Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

SZILÁGYI András: Egy diplomáciai ajándék a 17. századból

mások hagyományaitól eltérően, a mesterségére utaló eszközök s tárgyak helyett, egy talapzaton álló kisplasztika - egy kisméretű Bacchus-figura - szerepel csupán e festményen, amelyen, ily módon Christoph Jamnitzer, mint az autonóm plasztika művelője, mint a szabad művészetek öntudatos képviselője áll elénk. Ennek alapján, s főként bravúros tervrajzai - egyebek között a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött virtuóz vázlatai 29 ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy ő volt az, akit a nürnbergi városi tanács a szóban forgó figura megformálásával, modellje elkészítésével megbízott. Ami a serlegnek a fentiekben közölt feliratait illeti, azok forrása valószínűleg nem a korábban - 1612 előtt - publikált irodalmi művek között keresendő. E disztichonok szerzője - de talán helyesebb, ha azt mondjuk : kompilátora - minden bizonnyal azoknak a tudós literátoroknak, a neolatin irodalom jeles művelőinek egyike lehetett, akiknek a városállam politikájában, diplomáciája irányításában több-kevesebb szerepük volt, s akiknek egy része a Nürnberg melletti altdorfi protestáns főiskola professzoraként működött.

30 Miután áttekintettük a Petzolt-serleg megrendelésének motívumait, s tisztáztuk megalkotásának körülményeit, egyetlen kérdés felvetését véljük még, végezetül, indokoltnak. Csakugyan, s szó szerint csupán a felvetését, minthogy eldönteni, egyértelműen megválaszolni aligha lehetséges. Vajon az említett szempontokon túl, az alattvalói hűség és hódolat tendenciózus kifejezése, hangsúlyozása mellett, mintegy annak hátterében, nem húzódott-e meg valamely egyéb, az adott helyzetből következő, sajátos megfontolás is a megrendelők szándékai között ? Nos, az ajándékozás ténye, mint láttuk, egyértelmű, célzatos gesztus, határozott állásfoglalás, s ugyanakkor alaposan átgondolt politikai lépés is volt. A műtárgynak, mint kitüntető diplomáciai ajándéknak az átadása ugyanis, melyre bizonyára illő ceremónia keretében került sor, előnyös, s felettébb kedvező alkalmat teremtett arra, hogy a nürnbergi „hierarchia" első és második embere közvetlen, személyes kapcsolatba kerüljön Mátyással, a császári cím várományosával. Georg Volckamer és Endres Imhoff számára nyilvánvalóan alapvetően fontos volt, hogy a városállam jelentősége, politikai súlya felértékelődjön, hogy politikájuk a birodalom szemszögéből előnyösebb megítélés alá kerüljön, s főként, hogy mindezeknek az - egyelőre csupán óhajtott, s remélt - változásoknak a leendő császár hathatós és látványos tanújelét adja. Természetesen nem tudhatjuk, hogy az ajándék átadása alkalmával sor került-e valamiféle előírásszerű diplomáciai tárgyalásra, s ha igen, az miről, s milyen mederben folyt. Azt azonban a fentiek alapján okkal feltételezhetjük, hogy a város két vezető tisztségviselőjének módjában állt kifejtenie álláspontját egy nagyon is időszerűnek látszó kérdést, éspedig a császárválasztást és koronázást követő hagyományos ceremóniát illetően. Ily módon bizonyára nem mulasztották el biztosítani a leendő uralkodót afelől, hogy városuk lelkes örömmel venné, ha Mátyás felelevenítené a középkori imperátorok által előírt, s mintegy szentesített tradíciót. Nevezetesen azt - a közvetlen elődök által egyébként nem követett - gyakorlatot, miszerint a birodalom „feje" - Frankfurtot elhagyva, immár császárként - bevonul Nürnbergbe. Könnyű belátni ugyanis, hogy, ha sor kerül rá, ez a nagy visszhangot keltő esemény látványosan és meggyőzően demonstrálná a császárság és a városállam közötti „kiengesztelődést", új korszakot ígérő egyetértést, s ezáltal jelentősen erősítené a nürnbergi politika pozícióit a birodalmon belül. Vajon csakugyan született-e egy ilyen értelmű előzetes, akár hallgatólagos megállapodás? Szóba került-e egyáltalán egy ünnepélyes intráda lehetősége, s ha igen, úgy Mátyás mutatott-e hajlandóságot iránta? Nos, a kérdést övező homályt aligha sikerült eloszlatnunk, ám e feltevést nem tartjuk megalapozatlannak. Bizonyos ugyanis, hogy 1612 májusától mintegy két