Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

SZILÁGYI András: Egy diplomáciai ajándék a 17. századból

SZILÁGYI ANDRÁS EGY DIPLOMÁCIAI AJÁNDÉK A 17. SZÁZADBÓL HANS PETZOLT DÍSZSERLEGE A TÖRTÉNETI FORRÁSOK TÜKRÉBEN 1612. június 13-án Frankfurtban császárrá választják, majd tizenegy nap múlva megkoronázzák Mátyás Habsburg főherceget, Magyarország és Csehország királyát. Személyében az a jelölt - az előző uralkodó, II. Rudolf öccse - nyerte el a német-római császári címet, akinek erre a legtöbb esélye volt. A választás tehát, ha meglepetést nem is, mindenesetre különböző reagálásokat keltett a birodalom más-más régióiban, köreiben. Némelyek, például a protestáns rendek bizonyára mint elkerülhetetlen fejleményt vették tudomásul a választófejedelmi kúria döntését, másokban nyilván megerősödtek, s új alapot kaptak azok a remények és aspirációk, melyeket a császárválasztáshoz fűztek. Ha a történetírás, s a politikai gondolkodás régi, megcsontosodott sztereotípiáit követnénk, akkor az úgynevezett birodalmi városokat - azok közvéleményét, politikájuk irányítóit - nyilvánvalóan az utóbbiakhoz kellene sorolnunk. Általánossá vált megítélés szerint ugyanis a birodalmi városok a Német-Római Császárságnak - a császári udvar nagyhatalmi politikájának - hagyományos szövetségesei, „csatlósai" voltak. Egyúttal az a kérdés merül fel számunkra, vajon az adott történelmi helyzetben, 1612-ben, s konkrétan Nürnberg esetében ez a tradicionális, s alapvetően kétségkívül helytálló vélekedés elfogadható-e. Mindenekelőtt a történeti előzményeket kell röviden áttekintenünk. A 16. század első harmadában a birodalmi városok nagy többségéhez hasonlóan Nürnberg is csatlakozott a lutheri reformációhoz - a frankföldi metropolisban ez 1525-ben történt. Ezt a császári hatalom tudomásul vette, sőt, 1530-ban V. Károly az augsburgi vallásbéke kinyilvánításával mintegy legitimálta (törvényessé tette). Nincs szó tehát arról, hogy ez a tény, önmagában, szembeállította volna a birodalmi városokat a császárság intézményével. A közöttük fennálló viszonyt azonban jelentősen befolyásolták a 17. század elején, főként az első évtizedében bekövetkezett új fejlemények. 1608-ban a protestáns fejedelemségek létrehozták militáns szervezetüket, az Uniót, s ez súlyos kihívást jelentett egyrészt a katolicizmus, másrészt, főként, a hagyományos császári politika számára. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt ugyanis, hogy szervezkedése, politikai működése folytán az Unió erősen csorbítani fogja a birodalom érdekeit, intézményeinek tevékenységét, s tekintélyét. Sőt, az Unió kitűnő lehetőséget nyújtott arra, hogy meghatározó tagjai nyílt s ambiciózus politikai kapcsolatokat építsenek ki külső, azaz a birodalmon kívüli hatalmi tényezőkkel. S csakugyan, a megalakulást követő évben, 1609ben - a választófejedelmek egy részének (Kurpfalz, Württemberg, Baden) sajátos érdekei, tárgyalásai eredményeképp - IV. Henrik francia királynak sikerül - igaz, átmenetileg, de jelentős mértékben - befolyása alá vonnia az Uniót. Ugyanebben az évben, hosszas tárgyalások, körültekintő mérlegelés után három birodalmi város is csat-