Amerikai Magyar Újság, 2010 (46. évfolyam, 1-8. szám)
2010-05-01 / 5. szám
12 is elvárták, hogy „a legkészségesebb és feltétlen munkatársai” legyenek a kommunista pártnak. A szakszervezeti vezetőket a párt jelölte ki, akik aztán automatikusan a magasabb párt-testületekbe is bekerültek. A nyugati olvasó el sem tudja képzelni ezt a totális párturalmat. Nem vicc a következő: teljesen természetes dolog volt, hogy egy budapesti temetőben a sírásók párttitkárának beleszólása volt minden lényeges kérdésbe. A diktatúrát gyakorló kommunista párt sok éves aránytalanul nagy hatalma eltorzította a társadalmi tudatot. Ezért van a pártoknak ma is indokolatlanul nagy szerepe és hatalma az élet lényeges területein. A többpártrendszer a demokrácia jele szokott lenni. Ez Magyarországon a múlt hatása miatt némiképp más. Mintha a kommunista párt diktatúráját ma több „demokratikus” párt gyakorolná. Erre a jelenségre használja a népnyelv a „demokratára” kifejezést. A tisztán látáshoz szükséges ennek a „párt-kérdésnek” egy régebbi vonatkozását is feleleveníteni. Mind- szenty rádióbeszédéről van szó: „... figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.” (1956. november 3, este 8 óra.) Mindszenty itt hitet tett a társadalom akkori általános pártellenes felfogása mellet. A követelésekben felbukkanó „többpártrendszer” csak az egypárti privilégium tagadása volt. A forradalom tényleges erőiben az egyetemi ifjúságban, a munkás tömegekben, a harcoló felkelők körében, a parasztság között, semmiféle párthoz semmiféle érdemi kapcsolódás nem fordult elő. Súlyos tévedés Jeszenszky Géza, volt külügyminiszter állítása, miszerint „Vitathatatlan, hogy 1989, a rendszerváltozás 56 győzelme volt”, mert „forradalom kivégzett vezéreit az egész világ tiszteletadása mellett újra eltemették” és a forradalom „két fő célja, a nemzeti függetlenség helyreállítása és a többpárti demokrácia megvalósult, illetve úton volt a beteljesülésre.” (Heti Válasz 2006. december 14.) A forradalomnak nem voltak „vezérei”, szolgálói és parancsnokai voltak. szolgáló parancsnokai. Nagy Imre és kivégzett társai semmiképp sem voltak a forradalom vezérei. Sodródó, hatalom nélküli vezetők voltak, akik végül is nem árulók, hanem mártírok lettek, amiért megérdemlik tiszteletünket. Hamis dolog a forradalom „két fő célja” közé csempészni a „többpárti” demokráciát, annál is inkább, mert köztudott, hogy 56-ban egy alulról építkező demokrácia jött létre, amelynek nem pártok, hanem a munkás- és forradalmi tanácsok voltak a szervezeti bázisa. Ezt igazolhatják a még élő tanúk. De ha tekintély kell, szolgálhatunk egy vi2010. május lághírü tekintéllyel is. Hannah Arendt: „Nem volt káosz, nem volt rablás, nem volt fosztogatás. Tömeges bosszúálló emberölés sem történt - a néhány AVH-s tiszt nyilvános felakasztása rendkívüli mértékletességről és megfontoltságról tanúskodott. A csőcselékuralom helyett, ami ilyenkor feltételezhető lett volna, majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejűleg megalakultak a forradalmi és munkástanácsok. E tanácsok megválasztása és működése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság fellendülésének.” (The Origins of Totalitarism 1958.) Egy szó sincs „többpárti demokráciáról”, egy szó sincs pártokról! Kiemeli viszont azt a világon egyedülálló jelenséget, hogy „majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejűleg megalakultak a forradalmi és munkástanácsok. E tanácsok megválasztása és működése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság fellendülésének.” Tehát a tanácsok megválasztása és működése, nem pedig pártok tevékenysége lendítette fel a demokráciát és a szabadságot! Mindszenty figyelmeztetése a mának is szól. A pártveszély közel van a pártoskodás veszélyéhez, még akkor is, ha a pártok maguk tökéletesek lennének. De nagyon is nem tökéletesek. Áldásos működésük gyümölcsét sínyli ma az egész ország. Ezt egy magas rangú párt-katona is kénytelen elismerni. A Heti Válasz 2007. április 12-ei számában van egy interjú Pokorni Zoltán Fidesz-alelnök, Budapest XII. kerületi polgármesterrel. Pokorni bevallja: „ahelyett, hogy a pártok a hétköznapi problémákra igyekeztek volna megoldást találni, az erőket belterjes csatákra pazarolták”. Nemzetek és pártok? Mi köze a pártoknak a nemzethez? És mi köze a nemzetnek a pártokhoz? Ha csak az utóbbi 20 év magyar történelmét nézzük, megállapíthatjuk, hogy a kutya e kérdések közelében van elásva. Idézzük csak az MSZP-s Szili Katalin akkori házelnököt: „Egy karakteres, korszerű nemzetpolitikát - melynek ösztönzője vagyok magam is - szívesen fogadnék. Ez sajnos hiányzik a pártunkból.” (Heti Válasz 2007. november 15.) Ma már nyugodtan helyesbíteni lehet Szili megállapítását, valahogy így: „Egy karakteres, korszerű nemzetpolitika - ez sajnos hiányzik a pártokból.” Mindegyikből. Mire valók akkor a pártok? Arra, amit L. J. Peter mond, hogy „A párt politikai tisztségekre inkonpetens személyeket kiválasztó hierarchikus szervezet”? Ezen kívül mi más társadalmi haszna van még a pártoknak? Dr. Hasznos Miklós Köszönjük Olvasóinknak a támogatást, az előfizetést és a szer etetet. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG
