Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2009. január Mesében illő szocialista történet A MUNKAMÁNIÁS ZUSCHLAG JÁNOS Szegény Zuschlag János. Most bizony rajta verik el a port. Hogy ki is ez a Zuschlag János? Elnézést, elfelejtettem bemutatni. O egy valódi szocialista embertípus, a párt példaképe. Sőt, akár a kormány szimbóluma is lehet. Még abban sem tévedek, ha azt állítom, hogy ő maga kicsiben a Magyar Szocialista Párt, csak valamivel becsületesebb. Mind ezen az sem változtat, hogy mozgását jelenleg egy szűk börtöncella korlátozza. Az egyre fokozódó munkanélküli világban János és (egyenlőre) tíz munkatársa még jövő őszig biztos megélhetést jelent a Bács-Kiskun Megyei Bíróság és ügyészség egyes munkatársainak. Úgy egyébként 75 millió forint „eltüsszentésével” vádolják. Mások tudni vélik, hogy ez a 75 millió, egy nagyon barátságos összeg, a tényleges hiányhoz képest. Ez a szépreményű Zuschlag fiú, még nem is olyan régen a kiskunság koronázatlan szocialista királya volt. Ő képviselte „parasztjait” a Parlamentben. Egy hűvös őszi délután, miután a tévé képernyője előtt, (úgy premier plánban) kifejtette véleményét a zsidók elhurcolásáról, némi fájdalom, vagy gyorssegély ellenében, búcsút mondhatott az országgyűlésnek. Ettől az “apró” malőrtől, még a megyében, mint első kádert, megsüvegelte a megfélemlített pómép. Zushlag elvtárs egy nap összeállított egy teamet, nevezzük őket fejőbrigádnak. Már csak azért is, mivel azt a nemes célt tűzték maguk elé, hogy különböző pályázatok elkészítésével folyamatosan lenyúlják a gyurcsányi köztársaságot. Az így befolyt pénzt, saját zsebre, választásokon induló szocialista szélhámosok támogatására, és a pártkassza feltöltésére fordítják. Ennek a „díszes” társaságnak bel és kültagjai voltak. A jelenlegi eljárás most még csak a beltagok ellen folyik, míg a kültagok folyamatosan fenyegetik a beltagokat, a médiát és mindenkit, aki feltételezni meri róluk, hogy ugyan olyan senkiháziak, mint a beltagok. Ezen még az sem változtat, hogy a kültagok között akad államtitkár, sőt, miniszter is. A kültagos urak, (kilencven előtt elvtársak) annak a mundérnak a becsületét emlegetik, mely soha egyetlen pillanatig nem is létezett. Visszatérve Zuschlag pártszolgálatos elvtárs úrra, ( aki kaptárba zárása előtt nősült, és hetedhét országra szóló menyegzőt tartott) még azt is meg kell említenem, hogy ő és a fiúk, keményen megdolgoztak azért a rongyos 75 millióért, meg a többiért. Ezt azért fontos kiemelnem, mert ezt az országot az vitte a csőd szélére, hogy a hatalmon lévő fö proletár és haverjai, alig ismerték azt a fogalmat, hogy munka. Zuschlagék viszont ezzel keltek és feküdtek. Menjünk szépen végig a dolgokon. Első lépésben egyeztetni kellett a szakminiszterrel, hogy mire is kéne kiírni pályázatot. Itt a fantázia nagy szerepet játszott. Volt, amikor madarakat kellet gyűrűzni. Máskor növendék baloldaliak jóízű bulijához kellett (volna) a zsozsó. Tehát, mikor éppen mire. Ha sikerült megnevezni a projektet, következett a megállapodás. Ennyit nyertek, ebből ennyi megy a zsebbe, ennyi a párté, és ennyit kell visszaosztani. Ha ezen is túl voltak, Zuschlag vörös brigádjában megkereste az illetékes elvtársat. Újabb egyeztetés, megállapodás az osztozkodásról. Ha ezen is túl voltak következett magának a pályázatnak a megírása. Nem nehéz elhinni, idehaza igen bonyolult dolog egy jó pályázatot megírni. Ez még akkor is úgy van, ha János pályázatai „le voltak vajazva.” Ezzel még nem értünk a végére. Beadás után, jött az érdeklődés és sürgetés. A „leva- jazott” pályázat természetesen mindig befutó volt. Hátra volt még az osztozkodás, mely a hiénák esetében nem is olyan egyszerű dolog. Hiszen ezekben a körökben soha nem szabad hátat fordítani a másiknak, ez arany szabály. Amikor mindenki megkapta a pénzét, minden kezdődött előröl, bár gyakori volt az is, hogy párhuzamosan több pályázat is folyamatba volt. Ezt a békés, jó szándékú, szocialista becsületet igénylő munkát zavarta meg, valamilyen izgága Fideszes, úgy ötvenmillió forint magasságában. A belügyminiszter (a „széparcú” Mónika) és annak tanácsadója próbálta távol tartani a zsarukat (két évig sikeresen) az ügytől. Zuschlag ezt a műveletet nemes egyszerűséggel csak úgy definiálta, „hogy fogom a rendőrséget.” Két év elteltével csak repült a megyei rendőr főkapitány, és az ügy, ha döcögősen is bírósági szakba került. Az első vallomásokból kiderült, hogy egy, egy akció úgy bruttó egymillió körüli összeget hozott a konyhára. Szegény Zuschlag, amikor minden hiénát kifízetet, neki már csak aprópénze maradt. Ezért bátran állíthatom, hogy keményen megdolgozott minden fillérért. Ami mint tudjuk szocialista haverok között nem szokás. Elgondolkoztató, hogy végre akad a
