Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-03-01 / 3. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2009. március A Tisza itt csaknem félkörben folyik, úgyhogy a védő fél mindig összpontosíthatja tüzérségét, az ellenség pedig csak nehezen nyomulhat előre anélkül, hogy oldalba ne fogják, sőt még a töltés sem igen fedi, mert balszámyunk ágyúi oda is tüzelhettek. A gyalogság megrohanásának megelőzésére levettük a híd deszkáit, úgyhogy a roha- mozókra igen nehéz feladat várt, nem is beszélve arról, hogy gyalogságom a falak mögül s a közel eső házak ablakaiból gyilkos tüzet bocsáthatott reájuk, és legalább hat ágyú szórhatta oda a kartácsot. Szerencsére éppen az előtt való nap levágták a töltésen levő fákat, egészen százötven lépésnyire a hídtól, tehát az ellenség nem közeledhetett észrevétlenül. Mihelyt az osztrákok látták, hogy a töltést elhagytuk, lovassággal és ágyúkkal előrenyomultak, és meglehetősen távol a töltéstől ... foglaltak állást. Gyalogságuk lassan jött a töltésen, amelyen több röppentyűéi 1 vány volt felállítva. Csakhamar megkezdődött az ágyúzás, mindkét részről hevesen folyt. Az ellenséges golyók csak kevés kárt tehettek bennünk, ellenben az ő két ütegük gyilkos kereszttűznek volt kitéve.-Meg kell említenem még, hogy az ütközet elején egy ágyút küldtünk Nagyréven át a (c) pontra, hogy az ellenséget hátba lődözze, de bár másfél órája tartott a tüzelés, nem hallottunk felőle semmit. A rakéták csak mulattattak, többnyire a levegőben pattantak szét, vagy a vízbe estek, egy sem érte a falut vagy a hidat. Az ellenség, látván a tüzelés sikertelenségét, gyalogságát, két zászlóaljat küldte előre, az előnyomulást azonban tüzelésünk nagyon megnehezítette. A két zászlóalj rohamoszlopai elszántan nyomultak előre, egészen néhány lépésnyire a híd túlsó végétől. E pillanatban Mesterházy azt üzente, hogy meg van sebesítve (egy, a falba csapó golyó úgy az arcába vágta a kőport és kavicsot, hogy csaknem megvakult), vegyem át a híd védelmét. Azonnal még egy ágyút vontattam a hídhoz, hogy mindenesetre biztosítva legyek, és még több csatárt állítottam a híd innenső végére, magam is fedezetül odaálltam, mert embereimnek, kikkel aznap először voltam tűzben, meg akartam mutatni, hogy nemcsak a szolgálatban vagyok szigorú, hanem a golyózáporban is hidegvérrel megállóm a helyemet. Hiába jöttek több ízben tisztek, sőt katonák is, hogy elvezessenek. Én azt válaszoltam: „Vissza! Majd hívlak, ha szükség lesz reátok.” Vagy tíz percig állhattam itt sértetlenül, Isten látható oltalma alatt, mikor az ellenség zöménél és lovasságánál olyan mozdulatokat vettem észre, melyből azt következtettem, hogy említett ágyúnk már elérkezett (c)-be, és megkezdte tüzelését, bár a nagy zaj miatt nem hallottam hangját. Az ellenség látta, hogy hátba fogják, tehát vissza kellett vonulnia, de erről a rohamoszlopait csak későn értesítette. E pillanatot felhasználva, embereimre kiáltottam: „Most jérték, fiúk, utánam!” Veszetten rohant utánam vagy másfél századom rejtekhelyéből, és gyorsan átrohantunk az egyes gerendákon, neki a borzasztóan tüzelő ellenségnek. Csakhamar elűztük a töltés mögé, mire egy, a hídtól körülbelül százlépésnyire álló elhagyott csárdába húzódott vissza, mely előtt egy istálló volt. Az istállót mindjárt elfoglaltuk, és több határőrt elfogtunk. Itt történt aztán, hogy gondtalanul továbbmentem, és mivel a Károly főherceg ezrednek, melynek egy zászlóalja itt csatázott, szintén kék a hajtókája, mint az én legényeimnek, egyszerre csak az ellenség között álltam, abban a hitben, hogy a mieink. Érthetetlen, hogy egyik sem lőtt vagy szúrt felém, ők is nagyon meg lehettek lepve. Egyszerre azonban egy huszártiszt (Jelacic-huszár), ki szintén megtévesztett, jobb kezemet megragadta, és látom, hogy hat szurony van mellemnek szegezve. Ez a huszártiszt Digby volt, angol ember, korábban a Wallmoden vérteseknél szolgált, jól ismertem. Hartlieb altábornagy parancsőrtisztje volt, és ő hozta a roha- mozóknak a parancsot - bár későn -, hogy vonuljanak vissza. Később hősként esett el, mert nem akarta megadni magét, egyedül maradt a szabadban, míg a többiek engem a csárdába hurcoltak, és ezt addig akarták védeni, míg segítséget kapnak. Egy Hammer nevű százados oly gorombán bánt velem, kutyának, gazembernek, huncutnak nevezve engem, hogy mélyen fölháborodtam. (Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok naplója, 1849) —Magyarország példáját hozta az amerikai pénzügyi ösztönzőcsomag és a bankmentő program kapcsán a New York Times: mint a lap írta, ezek költségeit alapul véve az Egyesült Államokban, a GOP-arányos államadósság egyre duzzadni fog, és 2011-re elérheti a jelenlegi magyar mutatót, amely a tékozló költekezés és a „központilag tervezett pazarlás” maradványai miatt az egekbe szökött.
