Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 11. (Budapest, 1991)

RENNER Zsuzsanna: Baktay Ervin, mint művészettörténész és muzeológus

Az India művészete még számos további vonatkozásban szolgált eredeti gondolatokkal az egyes tárgyak kormeghatározásától kezdve a nagyobb összefüggések feltárásáig. Hogy a magyar indológiának ez a jelentős műve megszületett, abban fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Baktay 1946—1959 között a budapesti Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum muzeológusaként tevékenykedett, s ez idő alatt szinte kizárólag művészettörténeti tanulmányokkal és az anyag feldolgozásával foglalkozott. Saját bevallása szerint az ott szerzett tapasztalatok nélkül aligha vállalkozhatott volna a könyv megírására. Amikor Baktay a háború után a múzeumba került, éppen az indiai gyűjtemény kívánt a legjobban minden tekintetben megfelelő gazdát, s ezt őbenne meg is találta. Baktay mindenekelőtt kialakította a maga elképzeléseit a gyűjtemény gyarapításáról: felmérte, hogy melyek azok a tárgytípusok, amelyek a gyűjteményből hiányoznak, vagy amelyeket csak jelentéktelen darabok képviselnek, s ezt szem előtt tartva válogatott a felbukkanó anyagból. Múzeumi évei során számos szép darabbal gazdagította a gyűjteményt. Folyamatosan dolgozott az indiai gyűjtemény feldolgozásán, amely hagyományosan magában foglalta a nepáli, a tibeti, a hátsó-indiai, az indonéziai, sőt az indokínai anyagot is. Baktayt különösen a kőszobrászat, a nepáli fémplasztika és a miniatúrafestészet érdekelte; e témakörökben több tanulmánya jelent meg tudományos folyóiratokban és az Iparművészeti Múzeum évkönyveiben.

3 A múzeum indiai gyűjteményének kialakulásáról - amelybe tehát az ún. lámaista anyag, valamint a hátsó-indiai és az indonéz anyag is beletartozott - tudni kell, hogy az szinte teljes egészében Schwaiger Imre (1864—1940), a Delhiben és Londonban élt magyar műgyűjtő és műkereskedő nagylelkű ajándékainak köszönhető. A múzeum eredeti anyagában ugyanis - amely a névadó-alapító Hopp Ferenc gyűjtéséből, valamint a Zichy- és a Vay-gyűjteményből származott - indiai és tibeti anyag szinte egyáltalán nem volt. Adományozás, letét útján is csak kevés tárgy került a gyűjteménybe, vásárlással pedig főként textilek. Schwaiger 1920-tól többször ajándékozott a múzeumnak; utolsó, legnagyobb és legértékesebb adományát 1939-ben tette. Ez az anyag - a háború és a szállítás azt követő nehézségei miatt - 1950-ben érkezett Budapestre, amikor Baktay már a múzeum indológusa volt. A 127 darab közül csak néhány nem tartozott a tágabban vett indiai gyűjteményhez. Az anyag leltározását és első tudományos áttekintését - meghatározását és leírását Baktay azonnal megkezdte. Az ajándék igen értékes csoportját alkották a gandhárai művészet alkotásai. Schwaiger már korábban is adományozott ebbe a típusba tartozó tárgyakat a múzeumnak. Ezek datálása mindannyiszor nagy nehézségekbe ütközött, mert a tárgyak - a Schwaiger-ajándékok többi tárgyaihoz hasonlóan - tudományos leírás nélkül kerültek a múzeumba. Pontos származási helyük ismeretlen volt, pedig a gandhárai tárgyakat csakis ennek ismeretében lehet minden kétséget kizáró módon datálni; legalábbis az akkor rendelkezésre álló irodalom kiindulópontjául és vitás kérdésekben döntő érvül is sok esetben ez szolgált. Baktay egyetlen támpontja az volt, hogy gandhárai szobrok himalájai palából általában az 1—3. században készültek, míg a stukkók általában a 4—5. században. A közelebbi meghatározáshoz a ruházatra és az arctípusokra kellett hagyatkoznia; így például a kifejezetten görögös vonások vagy ruházat esetében a szobrot vagy dombonnűvet biztosan korábbinak tekintette, mint az indiai vagy a szkíta típus esetében. A szobor- és domborműtöredékek között néhány igen értékes, magas művészi színvonalat képviselő darab is