Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-02-01 / 2. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2009. február MAGYAR TÁJAK MAGYAR TÖRTÉNELEM A Búvópatak, az Aranyos és a Madárleány Kalotaszegi barangolás kitérőkkel Erdélyi utazás Zilahtól Bánffyhunyadon és Valkón át Torockóig* Dombi Margit Szelíden domb orodó hegyek, völgyekben meg- megiramodó patakok, esőtől duzzadt, hordalékukat vadul sodró folyók. Kicsiny álmos falvak, szépen áradó magyar szó. Templomok a természethitből kereszténységbe forduló korszak határáról. Egymásba kapaszkodó hitek, a profánban otthonra lelő szakralitás. Erdélyben járunk, a Madárleány nyomában, a Zilah és Bánffyhunyad által határolt Kalotaszegen. Péntek este indulunk útnak, szigorúan vett útiterv nélkül. Csak annyi biztos, hogy Kalotaszeg nem hagyható ki a sebtében elhatározott erdélyi kirándulásból. Némi tanakodás után nem a nagy forgalmú Biharkeresztes átkelőt választjuk, hanem a reggel hattól este tízig nyitva tartó létavértesit. Nem bánjuk meg, messze-távol egyetlen autó sincs, fél perc alatt Romániában vagyunk, s csöndesen megállapítjuk, a globalizációnak tett - szerintünk eléggé el nem ítélhető - szolgálatai mellett nyilvánvaló előnye is van a személyek szabad mozgását lehetővé tevő Európai Uniónak. Székelyhíd érintésével a legrövidebb utat választjuk Zilah felé - ahol ma éjjel reményeink szerint szállásunk lészen - így érintjük Szilágysomlyót is. Éppen falunap van az Ér melletti ősparkból kialakított gyönyörű téren. Igazi transsylvaniai hangulat fogad, népviseletbe öltözött fiatalok színes kavalkádja ropja, sül a mics és lacipecsenye, jókedvű emberek iddogálnak, beszélgetnek mindenütt. Itt is ott is románul folyik a szó, így kissé bizonytalanok vagyunk: vajon mire jutunk az édesanyánk szájából tanult magyarral, no meg a felnőttként úgy-ahogy elsajátított angollal. Nem kell az idegen nyelvvel kínlódni, a pultos kislány széles mosollyal válaszol anyanyelvűnkön, s mindjárt abban is segít, hol kaphatunk ötven lejért - mintegy négyezer forintért - szállást két főre. Makacsok vagyunk, nem kell a szilágysomlyói vendéglátás, megyünk tovább az induláskor kiötlött úti cél, Zilah felé. Itt azonban csalódnunk kell, nem találunk olcsó szállást, kénytelenek vagyunk a város latin nevét viselő szállodában éjszakázni 170 lejért. Napos reggelre virradunk, s némi pénzváltás, majd telefonunk ijedt keresgélése után - amiről kiderül, hogy a derék pénzváltó bankján sikerült felejtenünk - délnek, Bánffyhunyadnak fordulunk. Tanulva a zilahi példából, lemondunk a nagyváros nyújtotta kényelem élvezetéről, meg sem állunk a Bánffyak egykori fészkétől alig pár kilométerre fekvő Kalotaszentkirályig. Sebtiben megcsodáljuk, a szász beütéseket is mutató népi építészet remekeiként elénk sorakozó házakat, majd indulunk tovább Magyargyerőmonostorra, a szelíd lankájú hegyek között megbúvó színmagyar faluba. Utunk átvezet Magyarvalkón, a legszebb Árpád-kori templommal büszkélkedő kalotaszegi falucskán. Itt templom csak szép van, és még szebb: többtucatnyit nézhet meg az ember ezekből a csodálatos középkori remekekből a kalotaszegi falvakban. A magyarvalkói isten háza a falu legmagasabb pontjára épült a XIII. században. Több száz éves sírok között bükkfák árnyékában kapaszkodunk fel hozzá, mígnem, elénk bukkan hófehér falával, négy fióktomyos zsindely fedte csúcsaival. A templomot meglátva az idegen megérti, az építés helyének megválasztásával, az épület arányainak páratlan tökéletességével az egykori építők tanúságot tettek az ember ősi és megingathatatlan hite mellett. A templombelső mennyezeti kazettáinak, szószéket borító szőtteseinek, XVII. századi faragványainak megcsodálása után fájó szívvel szakadunk el a csodálatos atmoszférájú épülettől. Magyarvalkóról csak egy ugrás Magyargyerő- monostor, ahol persze, megint csak gyönyörű Árpád-kori templom fogadja a látogatót. Környezete ugyan nem annyira festői, mint a magyarvalkói templomé, ám van valamije, amije a szomszédjának nincsen. Nyugati homlokzatán foglal helyet egy 1936-os renováláskor előkerült dombormű, egy tollas hasú szárnyas leány alak, ami két kígyót szoptat, s amit a helyi hagyomány Madárleányként emleget. A Kárpát-medencében egyedülálló allegorikus szoborról egy helybéli idős asszony azt mondja, nem más, mint Krisztus urunk megjelenítése fiait vérrel tápláló pelikán képében. A Madárleány témáját könyvben feldolgozó Sisa Béla viszont - feltételezve, hogy esetleg az ősi magyar természetvallás táltos hagyományai is fellelhetők a szobor-
