Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

Szvetnik Joachim (1927-1988)

lődő konzultációkat folytat az Iparművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum szakembereivel. Az utóbbiak közül Dr. Mihalik Sándortól, a régi ötvösművészet nagyhírű kutatójától kapja a legalaposabb s leghasznosabb útmutatásokat. A mesternevek, s adatok mind szélesebb körű ismerete nyomán nem csupán tárgyi tudása lesz megalapozott, de a művészeti irányzatok, a történeti stílusok sajátosságainak felismerésére is képes lesz. Ugyancsak Mihalik Sándor hívja fel elsőként a figyelmét azokra a régi publikációkra - kiállítási katalógusokra, s tanulmányokra -, amelyek az Esterházy-kincstár anyagát teszik közzé, s amelyek még eredeti, ép állapotukban mutatják be az 1945-ben összeroncsolódott darabokat. Ily módon fokozatosan feltárul előtte az egyes tárgyak különös, olykor talányos históriája, s kirajzolódik az egykori Esterházygyűjtemény páratlan kultúrtörténeti jelentősége. E gyűjtemény rangját kétségkívül a legjelesebb alkotások fémjelzik : a nürnbergi Ludwig Krug (1488/1490 körül-1532) és Hans Petzolt (1551-1633), s az augsburgi Drentwett-ötvösdinasztia XVII. századi tagjainak olyan művei, amelyek méltán sorolhatók a műfaj európai történetének csúcsteljesítményei közé. Ugyanakkor a késő reneszánsz és a barokk kor főúri művészetpártoló- és műgyűjtő tevékenységének Magyarországon egyedülálló, s európai összehasonlításban is kiemelkedő dokumentuma ez a műtárgy együttes. Szűklátókörű, egyoldalú felfogás az, amely a gyűjteményben csupán egy aulikus, Habsburg-hű família fényűző gazdagságának hivalkodó tárgyi kellékeit látja. E kincstár - akárcsak a barokk kor hasonló jellegű egyéb gyűjteményei - a főúri méltóságnak és hatalomnak, e hatalom súlyának, erejének látványos és hathatós kifejezője, a főrendi reprezentáció eszköze, jelképe s méltó megtestesítője volt. írott történeti források tanúsága szerint a XVII. században Magyarországon számos effajta kincstár létezett. Ezek azonban a későbbi századokban, a magyar történelem viharos eseményei következtében szétszóródtak, a művek túlnyomórészt elpusztultak, vagy külföldre, többnyire ismeretlen helyre kerültek. Ezt a sorsot egyedül az Esterházyak kincstára kerülte el, az a gyűjtemény, melynek megannyi darabja, a hagyomány szerint, történelmünk jeles személyiségeihez kapcsolódik. Erre a családtörténet adatai, eseményei, elsősorban a família fraknói - utóbb hercegi - ága megalapítójának, Esterházy Miklósnak (15821645) a család vagyonát megalapozó, majd sikeresen gyarapító tevékenysége, főként pedig az ő és utódai szerencsés házasságai adnak magyarázatot. Ahogy ő fényes közjogi pályáján egyre magasabb méltóságokba emelkedik - a vagyontalan ifjú köznemesből alig több mint egy évtized alatt az ország nádora lesz (1625) -, úgy, ennek megfelelően, mondhatni ezzel párhuzamosan válik mind impozánsabbá, mind gazdagabbá az Esterházy-kincstár. Birtokainak, vagyonának gyors, hathatós gyarapítását főként második házassága tette lehetővé; 1624-ben maga az esztergomi érsek, Pázmány Péter esketi meg gróf Thurzó Imre (1598-1621) özvegyével, Nyáry Krisztinával. Ennek folytán „olvadt be" a gyűjtemény anyagába a mesés vagyonú Thurzócsalád kincstárának túlnyomó része, köztük két díszserleg - az egyiket Szapolyai János király (uralkodása 1526-1540) címere díszíti, a másik, a hagyomány szerint, egykor Mátyás király (uralkodása 1458-1490) tulajdona volt -, továbbá egy arany pecsétgyűrű, melyen a Báthory-család címere látható. Ezek s az effajta művek alapján, s a fentiekben sommásan összefoglalt történeti adatok fényében megállapítható tehát, hogy az Esterházy-kincstár a nemzeti múlt felbecsülhetetlen értékű tárgyi emlékeit vonultatja fel. Szvetnik Joachim számára mindennek felismerése, tudatosítása többé-kevésbé egybeesik a diplomamunka elkészítésének, majd a főiskola befejezésének időszakával. Az eltökélt ambíció immár hivatás-, sőt, egyfajta küldetéstudattal párosul. Különös módon, még a főiskolai diplomamunkája is erről tanúskodik: az a két, életnagyságú kerekplasztikus portré, melyet sajátos tech-