Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 11. (Budapest, 1991)

SZILÁGYI András: „Az Losonczi Antal mozsdója medenczéstől" - és az esztergomi Mátyás-kálvária

formálásánál a Losonczy-kancsó oromdísze szolgált követendő mintaként. Ami az esztergomi Mátyás-kálvária egyedülálló jelentőségét, továbbá megrendelőjének személyét, készítésének évét és körülményeit illeti, e kérdéseket az 1970-es években folytatott - módszerében és eredményeiben egyaránt példaértékű - kutatásai során Kovács Évának sikerült tisztáznia.

20 Ő mutatott rá arra, hogy ennek az alkotásnak a művészettörténeti jelentőségét, saját immanens értékei mellett, azokon túl, egy további körülmény is növeli. Nevezetesen az, hogy a hasonló műfajú, egykorú emlékek a későbbi századok folyamán szinte kivétel nélkül megsemmisültek; így a későgótikus ötvösművészet reprezentatív műfajának - a ronde bosse-zománccal díszített „nagy ékszernek" - napjainkban e mű az egyik legszámottevőbb, ha nem épp a legkitűnőbb képviselője. (21. kép) Hogy az esztergomi Kálvária hogyan kerülte el az egykorú, analóg darabok sorsát - c kérdést bizonyára érdemes lenne külön, részletező tanulmányban megvilágítani. Ezúttal elegendő talán, ha megállapítjuk, hogy a Bakócz Tamás halála (1521) és az Oláh Miklós érseki kinevezése (1553) között eltelt időszak, c bő három évtized, a Kálvária történetének kétségkívül egyik legizgalmasabb fejezete. Mozgalmas, igencsak eseménydús história ez, mely bővelkedik homályos, s talányos részletekben. Kiindulópontjául Bakócz Tamás végrendelete szolgál, amelyre sűrűn hivatkozik a szakirodalom. Testamentumában Bakócz érsek úgy rendelkezik, hogy a tulajdonában lévő, liturgiái rendeltetésű tárgyak - egyebek között a Kálvária - az általa emelt, nevezetes kápolna klenódiumai közé tartozzanak, s azok tulajdonjogát az esztergomi főkáptalanra ruházza.

21 Úgy látszik azonban, hogy a káptalan nem volt képes arra, hogy e jogának tartósan érvényt szerezzen. A Kálvária nem szerepel ugyanis azokban a jegyzékekben, melyek a kápolna, illetve az esztergomi székesegyház klcnódiumait írják össze 1527-ben, majd 1528ban, illetve 1529—1530-ban.

22 Első írásos említése, mely tulajdonosként az érsekség kincstárát tünteti fel, 1553. július 14-i keltezésű. Ez az esztergomi érsek pozsonyi palotájában őrzött kincsek regesztuma, annak nyolcadik tétele: „Crux aurea Insignis lapidibus diversis magnis gemmis fabrefacta Opus Rcgium altitudinis vnius vine longa, cui vnus angélus deest et lapis vnus ex minoribus et aliquot gemme".

23 Eddigi tudomásunk szerint ez leime a legkorábbi dokumentuma annak, hogy a Kálvária „túlélte" a Mohács utáni évek viszontagságait. Azt azonban, hogy ez miként történhetett, az idézett adat nem világítja meg; e kérdést mindmáig homály övezte. A műtárgyra vonatkozó, azzal összefüggésbe hozható források természetesen hiányosak, s töredékesek. Világosan látható azonban, hogy a Kálvária letét, fennmaradását 1526 után súlyos veszély fenyegette. Erről főként az a levél tanúskodik, amelyet János király írt az esztergomi káptalannak 1529. december 23-án. Ebben Szapolyai János tudatja a címzettel, miszerint „óhajtotta volna, hogy mindazon arany- és ezüstműveket, melyek a Bakócz Tamás által emelt Mária-kápolna birtokában - ily módon a káptalan tulajdonában - vannak, neki, Budára elküldöttek volna". Követeli továbbá, éspedig „királyi haragjának súlya alatt", hogy a fentieket részérc azonnal kiszolgáltassák, minthogy „az ország védelme érdekében e kincsekre sürgős szüksége van". Megígéri végül, hogy „a káptalant és a kápolnát ingatlan javak adományozásával fogja kárpótolni".

21 A levél szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy amennyiben a király kezéhez jutnak, úgy a kincsek - nyilvánvalóan a Kálvária is - beolvasztásra, azaz egyenesen az öntőkemencébe kerülnek. Nem is lenne bölcs dolog, ha ezen különösképpen meg-