Amerikai Magyar Újság, 2010 (46. évfolyam, 1-8. szám)
2010-06-01 / 6. szám
2010. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 27 A fecske halála Már kisiskolás koromban én is boldog csúzlitulajdonossá válhattam. A nagyapa nézte ki, majd vágta le az ipszilon alakú faágat, s kötötte rá nagy szakértelemmel a gumibelsőt. 0 bibliai szóval parittyának nevezte. Vittem folyton magammal a nadrágzsebben. A másik zsebem tele volt kavicscsal, és lőttem mindenre. Eleinte csak a cserépkorsókat céloztam meg, amelyek a kerítésre aggatva száradtak, aztán én is a fák alatt toporogtam órákig, zsákmányra lesve. Sose találtam célba, még a nagymama köcsög- jei is épek maradtak, mígnem egy alkalommal elejtettem az első áldozatot. Mindenki életében vannak sötét, fekete foltok, az enyémben ez volt az, ami örökre emlékezetes marad számomra. Emlékszem jól, szeptember volt, és az iskolából tértem haza, amikor észrevettem, hogy a búcsúzó fecskék fekete raja gubbaszt a villanydróton. Gyorsan letettem az iskolatáskám, előkaptam a csúzlit, és közéjük lőttem egy földön talált kavicsot. Az egyik fecske sebzetten lehullt, a többiek felrebbentek és délre szálltak. A madarak költözési ideje volt éppen. A kaviccsal eltalált madár számyaszegetten vergődött a földön, és bánatos tekintettel követte távozó társait. Odarohantam, felemeltem, véres volt... Lekaptam a sapkámat, abba rejtettem, majd a keblemre szorítva hazaszaladtam vele. Senkinek sem szóltam az esetről, csak a nagymamát avattam be szörnyű titkomba. O segített kényelmes kis fészket készíteni számára a kamra egyik sarkában. Oda jártam aztán beszélgetni a beteg madárral. Bánatos tekintettel nézett rám. Riadt volt, de megbocsátott, mert a tenyerembe simult, amikor beszéltem hozzá. A szárnya törött el, azt gyógyítgattam, a nagymama valamivel be is kente, hogy ne fájjon neki a sebe. Én éjszakánként is gyakran gondoltam rá, mert bántott nagyon a lelkiismeret. Mi lesz most vele? Azon tűnődtem, kibírja e nálunk a szigorú telet, amikor a fecskék a nyárhoz szoktak? A sebesült fecske holléte azonban nem maradt sokáig titokban. De mindenki hallgatott róla. Egyszer észrevettem, hogy a mama összeszorított markából kiperdül egy búzaszem. Éppen a kamra felé tartott. Utána osontam. Lesben álltam. És feltevésem beigazolódott: a mama etette a beteg fecskét. Kis tálkában vizet is készített meleg vacka közelébe. Aztán apám is tudomást vett róla, s a nagyapa sem szólt, csak behozta egy alkonyaikor a markában a kicsi, riadt madarat. "A fecske" - mondta csendesen, és ráhelyezte a konyhai sámlira. Hallgattunk, mert mit is szólhattunk volna? A fecske közben idegesen forgatta a fejét, nem értette a változást. Aztán megszokta. A kamrából a konyhába költöztettük. Nagyapa még legyeket is fogott neki. De nem ette meg. Búzával etettük, én olykor kolbászdarabkával is kínálgat- tam. Bele-belecsípett. Majd elfoglalta a szobát is, a konyha mellett. A varrógép alatt üldögélt naphosszat. Szeretett a két ablak között, ahová néha kiraktam, hogy lássa az udvart, a kiskertet, a fákat, az égen vonuló felhőket. És néha az esőt, amely lassan hóesésre váltott. Talán társaira gondolt ilyenkor, ki tudja, merre jár a fecskeraj... O még fióka volt, sohasem költözött, és sóvárogva gondolt társaira. Szárnya közben meggyógyult, már fel-felröppent a díványra, az asztal szélére, sokszor az ablakhoz húzta a kíváncsiság. így érkezett el a karácsony. Egy szék karfáján gubbasztott, amikor a mama meggyújtotta a gyertyákat a fenyőágakon. Lobogó fényük szembogarában tükröződött. Sok apró gyertya a fecske szemében! Amikor egyedül maradtam vele a szobában, beszéltem hozzá. Úgy nézett ilyenkor rám, mintha értené. "Még egy hónap, és visszajönnek, hazatérnek a többiek is" - vigasztaltam. De nem várta meg társait. Meghalt. Mi okozhatta a halálát? Jó fészke volt, szerettük, etettük. Felnőttkoromban jöttem rá. Abba pusztult bele talán, hogy nem élhette át a hazatérés mindennél nagyobb örömét... Illés Sándor Ibn Ruszta arab lexikográfus és földrajzíró 930 táján írja: „A magyarok turk fajíájuak és vezérük húszezer lovassal vonul harcba... A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Sok szántóföldjük van... Ezek a magyarok szemre- való és szép külsejű emberek, nagy testiíek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhályuk selyembrokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel bera- kottak”.
