Amerikai Magyar Újság, 2010 (46. évfolyam, 1-8. szám)
2010-05-01 / 5. szám
8___________ Saáry Éva JEANNETTE Madame del Cuerpo Ramón, ez a minden tekintetben jelentéktelen, csúnya, de kutyahűségü emberke, csak egy évre rá közölte velem Jeannette halálát. Nyilván kínos volt számára a levélírás, a nehezen kiheverhető fájdalom miatt. "Granadában voltam egy ideig a rokonaimnál, aztán az egyszerre ijesztő-üresen maradt marseil- lei lakásban rendezkedtem, tettem-vettem..." Szép, szőke asszony volt Jeannette! Állandóan derűs, vidám, de - értelmes is! Nem tudtam fölfogni, hogyan mehetett hozzá egy kopaszodó, műveletlen, spanyol menekült munkáshoz. Szánalomból? Kényelemből? Vagy, mert éppen Ő volt kéznél?? Midőn 1960-ban megismertem, Jeannettenek (már?) nem voltak igényei, ambíciói; lehet, problémái sem. Nem kergetett álomképeket, hívságos illúziókat: se anyagi javakat, se sikert, elismerést. Szerette a virágokat, az állatokat, az otthonát. Néha zsörtölődtem vele, hogy miért nem olvas könyvet, de idegenkedett a hosszabb szellemi lekötöttségtől, nem akarta "kitalált", "irreális" témákra pazarolni a figyelmét. Csupán a folyóiratokat lapozgatta immel-ámmal - inkább a képek kedvéért. Sohasem láttam indulatosnak, elkeseredettnek. Úgy mosolygott bele a világba, mint aki már megértett valamit, mint aki vár valamire. Ady versét juttatta gyakran eszembe: "Van-e szebb élet, mint a másik S nem mindegy-e, akárhogyan Verjük magunk az elmúlásig?" * Életemnek talán legnehezebb szakaszában hozott össze jószerencsém Jeannettel; akkor, midőn afrikai olajgeológusi tevékenységemet magánéleti okokból kénytelen voltam föladni, s minden tapasztalat és gyakorlat nélkül, szinte egyik napról a másikra belecsöppentem a "háziasszony" és "családanya" áldásos, de nem mindig könnyű szerepébe. Rémesen egyedül voltam egy számomra idegen, ismeretlen országban! Férjem, házasságkötésünk után, elvitt szülővárosába, a Pireneusok 2010. május északi lejtőjén, a spanyol határ közelében fekvő, tizenötezer lakosú Oloron-Sainte-Marie-ba, míg neki vissza kellett térnie munkahelyére, a szaharai kutatófúrásokhoz. Csak két-három hónaponként "ugorhatott" haza. Sophie akkor még egyéves sem volt; sötétsze- mü, kíváncsi tekintetű, szép kis baba, akinek az emberek mindig, mindenütt a csodájára jártak. Őt sétáltattam kis kocsijával délutánonként a városka két főutcáján, a Rue Carrérot-on és a Rue Révol- on, na meg a szecessziós, öreg postaépülettel szemben lévő városi parkban, melynek közepén békaszobrokkal díszített, mohos szökőkút és elhagyott, fonnyadt avarral teli zenepavillon állt. Ezekre a sétákra gyakran elkísért bennünket a pékék hatalmas farkaskutyája, aki szintén lányom lelkes hódolói közé tartozott. Aranyos őszi délutánon, a park fái alatt találkoztam első ízben Jeannette-el. Egy pádon üldögélt, és titokzatos mosollyal arcán - mint valami jó tündér - éppen valami bonyolult-gyönyörű kézimunkán dolgozott. Sophie indította el köztünk a beszélgetést, akit azonnal a szívébe zárt. (Később derült ki, hogy neki is volt első házasságából egy kétéves kislánya, aki meghalt. Utána a frigy is fölbomlott...) Gyorsan rájöttünk, hogy szomszédok vagyunk. Ramón, a második férj, kiküldetésben lévén Olo- ron környékén, hónaposszobát béreltek - egy évre. Minden nap találkoztunk. Ha valami dolgom volt, Ő vigyázott Sophie-ra - jobban, gondosabban, mintha én tettem volna. Hogy nem ugrottam le (egyes, elkeseredett pillanataimban, amidőn sehogyan sem tudtam föltalálni magam új életemben) a várost átszelő, sebesvizű hegyi folyócska, a Gave d'Aspe magas hídjáról, valószínűleg neki köszönhető. Rányitotta szemeimet az élet apró örömeire. Tőle tanultam főzni, babaruhákat kötni (a francia nyelvű kézimunkakönyvek magyarázatai "kínaiaknak" tűntek számomra!), pepecselni a szobanövényekkel... De Ramónt is megszerettem! Színtelen, de melegszívű, barátságos ember volt, aki olyan hálás alázattal melegedett felesége fényénél, mint valami kandallónál... Jeannette volt számára a világ középpontja. Mindent tudott és mindent értett. Szabályos, finom gyöngybetűkkel írt, és költőien fogalmazta meg (stílusát iskolában lehetne tanítani!) a legprózaibb, apró levélkét is... Nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy Jeannette nincs többé! AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG
