Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
2009. január JANUAR Az észak felől érkező jeges szél szinte vízszintesen hordja az apró szemű havat, fehérbe borult a táj, mintha minden élet kihalt volna a nagy alföldi legelőről. Aztán a csatorna partján álló csenevész fűzfa csúcsán mégis mozdul valami. Nagy őrgébics les zsákmányra. Keményen kapaszkodik a szél mozgatta vékony ágon, szeme fürkészve figyeli a környéket. Türelmesen vár arra, hogy pocok bukkanjon elő a hó alól. Távolabb, egy kis bokor tövében fogolycsapat barna foltja látszik, a talán nyolc-tíz madár szorosan összebújva gubbaszt a sűrű hóesésben. A fogolycsaládok nyár végén nem oszlanak fel, egészen tavaszig együtt maradnak, a fiatalok csak akkor szélednek szét, hogy párt keressenek maguknak. A fogoly is egyike azoknak a madaraknak, amelyek a házastársi hűség mintaképei lehetnének. Az egyszer párba állt szárnyasok életük végéig összetartanak, együtt maradnak. A január általában az év leghidegebb időszaka, de kirándulni azért ilyenkor is szép és érdemes. Meleg pulóverben, szélálló viharkabátban, bakancsban vagy gumicsizmában induljunk el, és nem fogunk csalódni, a látszólag dermedten szunnyadó természet erdőn-mezőn vagy a vizek közelében rengeteg érdekes látnivalót kínál. A Dunán jégtáblák sodródnak, de köztük itt is, ott is madarak, kontyos és kercerécék bukdácsolnak jókedvűen a hideg, mindössze néhány fokos vízben. Alacsony vízállás esetén sok helyen, például a szobi révnél hosszú zátonyok kínálnak kényelmes pihenőhelyet. Az egyik oldalon barna tömegben 25 tőkés récék ülnek, a másikon, mint a fekete sereg, kárókatonák állnak. Néhányan kiterjesztett szárnyakkal szárítkoznak, mások talán éppen akkor csusszannak a vízbe. A kárókatona vagy kormo- rán elsősorban halakkal él, zsákmányát a víz alatt üldözi és kapja el kampós végű csőrével. Miután nem zsírozza magát, mint a récék vagy a ludak, alig jön ki a vízből, máris szárítkoznia kell. A zátony mögött néhány kis bukó úszik. Időnként eltűnnek, alámerülnek, apró halak után kutatnak a mélyben. A fehér alapon feketén mintázott gácsér egyike a legszebbeknek a télire hozzánk érkező vízimadarak közül. Tőkésréce-csapat ereszkedik a zátonyra, társaik mellé, odébb sirályok, kercerécék repülnek, de zsákmány reményében gyakran a hatalmas rétisas is felbukkan a folyó felett. A téli Duna mentén ugyan néha a fülemet dörzsölöm, de soha nem unatkozom. A behavazott mező nyitott képeskönyvként árulkodik az éjszaka történtekről. Könnyű felismerni a mezei nyúl jellegzetes nyomait, a róka gyöngy sorszerüen kanyargó csapáját vagy a pockok és egerek lyuktól lyukig vezető apró lábnyomait. Az árokparton, a pókhálós bojtorjánok alatt látható sok lábnyom azt jelzi, hogy tenge- licek bukkantak a csemegére, és bontogatták a termést, hogy az apró magokhoz jussanak. Nem könnyű a madarak élete a téli időszakban, minden alkalmat ki kell használniuk, ha meg akarják érni a tavaszt. Ezért aztán ahol a kertben vagy az ablakpárkányon etetik őket, egészen a tél végéig kitartanak. A leggyakoribb vendég a széncinege, hordja a napraforgót a kék cinege és a fekete sapkás barátcinege, de járnak az etetőre zöldikék, meggyvágók, fenyőpintyek és még sok más madár is. A legjobban a napraforgót szeretik, de függeszthetünk ki szalonnabőrkét, faggyút, hideg időben nyers marhahúsdarabkát is. A fekete rigó és a vörösbegy részére tehetünk ki félbevágott almát, de szívesen fogyasztják a reszelt sárgarépából, sajtból és főtt tojásból készült keveréket is. A téli gondoskodást tavasszal a hernyók és más kártevők szorgos pusztításával és csengő énekükkel hálálják meg. Schmidt Egon Fotó: Bécsy László (Új Ember) Lapunk megtalálható és olvasható Sopronban a városi könyvtárban. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG
