Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

Szvetnik Joachim (1927-1988)

SZVETNIK JOACHIM 1927-1988 „... Te, holt nevét feltámasztva másnak, győztél a lét törvényén, mert nevednek emléke is örökre vele él." Michelangelo 176. szonettjének Giorgio Vasarit magasztaló, híres sorai nem a jeles festőt, korának elismert művészét, hanem az írót dicsőítik, nem az ecset, hanem a toll mesterét, akinek nevét az itáliai reneszánsz nagy alkotóiról írott művészéletrajzai tették halhatatlanná. Azok a kitűnően megkomponált írások, melyek a bőséges információk, a konok kitartással, áldozatos munkával felkutatott hiteles adatok páratlan gazdagsága révén máig forrásértékűek, s amelyeknek, ugyanakkor, minden sorát átfűti a tisztelettel, csodálattal, olykor rajongó lelkesültséggel párosult alázat a nagy elődök mesterművei iránt. Néhány, ehhez fogható példát a művészettörténet is ismer. Felettébb ritka eset azonban, ha egy tekintélyes, impozáns életművet létrehozó mester effajta sajátos - a művészi teljesítményt értőn, „tárgyszerűen" mérlegre tévő, s egyszersmind bensőséges, már-már személyes érzésektől átszínezett -, különös viszonyba kerül a korábbi korszakok nagy alkotóival, azok példaadónak tekintett munkáival. Ilyen kivételes jelenségként kell értékelnünk Szvetnik Joachim munkásságát, a korszerű műtárgy-restaurálás történetének e kiemelkedő, európai összehasonlításban is egyedülálló, s minden bizonnyal megismételhetetlen teljesítményét. 1955 tavaszán az Iparművészeti Főiskola negyedéves hallgatóinak egy csoportja szakmai gyakorlat keretében - ellátogat az Iparművészeti Múzeumba. Nem a kiállítás vitrinjeiben sorakozó attraktív műveket akarják ezúttal megcsodálni - a bennük való gyönyörködésre, titkaik megfejtésére volt már alkalmuk korábban is -, hanem a raktárakban őrzött tárgyakat, az azokból megismerhető szakmai fortélyokat kívánják tanulmányozni. A látogatás már-már véget ér, ám ekkor megrázó hatású, felkavaró élmény éri őket. Egy félreeső helyiségben, a történeti múlt megőrzött, konzervált emlékei helyett, a megsemmisülés, a pusztulás mellbevágó képe tárul fel előttük: összeroncsolt, darabokra törött, felismerhetetlenül deformálódott tárgyak alig áttekinthető, megdöbbentő látványa. Néhány tárgyszerű mondatban tájékoztatást kapnak e művek eredetéről, s szomorú véget ért históriájáról: az 1945-ben elpusztult, nagyhírű Esterházy-kincstár műtárgyainak töredékei hevernek itt. Némi tétovasággal közelebb kerülve, az egyes darabokat elfogódottan kezükbe véve lehangoló felismeréssé, meggyőződéssé érlelődik a később sem feledhető első benyomás: e gyűjtemény - ha talán nem is valamennyi mű, de a túlnyomó többség bizonyosan - helyrehozhatatlanul, végérvényesen megsemmisült. Józan, tárgyilagos, megfellebbezhetetlennek látszó vélemény ez, ráadásul nagy tapasztalatú múzeumi szakembereké, nem is mond ellent senki a főiskolások közül. Egyiküket, az immár huszonnyolc éves, ígéretes tehetségű Szvetnik Joachimot azonban furcsa, „eretnek" gondolatok kerítik hatalmukba. A hányatott sorsú, mai