet megfestése már bizonyos természetutánzó törekvésre utal. A múzeum festészeti anyaga meglehetősen egyenetlen volt Baktay működése ide-
