Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

Szvetnik Joachim (1927-1988)

szóhasználattal „hátrányos helyzetű" fiatalember nem a fellengzős, nagy szavak embere, nincsenek jól fésült mondatai, s egyelőre - meggyőző, szakszerű érvei sem. Homályos, nehezen megfogalmazható kétségei vannak csupán, kétségek afelől, vajon helyénvaló-e, lehetséges-e pusztán racionális tárgyilagossággal közelíteni e műtárgytöredékekhez, a kétszer kettő józanságával szemlélni őket. Aligha tudatosítja magában - talán nem is sejti még -, hogy kételyei egy egyedülálló, különleges készségből fakadnak : a szánalmas roncs, akár egyetlen, másnak jóformán semmitmondó töredék is, a reveláció erejével tud hatni rá. Ő ugyanis nem csupán a különféle technikai eljárások felismerésére képes - ebben nem állna egyedül társai, a főiskola hallgatói között -, hanem arra is, hogy meglássa, mi jelentett különös nehézséget, mi igényelt kivételes szakmai tudást e tárgyak megformálása során. Fokozatosan, s egyre inkább érteni véli, ami szavakban alig kifejezhető: hogyan viaskodott, birkózott az anyaggal, miként kényszerítette, „öntötte" formába azt a rég letűnt korok mestere, akinek szívet melengető keze munkáját ismeri, s fedezi fel a roncsolt s széthullott darabokban. Mennyi ideig tartott ez az első találkozás, a szembesülés az Esterházy-kincstár „tetszhalott" darabjaival? Harminc percet, vagy talán két órát is eltöltöttek ott a főiskolások? Ki így, ki úgy emlékezett rá utóbb. Ami Szvetnik Joachimot illeti, ő sem akkor, de később sem tudja majd megbecsülni azt. Furcsa, sohasem tapasztalt, hétszámra sem múló érzés ejti rabul, mintha delejes erővel vonzaná őt az iménti látvány, a régi mesterművek élettelen torzói. Úgy véli, aligha lesz képes kifejteni, világos szavakban megformálni a fejében kavargó gondolatokat. Akárha Rilke híres versének, az Archaikus Apolló-torzóinak imperatívusza, „üzenete" visszhangzana, s kezdene munkálni benne - a költeményt nem ismerheti, ekkor még mitsem hallhatott felőle -, egyetlen dolgot tud egyre bizonyosabban: át kell értékelnie azokat a fogalmakat, amelyek számára a legfontosabbak, amelyek ugyan eddig is nehezen megragadhatónak, ám többé-kevésbé egyértelműnek látszottak. Mi a tehetség? Miben áll, s igazolható-e a megléte annak a titokzatos adománynak a manuális készségen túl, annak a sajátos többletnek, amely egy szakma mesterét művésszé teszi ? A főiskolás évek alatt, másokhoz hasonlóan ő is számtalanszor felteszi magának ezt a kérdést. Most, az iménti élmény elementáris hatása alatt lesz egyre világosabb számára, miként kaphat választ e makacsul ismétlődő, gyötrő dilemmára. Bármennyire biztatóak, megnyugtatóak is a főiskolai oktatók s mesterek - elsősorban az ötvös Csajka István, sőt, a szobrász Borsos Miklós - objektív, vagy épp lelkes szavai, ha mégoly nagyívű művészi pályát jósolnak is neki, sejti már, hogy kételyeit nem ezek a vélemények fogják eloszlatni. Arra a feladatra kell képessé lennie, amely egyre makacsabbul kezd kirajzolódni előtte. Pontosan tisztában van azzal, hogy a vállalkozás az Esterházy-kincstár roncs tárgyainak „életre keltése" - a lehetetlennel határos. Ám azt is tudja, olyan kivételes feladat ez, amellyel megküzdve saját képességeit a legnagyobbakéval, az ötvösség történetének legjelesebb mestereiével kell összemérnie, az ő tehetségükkel kell a sajátját szembesítenie. Kik voltak ők, mely korban éltek, hol működtek, milyen stíluselemek jellemzik e régi mesterek alkotásait? A válaszokat keresve lesz nyilvánvaló számára, hogy neki, a messzi alföldi faluból, Mélykútról Budapestre, s szakérettségivel a főiskolára került megannyi kollégájához hasonlóan miféle, s mennyi új ismeretet kell megszereznie. Műveltségének, irodalmi tájékozottságának, elméleti felkészültségének hiányosságai - ezek eddig inkább homályos, nyugtalanító érzésként nyomasztották - most válnak tudatossá, ám az ebből fakadó feladatokat is egyre világosabban látja. Konok elszántsággal kezdi tanulmányozni a művészettörténet, elsősorban az ötvösség történetének szakirodalmát. Könyvtárakba iratkozik, rendszeres, s mind sűrűbben ismét-