Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

Szvetnik Joachim (1927-1988)

nikai megoldással, rézlemezből domborítva készített. Ez a kivételesen nehéz, bravúros mesterségbeli tudást igénylő feladat próbatétel elé állította, s alkalmasnak bizonyult arra, hogy őt magát s az illetékes múzeumi szakembereket is meggyőzze kiemelkedő képességeiről. 1957 augusztusában Szvetnik Joachim az Iparművészeti Múzeum ötvös restaurátora lesz. Kezdetben „tanulmányi darabok", azaz más-más korból származó műtárgyak, illetve műtárgy részletek másolatainak elkészítésével bízzák meg. Miután tehetségét, rátermettségét illetően e munkák minden kétséget eloszlatnak, 1958 tavaszán elérkezik a régóta várt pillanat, az első feladat kitűzése. Abraham Drentwett, augsburgi mester 1660 körüli munkáját, a Bacchus diadala cím alatt ismert ötvösművet fogja helyreállítani. E kompozíció - különös, bizarr formájú, sárkányalakot idéző díszhintó, melyet három, aprólékosan mintázott, faragott elefántcsont figura, valamint változatos ékköves és zománcos díszítmény gazdagít - rafináltan kifinomult alkotás. Megformálásához merészen szárnyaló fantázia, ugyanakkor a különféle anyagok tulajdonságainak, megmunkálási lehetőségeinek fölényes ismerete volt szükséges. E képességek Szvetnik Joachimból sem hiányoznak; leleményes formaadási készség s virtuóz mesterségbeli tudás birtokában nem okozna gondot számára, hogy a művet invenciózus módon, akár szellemesen átstilizálva, újrakomponálja. Megtehetné, s titkon érez is effajta késztetést. Határozott meggyőződése azonban, hogy a nagyobb kihívás, az igazi, az adottságait leginkább próbára tévő feladat nem ez. A munka, amelyre vállalkozik, nem más - nem több, de nem is kevesebb -, mint magának a műnek, egykorú formájának, eredeti állapotának helyreállítása. Ennek a tevékenységnek alapvető kritériuma, eredményének legfőbb fokmérője a történeti hitelesség. Nélkülözhetetlen tehát, hogy rendelkezésre álljanak azok az archív felvételek - lehetőleg részletfotók is -, továbbá minuciózusán pontos, részletező leírások, amelyek a tárgy eredeti ép állapotát dokumentálják. Ám ugyanilyen fontos, hogy a restaurátor messzemenően figyelembe vegye ezeket. Az összeroncsolt részletmotívumok újjáalakítása során nem engedheti, hogy elragadják saját elképzelései, ötletei, ha mégoly fantáziadúsak, invenciózusak is. Ezeket, s az effajta készségeit egyetlen módon tudja csak érvényre juttatni, s bizonyítani : azt az eljárást, azt a minden egyes tárgy, sőt, valamennyi töredék esetében más és más módszert kell megtalálnia s kidolgoznia, mely a leginkább alkalmas arra, hogy a mű a meglévő eredeti részelemek felhasználása, „beépítése" révén szülessen újjá. A Bacchus diadala című ötvösmű restaurálása - a roncsolt tagozatok szétszerelésétől az utolsó zománcdíszes rozetta felerősítéséig - csaknem egyévi munkát igényelt. Szvetnik Joachim további feladatai nem kevésbé bonyolultak, s többnyire hasonlóan időigényesek voltak. Bravúros teljesítményei közül kettőt, egy impozáns méretű dísztál, s egy bányászfigurákkal és -ábrázolásokkal díszített serleg restaurálását kell kiemelnünk. Mindkettő páratlanul jelentős, a maga műfajában egyedülálló s bizonyos értelemben kuriózumszerű alkotás. Az előbbi - Philipp Jakob Drentwett augsburgi ötvös munkája 1654-ből - sokalakos, mozgalmas csata jelenetet ábrázol, amely, a tárgytípus 17. századi analóg emlékeinek nagy többségétől eltérően, nem az antik históriából meríti tárgyát, hanem egy egykorú történeti eseményt örökít meg. Az ötvösmű a törökök ellen vívott vezekényi ütközetnek - 1652. augusztus 26. -, az ott elesett Esterházy Lászlónak állít emléket. A domborműves ábrázolás - középpontjában a lováról lebukó, ám a túlerővel szemben vitézül helytálló ifjú alakjával - a halálában felmagasztosult hőst dicsőíti ; ily módon válik az Esterházy-család, s általánosabban értelmezve a magyar rendek áldozatkészségének, hazaszeretetének egyedülálló művészi monumentumává. A Vezekényi tállal csaknem egykorú, alig négy évvel korábbi, az az ugyancsak domborművekkel és öntött figurákkal díszített serleg - egy mindmáig