Forgács Éva (szerk.): Ars Decorativa 9. (Budapest, 1989)

SZILÁGYI András: Ignaz Wilhelm Dermer ötvösmüvei Magyarországon

hegyi rétet, / Fülét csengettyű szava üti meg. / S az Űr testével egy pap közeleg, / Előtte egyházfi lépked. / És íme lehajlik a gróf szelíden / Hajadonfőtt szinte a földre, / Köszönteni azt keresztényi híven, / Ki az emberek üdvözítője Lovára felülteti most a lovag / S átnyújtja a szépmívű gyeplőt, Hogy tiszta tiszte szerint vigasszal a pap / Ellássa a Túlra igyekvőt." (Jékely Zoltán fordítása) A monstrancia talpán sajátos, némiképp teátrális megfogalmazásban tűnik fel a jelenet: baloldalt a cibóriumot tartó pap, középen Rudolf alakja látható, aki két kísérőjével együtt térdenállva hódol az Oltáriszentség előtt (6. kép). Bár az ábrázolás világos tartalmi összefüggésben áll a monstrancia rendeltetésével, a liturgiában betöltött funkciójával, mégsem vált a barokk kor közkeletű ikonográfiái sémájává. Sőt, épp ellenkezőleg, e téma megjelenítésének a tárgytípus egykorú emlékei között Dermer e művén kívül egyetlen példája sem ismeretes.

7 A monstrancia szárát körte formájú nodus, s felette stilizált levéldísz tagolja, ebből emelkedik ki az ovális alakban kiszélesedő felső rész, középpontjában az ostyatartóval, amelyet figurák és dekoratív ornamentika keretez, s díszes sugárkoszorú övez. Az ostya befoglalására szolgáló, holdsarló Makú ún. ,,lunulát" szív alakúra formált tagozat fogja közre, amelyet finoman stilizált búzakévék és szőlőfürtök — az eucharisztika ősi jelképei — díszítenek. A monstrancia függőleges középtengelye mentén két domborított figura és vékony ezüstlemezből kialakított további két ornamens látható. Az előbbiek — az Atyaisten egészalakos ábrázolása és a Szentlélek jelképe, a kiterjesztett szárnyú galamb — a díszes ostyatartó felett, illetve az alatt jelennek meg. A befoglalt rubinokkal ékített ostyatartót hasonlóan dekorált korona zárja le, a monstrancia csúcsát egyszerű, a szokásosnál kevésbé hangsúlyos motívum — egy sima „máltai kereszt" — díszíti. Az ostyatartóhoz kétoldalt egy-egy frontális beállítású figura — jobbra a Madonna, balra Szent József álló alakja — illeszkedik (7. kép). E két figura effajta elhelyezése barokk monstrancián igen ritka, ha nem is egyedülálló megoldás

8 (8. kép). Előfordulása összefüggésben áll a Szentcsalád kultusz barokk kori elmélyülésével, s főként, ennek jegyében, a kultusz egy sajátos, elsősorban a jezsuiták által népszerűsített változatával, amely Jézust, Máriát és Szent Józsefet úgynevezett földi- vagy kis Szentháromságként tiszteli. A korszak monstranciáján szinte kötelező előírásként érvényesül az égi, azaz a nagy Szentháromság megjelenítése, amelynek hagyományos módja az, hogy a Krisztus testét jelképező, lunulába foglalt szentostya szimbolikus jelentését mintegy kiemeli és méltó keretbe fogja az Atyaisten és a Szentlélek képi ábrázolása. Tárgyunkon e tradicionális megoldás, valamint a kis Szentháromság alakjainak együttes szerepeltetése egymásra utaló, sajátos párhuzamot képez. A győri monstrancia ostyatartóját övező két alak ugyanakkor egy sajátos értelmezéssel bővül: a Madonna, illetve a Szent József figura talapzatán egy-egy majuszkulás felirat — „Patrona Hungáriáé", (9. kép), illetve „Patrónus Austriae" (10. kép) — olvasható. A Madonna alakjának Magyarország Nagyasszonyaként történő, megjelenítése annak a Regnum Marianum eszmének lett nagyhatású, képi-verbális megfogalmazása, amelyet a magyar jezsuiták dolgoztak ki ellenreformációs törekvéseik jegyében, annak alátámasztására, a 17. század első felében. Maga az ábrázolási típus, a Patrona Hungáriáé felirattal, jóval korábban, már a 16. század